Slideshowt időzített a múzeumok éjszakájára a Magyar Fotográfusok Háza, a Nagymező utca Broadwaynek csúfolt részén, a Mai Manó előtti széles korzó felületen.
A slideshow valaha a multivízió és a diaporáma angol neve volt, hovatovább már réges-réget kell mondani, akkor volt az, amikor még diapozitíveket vetítettünk, szóval, a vetített állóképek forrása csakis slide vagyis diapozitív volt.
A slideshow legnemesebb felvonulásában dramaturgiai természetű audiovizuális látványosság volt, melynek komponált formája a minősített időből bontakozott elő (Végvári Lajos kifejezésével), vagyis volt kezdete és vége, és e kettő között olyan érzelmek és gondolatok bontakoztak ki, melyek a fotóban nem fellelhetők, s a filmben - bár ez elvileg lehetséges volt - úgyszintén nem fordultak elő, bár ezt nem a film, mint audiovizuális médium természete zárta ki.
Hogy mi ma a slideshow a fotográfiában autentikusnak mondott körökben, ezen az estén látható volt: valami nagy büdös szellemi semmi. Na jó, nem csak állóképek: itt-ott kis zoom, svenk, aztán fehérvágás hét másodpercenként, unásig, de a látványfolyam értelmét illetően nullán áll minden képi és kép-hang reláció.
A slideshow valaha fotó-audiovizuális mű volt, specifikus esztétikai üzenet közvetítője. A szellemi főcsapástól távol semmitmondók dagonyáztak akkor is, persze, mert mindenki mutogatni akarta orrba-szájba termelt diáit, de a fotóval és hanggal körülhatárolt kifejezési terepen az idő tájt esztétikai lehetőségek feltárása folyt, zsúfolásig tömött fesztiválok és nemzetközi kiállítások pavilonjainak emlékezetes látványosságai fémjelezték a kifejezési nyelvben rejlő szellemi lehetőségeket.
A slideshow múltját eltemette a digitális korszak, a video. A slideshow ma, itt, a Magymező utcai korzón és mindenütt fotók orrba-szájba vetítése, kifogyásos alapon alájuk töltögetett mindenféle zenével - kortárs klasszikusoktól a Yelloig, valójában nem egyéb, mint alkalom egy szakmailag zárt kör magamutogatására, holmi belterjes esti purparléra.
Zömében a MOME tanárai és diákjai töltötték meg a nézőteret. Na jó, a Dunapack karton ülőkéken felbukkantak itt-ott révedező csavargók is, némelyik az aprópénzét számolta a vászonról kivetülő fényben, hogy futja-e már/még egy felesre, másik meg ügyefogyottan próbált lejmolni egy szál cigit. Kábult vércseként körözött a vászon előtt hemzsegő elöl fotógépes, hátul hátitáskás ifjúság között néhány tehetetlen zsebtolvaj.
Futja-e egy felesre?
A háromszor négy métert közelítő vásznon mind e közben képek néződtek. Mindenek előtt Barakonyi Szabolcs erőlködött össze valamit az idei sajtófotó kiállítás képanyagából, valami dramatikus látszatra törekvő vizuális szamárságot, ami a sajtófotó kiállítás kiváló alkotásainak egyáltalán nem tett jót. A fotók ilyen utcai körülmények közt - a vizuálisan igényesebbek nevében mondhatom - nézhetők, de megnézhetetlenek. A képek egészséges brillanciájából kiöli a feketéket a tér lámpáinak fénye, elszínezi a színeket a Dance Club harsány neoncégére, s mert nem tárgyként határolódnak el hátterüktől, műtárgyként szóba sem jönnek. Egyik kép leugatja, kimossa memóriánkból a másikat.
Apa és gyermeke figyelmét a Dabce Club vörös fényei kötik le a vetítővászon előtt.
Ismertek már, persze! Itt és most tulajdonképpen az összeröffenésre lefoglalt placc határait szagjelölik - hogy én is hozzájáruljak a képzavarhoz. Közben szól valami térhatároló hang, mert ez így logikus és így szokás, amit aztán a környező presszókból kicsorgó zene meg az operett színházból özönlő tömeg fecsegése hallgathatatlanná zsibbaszt.
A vásznon felderengő fotókat a fotográfusok ismerik jól: Sajtófotó, Folyamatos Jelen, FFS termése java. Igazából audiovizuális kulissza ez a vászon, mely előtt önmaguk összességének jelentőségére ébrednek az egymást és tanáraikat jelen lenni látó fotó-süvölvények. Nézik saját képeiket. Mutatkozásuk lapozódik. Kinyomják nekik őket nagyra. Gyönyörködve nézik.
Órák telnek el. A vászon körül válogatás nélkül szól a digitális szajkó, lokális lármánk magunk között marad. Kulturálisan vakarózik egy autentikusnak mondott közeg.
A civil járókelők, kik erre vonulnak, nézik egy pillanatig, mit néznek ezek, aztán tovább vonulnak.
Fotóktól tarkálló digitális lámpion világlik, aminek fénye egy estére szakmai otthonosságot kölcsönöz a mindenki korzójának. Az áramot, az eszköz bérletet fizeti valaki. Akár a Mai Manó Ház pályázott a költségekre, akár a MOME, a projekt mindannyiunk zsebére céloz.
A nagy kütyü képe Kudász Gábor Arion kis kütyüjén.
A szegények mozija - mondták régen a diaporámára. Hát ez a mai, ez a slideshow nem annyira a szegényeké, talán inkább az ügyes tehetősebbeké, akik másokkal fizettetik meg az üres magamutogatást. Szegények - mert szegények, persze - alig tudják, lenne-e, mi lenne az értelmes hozama annak, hogy a drága eszközök rendelkezésre állnak.
2011. Újra konfigurálja magát az elevenség és a tudatlanság. Köztük téblábol, a tehetség is, ha nem áll két lábon, el-eltemetődik a semmitmondásban. Tehetsége varázsa elenyészik a szerepvágyók semmitvetítésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése