Visszanéztem

Most hogy végre az volt, amire gyúrtam (át magamat a másodikai megnyitóra özönlő tömegen), hogy végre megnyugtató csendbe süppedjenek a falak, és érzékelhessem, mi is ez a kortárs fotográfiai robbantás a Capa Központban, bizony, csalódnom kellett. Kicsit blöffnek hat ez a vetített képekkel operáló kiállítás.

Ugyan miért éppen vetítés? Százszorta macerásabb a vizuális minőség megjelenítése, mint a printelt s pláne a nagyított anyagoknál. Na persze, ha nem a vizuális minőségről, hanem a verbális és egyéb kognitív kommunikáció illusztrálásáról meg a médiaeszközök fitogtatásáról van szó, az más, de erre mi nem szívesen gondolunk.

A vetített képnek monitor dobozokban nagyobb ugyan a brillanciája, mint a fényt reflektáló képhordozóknak, viszont mindenféle ócska tömörítésen esnek át a fájlok. Arról nem is beszélve, hogy az igazán jó fotók brillanciátlan kópiái (még az átkos analóg korban meg messze előtte) egyáltalán nem veszítettek hatásukból, holott nem élhettek a ma lehetséges felhő fehér és bársony fekete szélsőségekkel.

Vetítővászon helyett fehér falra vetíteni, az a mai fényerős gépek esetén nem hátrányos, viszont kifejezetten hátrányos az, hogy a szabadon bekóborolható terekben bármilyen közel lehet menni a vetített képhez, és ilyenkor az alacsony dpi értékű vizuális minőség az erre érzékeny érzékek számára bántón lelepleződik.

A fény tökéletes. Hajszálaink felbontása a projektor fényében.

Bár a legtöbb monitordobozos pályaműnek nincs hangja, holott a hangi társszerző esetleg nevesítve is van (pl. Hegedűs2 László projektjéhez állítólag Esterházy Péter adta a hangot – Gáti György finom esztétikai megfontolás nyomán Peter Gabrielt választotta alkotótársul, oszt hova lett az a hang? – a nélkül is működik, mondhatta az érzéki dolgok iránt eléggé savanyú karakterűnek tűnő kurátor)… mégis, még így is egyfajta diszkrét és permanens hangi zagyvaság tölti fel a tátongó tereket, ama kevés mű hangja, ami általában teljesen fölöslegesen karattyol, dörömböl, pufogtat valamit, és lehetetlenné teszi, hogy a máshol jelzésértékűvé alázott hangerő mellett kivehető legyen, mit is üzennek/üzentek volna nekünk a hanggal.

Lucy Harris Kereszteződési pontok című vontatott pályaművében - ahol egy olimpiai stadion építészeti vonatkozású elemeit vizuál-ellenpontozza valamiféle vívóeszköz (kard, tőr – nem értek hozzá) aminek hajlongásaihoz néha érdekes szinkronban csellóhang is társul - a nulla közelébe nyomott hangerő okán csak annyira érdemes elmélyülni, mint mondjuk, forgalmas útkereszteződésben a zebrán meditálni.

A vetített állókép előnyös némely dolgokban: eltűnhet egy adott pillanatban és átadhatja helyét egyéb más képeknek, vagyis több szerző osztozhat egyetlen monitoron. Persze, minek ez, ha itt-ott meg nagy semmik tátonganak a rendelkezésre álló falakon? Másrészt meg van abban valami értékfosztás is, amikor valamelyik magát érdemleges alkotásnak mutató állókép szemünk előtt letúródik a színpadról egy másik által.

A másik előny a vetítés esetén a dramatika, a minősített időben kibontakozó történések. Néha látni itt pár másodpercet megérő, rábólintásra érdemes „fejleményeket”, poénokat, ám ezek a művek aztán órákon át csak makogják ugyanazt az egyetlen poént, konceptuális ötletet. Mi mást tehetnének? A művek párhuzamos bemutatása azonos térben meg az installációk között, egymásról egymásra ide-oda verődő fény (ami a művek mellett található ismertetések olvashatóságát persze egyáltalán nem szolgálja kielégítőn) alkalmatlanná teszi e kiállítási formát dramatikai fejleményekkel élő kompozíciós formák kibontására.

Talán ezért is tendál az alkotói felfogás az otthagyható látványokban való gondolkodás irányába. A legtöbb vetített hogyishívják (óvatosságból használjuk e kifejezést, mert például Károly Sándor Áronnál ugyanaz a lapozgatás slideshownak neveztetik, ami Drégely Imrénél installáció névre hallgat) szóval, a legtöbb vetített pályamű, illetve pályaművi elem csak egy hang nélkül ácsorgó kép.

A díjnyertes Origo csapat próbálta bonyolítani megmutatkozását. Különtermében itt ott láthatók kinetikus elemek, de elég ritkán. Szakadatlanul néz egy óriásira kivetített néni a padlóról a lábunk közé, az egyik monitoron meg egész nap ledöntve tart egy birkózó egy másikat. Érződik a sokféle monitoros megjelenítésen, hogy tocsogott a népszerű Origo csapat a keze ügyében hónapok alatt felhalmozódott sok mindenben, ami monitorra született kép lévén, természetesen jól vetíthető is. A dokumentum hogyishívjákjuk viszont, amit a falra nyomnak, (még hozzá jó nagyban és a denzitásromboló teremfényre rá sem hederítve) bár ne lenne vetítve, mert dokumentumfilm alakot ölt: pár összecsapott fotószekvencia lassú lapozgatása közepette vágatlanul csacsognak, hallatják locsogó hangjukat akárkik érdektelen hétköznapiságú akármiről, megcsúfolva az évtizedek alatt bevált, kicsiszolódott és érdemesült filmi műfajt.

A drága és óriási monitorokat leterhelő pályaműveket, melyek valamilyen olcsócska ötlet felvetésén csámcsognak, vagy gyermeteg kérdésekkel próbálnak kupálni valamicskét rajtunk (mert ugye, nélkülük semmi épületes, semmi civilizációnkat előre vivő nem jutna eszünkbe) és gyermekes narratíváikat illusztrálgatják unalmasan, esztétikailag alaktalanul (Erdős Gábor Milicista halála mátrixa), nézni csak igen kis mértékben érdemes. Sok helyütt elég lenne elolvasni a fülszöveget, a narratívát, valami ilyesféle bevezetéssel: „Képzeljétek, nekem meg az jutott eszembe…” – már ha ez a szöveg nem borulna olvashatatlan sötétbe.

A figyelemre méltó vizuális élmény ritkaságszámba megy itt. Egyik közülük Mátrai Péter Sötétkamra című végtelenítve pergő videója, ami még egyenesen felemelő is, ami még érzelem és gondolat ébresztő is képes lenni, ha a narratívájába foglalt körülményeskedő önigazolástól eltekintünk.

Sam Jury Napközben című vetített filmje is ilyesmi. Esztétikailag szóra érdemesen megformált, titokzatos, szállongó foszlányokkal filterezett képi szövetével méltó arra, hogy várjuk, hátha jön itt valami megrázó végkifejlet, és bár ilyesmi nem jön, nem bánjuk meg, hogy a látvány valahogy nem akarta feltárni „a társadalomnak a traumához és traumatizált eseményhez való viszonyát”, holott a kisérő szövegben kifejezetten ezt ígérik nekünk, sőt még azt is pontosan megmondja az alkotó, hogy miként kell látnunk szemünkön át az agyunkkal.

A már említett Hegedűs2 László megajándékoz bennünket néhány esztétikailag fejlettebb képátúszással. Erre már szinte kedvünk lett volna azt kiáltani: „Nocsak!”

Nem sok persze mindez. Mert azért, hogy itt tudjuk meg valakitől, hosszas maszatolások közepette, hogy mi a párkapcsolat… nos, azért nem érdemes élni, és akár csak egyetlen kilométert is elmászkálni otthonról.

Türelmünkre erősen apelláló érdemek alapján falra került két művel is Csontó Lajos, aki mint általában mostanában, szellemi és érzéki éhenhalásra kárhoztatja a végtelen lassúsággal előszivárgó és igen elvont mondandója előtt hosszabban ácsorgókat. Szerinte vagy valaki szerint a csontói „szöveg és a kép állításainak, olvasatának szövevénye lebegtetett marad”, továbbá „a kép-szöveg viszonya a ki nem mondott, rejtett utalások rendszerét teremti meg.” Nos, ami az utalások rendszerét illeti, nem hathat-e ugyanígy egy táj empatikus vagy figyelmes szemlélése, ha a filózásra eléggé fogékony az ember. Radásul, amit olyankor „lebegtetünk”, az mind-mind a sajátunk.

Itt említjük meg a tévedés jogán, hogy felfigyeltünk már korábban egyféle szimbiózisra, amikor az alkotni tehetségtelen, de fékezhetetlen elme rácsimpaszkodik egy művészre és magyarázni kezdi annak műveit, teóriát gyúr amannak csapongó mozdulatai mögé, aminek a művész persze örül, hiszen őt emelik egy feltűnően kacifántos piedesztálra.

Persze, szerencsére, végül mindig van mit díjazni, ha díjazni muszáj. Ez a legkönnyebb, mert mostanában az általánosan eluralkodott forma- és értelembontás okán az értékelő kontraszelekció egészen jól összetéveszthető a szelekcióval.

És ismerjünk már el valamit! Szőnyi István díjnyertes képsorozata (híres Capa fotók a ma divatos etikai túlbuzgósággal arctalanítva) felvet és érzékletessé képes tenni egy fontos, mai, jogoktól agyonterhelt valóságlátásunkat érintő kritikai gondolatot. Talán ezt a gondolatot is több lett volna egyetlen képpel elmondani, mert a bemutatás – filmvetítés lévén - az időben pereg, holott nincs semmiféle dramatikai fejlemény. Csak azért kaptuk ezt most így, falra vetítve, mert most ilyen pályázatot írtak ki, amin a szerző meg, ugye, okvetlenül szerepelni akart.

Igazából kicsit el is ment a kedvünk mindenféle vetítéstől. Na de talán majd még visszatér!

Addig is legyünk reálisak! Most ez van. Jórészt tehetségtelen, ám ambíciózus agyalóknak egymásthülyítése, ez van most, láthatóan még jó ideig. És mert ennél még rosszabb is jöhet majd azután, csak ne siettessük a dolgokat! Tekintsünk messzire. Élvezzük a szivárványt a bánatos üvegfalakon túl!

Ránk is szükség van persze, hogy ezek az agyalók legitimáltan elszórathassák magukra a milliókat. Kicsit röstellem is, hogy hosszú órákon át egyedül ődöngtem teremről teremre.

Ja, nem! Bocs! Ott volt egy teremőr is.

Ráadásként még néhány érdekes narratíva: