Whiskey és Vakarcska

Lehetett fél öt is, amikor odaértem. Télen ezt már estének nevezzük. Alighanem rőt fény öntötte el a Duna parti toronyházakat, amiről a színtévesztőnek csak sejtése van, de tudhatja, hogy ez az, amit a színlátók kajálnak. Előkaptam hát GÖELEVENt.

- Szaladj gyorsan az erkélyre és fényképezd le a szemközti házat, míg előkészítem a whiskyt – mondta Vakarcska nyomban, ahogy beléptem.

- Már megvan – feleltem kifelé kászálódván Vakarcskától kapott pompás bőrkabátomból.

- Ezek a férfiak! Mond az ember valamit, hát azért se csinálja.

Kimentem neki az erkélyre, hogy ne morcoskodva induljon a whiskyzés, pontosabban a whiskey nyakalása. Jack Daniel’s, a legpompásabb nedü, amit Tennessee-ben párolnak, olyan drága, hogy Vakarcska ilyesmit csak a kedvemért vásárol sajátmagának. Már csak félig volt az üveg, de mondhatjuk optimistán is: a fele még megvolt.

Mindenek előtt nyomult azonban most utánam az erkélyre:

- Azt a szemközti házat, nem látod? Reggel azokon az ablakokon olyan fantasztikus padlizsánba oltott sárga fény szokott áttörni….

De most este volt.

- Innen jó, gyere a másik oldalra, hogy az a villanypózna eltakarja a szemetes konténert. Tessék azért se jön ide!

Egyet sem lőttem. A Duna parti nagy ház nem látszott innen, és nekem itt csak egyszerűen este volt.

Vakarcskának nincs fényképezőgépe. Néha nyúlkál az enyémért bizonyos rendezvényeken, mert hiányérzete van, mióta a királyi Nézedvagyaszemedbetömjem?-től nyugdíjba küldték. Majd egyszer talán kap egyet D-Vektortól vagy Pesövétől, ha már elegendő whiskyt töltött belénk.

Na, ez cinikus. Kedvelem, sőt, tisztelem Vakarcskát, mert rendezett elméje van. A maga hidegségét jól-rosszul sejtő, kegyetlen elme. A fényképezés nem való neki, mert a szakmát már aligha táplálja be, s egyébként is, főképp instruálni szeret egy másik embert, akinél a masina van, és folyvást dühöng, hogy őrá már megint nem figyelnek.

Viszont nem bírja ki, hogy jó, sőt, egyenesen jóságos ne legyen. Valahogyan engem nézett ki e célból magának.

Könyörtelen tisztánlátását feloldotta most a whisky közelsége. A Keith Richards kortyolásaitól tetemesen továbbhíresült Jack Daniel’s. Ha nem Tennessee italról lett volna szó, töltés után vonalat húzunk az üvegre, sőt, dátummal és aláírásunkkal hitelesítjük a helyzet távozásomkor érvényes állását, de ez most hiábavaló lett volna: Vakarcska már az első kortynál akkora áradozásba kezdett, hogy tudhattam, mihelyt kilépek a lakásból, azon fog tűnődni, nem ivott-e egyetlen kicsi korttyal a kelleténél kevesebbet.

Miközben Keith Richards csodálatosan elpiált életét ragoztuk, teljesen beesteledett. Ez megnyugtató volt, a fotózást ad acta, félre tehettük. GÖELEVEN agyára ilyenkor úgyis zajfátyol borul.

- Azért majd mutasd meg, mit fényképeztél – ez volt az utolsó szava, amikor a szűk lépcsőház takarásába kerültem.

- Naná! Nektek, színlátóknak csináltam.

De tényleg! Magamnak, züllött lényeglátónak ilyesmit nem kattintanék.