A homály szabadsága

Bekukkantottam a 2B Galériába a Ráday utca 47-ben, ahol Goethe 200 éve megjelent Színtanát ünnepli a Napút Alternatív Művészeti Akadémia.
"...és a Homály" Ez a cím. A kiállítók a nyitvatartás ideje alatt szakadatlanul dolgoznak közönség elé tárt alkotásaikon. Szín, szín, szín, színről valló idézetek falon, padlón, mennyezeten. Kis fekete szobában Goethe hajdani kísérleteit szemléltető megvilágítási objektumok.
Sudár, barátságos ifjú hölgy dolgozott a kiállító tér sarkában egész alakos figurát jelenítő vásznán.
Megragadván az alkalmat, hogy kezembe nyomott egy picinke szórólapot, magamra vallón kételyt vegyíték a 2BGaléria homálytól boldog térébe.
Tekintete hihetetlenül csillogott, amikor jobb útra térítésem végett levitt egy citromot a korom sötét pincébe - na, csak gondolatban, s közölte, ez ott is sárga. Én felajánlottam ugyan neki, hogy fénytelen viszonyok között a tárgynak csak hajlandósága van a színek elnyelésére, illetve visszaverésére, a citromnak történetesen a vörös és a zöld visszaverésére, nem pedig színe, de ő hajthatatlan volt: a tárgy a korom sötétben is színes. Az én színem én vagyok.
Én is olvastam Goethe színelméletét, Schrödinger színtani kutatásai óta már nem vagyunk tőle úgy hasra esve, de állítólag azt én rosszul olvastam. A homály, a homály, a homály némely fontos rejtélyek kulcsa.
A festőnő, látván, milyen komisz vagyok, az ablaküveghez terelt, s kipillanttatott velem a Ráday utcai tetők fölé. Ujját az üvegre tette: Itt kéket látunk, pedig az üvegnek nincs színe.
Hoppá! - tettem hozzá magamban helyette, aztán győzködni próbáltam a színhullámok valóságáról, hogy honnan is jön, miféle fizikai kalandokon át érkezik az a kék. Nem igazán hagyta.
- Hát engem milyen színűnek lát? -kérdé diadalmasan.
Színtévesztő vagyok, le se tagadtam, de kétszínűnek nem látszott, annyi szent.
Arra gondoltam, hogy a művészet évezredeken át jól boldogult és boldogított Schrödinger kvantumfizikája nélkül is. Az alkotáshoz kezdetben nem kellettek elméletek, de civilizációnk története során kétségtelenül egyre erőteljesebben csapolták meg a hatalmak a művészi vénát ideológiák szolgálatára. Ebből valahogy elegünk lett. Elkésett a homály demokratikus szabadsága. A művész már rebellis pózba helyezkedett. Pedig, ha a magát művésznek gondoló nem nyitja nagyra egyszer csak a száját, nem kezd önmaga védelmében teóriákat gyártani, a művészet talán még mindig vagy akár újra az lehetne, ami naszcensz, szocializálatlan állapotában volt. Ha a művész hallgat és alkot, ha nem kezd el locsogni...
Beleharaptak ők is az éden almájába. Özönlött a sok avantgard okostojás, aki gesztusokkal csinált magának teret, s besodródott művészettől idegen szemléletekbe. Azóta a művész, pláne ha tanult, csak locsog és locsog. Süllyedni nem hagyja hajóját a konceptuális elme, ezért egyre vadabbul kavarja maga körül a latyakos szociál-teóriákat.
- Értem Önt, mondtam némi megfontolás után, mert láttam, hogy a befőttes üveg tetejében megkevert festék kezd beszáradni a bájos akadémia-hallgató ujjacskái között.
Megkérdezhettem volna, hogy szerinte mi a helyzet a színekkel a prizmában, szóval, hogy a színnek ugyan van-e színe, de nem tettem. Én, értelem-fénybe-rángatásairól hirhedett visszaengedtem őt a homály szabadságába.
Jól tettem. Utólag már tudom: mit sem gyanítva az antropozófia szemléletével feleseltem. Nem ismerek a Rudolf Steiner követőknél makacsabb, maguk világába zárultabb - vagy ha tetszik, kicsukódottabb - embereket. De legalább jó emberek, lehet szeretni őket.