Másodunokahúgom vagy kicsodám (sosem voltam nagy híve a rokonkodásnak) fia esküdött szombaton. Ott voltam persze, nem is egyedül, lévén, hogy valami fotósféle volnék; ott voltunk a hatalmas fehér ablakokon beeső délutáni fényben GÖELEVENnel. Volt sok hosszú, prédikációval kibélelt mozdulatlan perc, amikor GÖ elemében, sőt, elevenében érzi magát, és kapkodtunk, persze, kapkodtunk az elkaphatatlan után is, mert mi már csak ilyenek vagyunk.
Ez a kedves rokonom (öregedő csatrogánynak mondaná a pártatlan szemlélő) tűkön ült, alig hogy kiheverte az esküvői vacsorát, alig hogy rácsukta a szekrényajtót csipkerózsika álmába visszaszenderített mesés angol kalapjára (az utolsó gyerek is elkelt végre) eljött méretes külső pufferével a képekért.
Nem haza ment azonban vele, hanem beállított az én önmaga iránt ugyancsak mérhetetlen mód kíváncsi feleségemhez, a zeneiskolába, és kitárgyalták a dolgokat.
Hogy ilyen szörnyű képeket őróluk még életükben nem csináltak. Puff.
Ez már a reggeli krónika, amikor a kávézásnál vetélkedünk, hogy ki hányig dolgozott az éjszakában, egyéni rekordját döntögetve.
Tévedés ne essék, az ifjú párról nagyon aranyosak a képek, hangulatos a templom is, kifejező az örömapa videózó figurája, sőt még a templom előtt ismeretlen kórtól éppen lépcsőre sújtott elsőlányról is micsoda jó közelik készültek (!), de róluk, kettőjükről csakis borzalmak.
Hallgatván ezt az elfogulatlannak alig nevezhető ócsárolást, ismét igazat kellett adnunk magunknak abban, hogy egy ideje mind inkább lábra megyünk.
Úgy hogy most egyetlen képet teszünk közzé az esküvői eseményről:
ismeretlen - és ezért elfogulatlan - résztvevőt ábrázol a kép, félrehúzódva szerényen a tágas református templom tizenvalahanyadik padsorában.
Ez van. Lesse a násznépek kegyeit a Herbstrudi, őt legalább megfizetik érte!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése