Veszteségeink

Későn kapunk észbe. Csak már mikor elment végleg valamelyik barátunk barátságaink egyre elhanyagoltabb palettájáról.

Nem rég tudtam meg, hogy rég elveszítettem milánói barátomat, Boris Gradnikot. A minap jött a lesújtó hír, hogy meghalt a tennivágyással és alkotói ihlettel mindig teli keblű Halmai László. És most elment Csák Miklós is.

Mi Pesövé Ofszival ilyenkor inkább elnémulunk, sem mint hangosan bánkódunk. Nachruf, asszem így mondják németül, s nagyon kifejező, hogy az emberek egyszer csak - most, hogy elment végleg - sietnek megidézni azt, akire nem igazán figyeltek. Mentségünk akad persze számos-számtalan.

 

Nagyra becsülöm Módos Gábor gesztusát, hogy nem hagyja szó nélkül barátja és egyik legfontosabb munkatársa távozását.

Ekként ír róla körlevelében:

 

 

 

Márciusban lett 80 éves. A múlt héten még megbeszéltük, hogy elmegyek hozzá egy beszélgetésre. Sajnos, elkéstem.Közel ötven éves az ismeretség és majdnem ennyi a barátságunk.
A Nadar Stúdió megalapításakor és a Stúdió munkája során volt szerencsém jobban megismerni. Szenvedélyesen szerette a fényképezést, megszállottan dolgozott. Vagyont érő felszereléssel töltött el több napot és éjszakát a Csatkai cigány-búcsúban, döbbenetes anyagot hozott haza. Miközben a "Szövterv"-nél Makovecz Imrének dolgozott, fotózott jazz-zenészeket, és a Művészeti Kiadónak aktot.
Egyre többet foglalkoztatta a Kelet, előbb Japánban, majd Vietnamban járt.Végül 1999 - ben eladta az összes nélkülözhető fotófelszerelését és a pénzből valutát vásárolt. 67 évesen nekivágott, hogy megfényképezze Nepált, Indiát és Indonéziát. Mi sem jellemzi jobban megszállottságát, mint hogy kiszámolta: napi másfél dollár a költőpénz neki elég! A 6x7-es Pentax volt nála, több objektívvel. Ezt cipelte vonaton-buszon és gyalog. Öt hónapot volt távol, ezalatt lefogyott 17 kilót – de hazahozott egy fantasztikus kollekciót, melyből előbb 2000.-ben rendezett egy kiállítást a Vigadó Galériában, majd 2002 - ben kiadta a „Túl az Óperencián” c. fotóalbumát.
Ezután a tánc felé fordult, rendkívüli érzékkel ábrázolta a színek, hangulatok és varázslatos mozdulatok világát. HUNGART ösztöndíjjal rendezett ezekből a képekből kiállítást a MAOE székházában.
Tagja volt a Fotóművészek Szövetségének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Az Egyesület 2006.-ban „Aranykazetta” díjjal jutalmazta életművéért.
Nehéz elhinni, hogy elment.
Emlékét őrzi a fotós társadalom – és hátrahagyott munkái.

 

Magam részéről egy apróságot ehhez az archoz is hozzáfűznék, valamit, ami nem látható (sőt, talán e fotó készítésekor már hallható sem volt:) a beszédhangjáról van szó. Erőteljes, már szinte kegyetlen, kegyetlenül őszinte, és mégis meleg basszusa volt, olyan hang, amiből kihallott, hogy nincs megalkuvás. Késő idős korára megszelídült ez a hang, békés és engedékeny lett, ahogy fogyott a belső tűz, ami táplálta. Így van ez, így lesz ez velünk is barátaim - már aki képes kegyetlenül őszinte és szeretettel teli mradni. Szerencsére, míg élünk, míg alkotunk, nem kell gondolnunk vele.

 

Ide tűzzük D-Vektor nem rég befejezett, formailag kissé szabályt szegő haikuját:

 

Csák csak mosolyog

Dűlőre jutott

tán a Halállal

még Indonéziában.