2010. október 29., péntek

MÉRLEGEN AZ ŐSTOJÁS



avagy a +Műhely Alkotó Csoport Kiállítása az Eötvös 10 nevű kulturális színtéren.

Feltehetőleg a beadott képekből kerekedett ki a végső cím, mert az eredeti munkacím Természetes - Mű volt.
Meghökkentő, hogy márkás nevek ettől munkának lendültek. Az efféle ösztönzés gyengécske relevanciával bír, hiszen az emberi gondolkodás szempontjából lényegtelent állít a figyelem előterébe. Hangzatos sejtetése annak, hogy az emberi lét meghaladott státuszai iránti nosztalgiával károgni kívánunk egyet a modern világ számlájára. Szerencsés volt tehát tőle megszabadulni.
Az őstojástól a fekete lyukig persze semmivel sem épületesebb szókép, hiszen ez sem állít elénk bármi lényeges gondolatot, de felületes fülnek misztikus relációt sejtet, rámozdul a fotós féle, és vonzza e két szó a látogatókat is.

Mi lenne ha én is valami titokzatossal kezdeném?
Mondjuk: 34/13
Hogy miért 34, az persze viszonylag gyorsan kideríthető, de a 13, az már az én titkom mindaddig, míg le nem leplezem.
Ne fúrja a kíváncsiság senki oldalát, csak szamárságokat hordok itt össze, igaz, tizenháromnál jóval többet.
Ám hogy azt ne higgyék, a tudatlanság, netán az irigység vagy a szellemi kártevés őstojása beszél belőlem, máris hitet teszek: némi nosztalgiával gondolok a + Alkotócsoport Budapest Kiállítóteremben rendezett 2005-ös kiállítására, ahol Tóth György azokat az angyali pimaszsággal címzett rettenetes portréit állította ki. Élénk emlék él bennem a Nessimben bemutatott Aqua kiállításról, különösen Barta Zsolt Péter egyszerre egyszerű és mégis brilliáns vízcsepp felvételeiről, na meg Herendi Péter valahogy egészen michelangelós Balaton képéről. Hasonlóképp lenyűgözött Kerekes Gábornak e pluszos csoportosulásban, ám máshol és máskor fellógatott, katartikusan elképesztő Pi számítása is, aminek fotóhoz ugyan semmi köze nem volt, mégis hallgathattam a ház elejét ért szót, hogy az nka fotó kuratóriuma mennyire kevésre becsülte azt a Digit 2B beli + felvonulást.
Szóval sok érdekes és valóban magas feszültségű képi pillanatot köszönhetünk már ennek a + féle időszakos megmutatkozásnak.

Ennek ellenére is azt kell mondanom, a + alkotó csoport tematikus együttgondolkodás útján való egységgé szerveződésére egyik alkalommal sem sikerült bizonyítékokat találnom.
De hiszen Jankovics Marcell is kimondta ezen az őstojás összejövetelen a legfontosabbat: "élvezzék egymás képeit!". Talán ez itt a legfőbb hozadék.

Én persze kívülállóként, a - (ejtsd: minusz) csoport eddig egyedüli tagjaként folyton kimaradok ebből az élvezetből, és így akadékoskodással vigasztalom magamat. Keresem a kozmikus mélységekbe tekintő legújabb közös alakzat értelmét.
Kétségtelen, a kiindulás és a vég a szeretetre méltó Simon Csilla Őstojás kísérlete (nem elemezném, mert volt módom megtapasztalni, hogy a hitfátyolán túlról érkező elemzéseket a művésznő rosszul viseli) valamint Drégely Imre Fekete lyuk című képe. Ami a havas táj fekete lyukká való forgatását illeti, a játékos drégelyi fővonulathoz képest ez visszalépésnek tűnik, mert hiányzik belőle valami fontos dolog, az a momentum, amikor az elképesztő drégelyi cizelláló szorgalom magasabb minőségbe csap át. A kozmikus utalás azonban így is elevenen hat, s keresi is az ember a pluszos egymásra játszás Drégelyre visszavezethető nyomait. Itt-ott akad ilyen. Elvétve.

A Földről indítván elsőnek említeném éppen Halas Istvánnak A Nagy Ignác utcai borozó hült helye című triptichonját az eltűnt valóság mágikus rajzolatával.
A felsőbb érzék földi másaként erősíti a címben ígért hatást Horváth M. Judit Aligátor körtéje, nem mellesleg éppen az ő kifinomult színlátásának köszönhetően, amit jócskán alátaksált Jankovics Marcell a megnyitó beszédben, amikor a fekete-fehér feljebbvalóságáról hitvallott, mondván, hogy abban több drámaiság van, és "van egy olyan előnye, hogy én álmodom oda azokat a színeket:" Nem tagadom, én meg jobb szeretem, ha nekem ez a Horváth M. Judit álmodja oda a színeket. Kérdeztük is őt, nem hallgatta-e lesújtva ezt a beszédet. Ő azonban így szólt: "Egyáltalán nem rendültem meg. Van nekem fekete-fehér is. Szeretem a fekete-fehéret, a lényeg az, hogy jó legyen."
Nagyon is beleillik e vallomás a drámai résbe, mert a fekete lyukba tereli a földi relációkat, és így erővel tölti fel ezotéria után áhítozó, de nagyon is földi anomáliáktól tüzelt képzeletünket.
Ilyesmiben talán a legcélzatosabb Szilágyi Lenke mágikus képépítménye, az Este a városban. Nem nevezném egyszerűen fotónak, mert emberábrázoló erejét egyebek között a fényviszonyok igen ravasz hangolásából meríti.
Szamódy Zsolt már a kozmosz felé lendít bennünket A fény újjászületése (Zut-Kornata) című pompás örök-pillanatával.
Mint a roppant messzeségek utunkon megtorpantó hírhozója, mint Artur Clarke lebírhatatlan ötvözetű obeliszkje, emelkedik a számára méltón kiszemelt fülkében a másik márkás játszadozó, Telek Balázs Kolumna című képítménye. (már miért ne, ha Jankovics is játszadozhatott a kával... a képépítményt meg fentebb már elpuskáztam :-) Akár machináció, összecsalt output, akár nem, maga a gondolat, hogy kell a világnak egy ilyen kép, és épp ez a kép, megérdemli a bátraknak kijáró tiszteletet. Alakja, mérete, témája, a valónak és valótlannak, természetesnek és nem természetesnek konfrontációja érzékeimre ható telitalálat. Ez a kép, ha az őstojást és a fekete lyukat nem is váltja ki, egymagában képes betölteni a közöttük tátongó szellemi űrt.

A címben felsejlő (fentebb már épp betöltött) drámai rést tekintve gondolhatnék még az egy helyre csoportosított körökre Gábor Enikő, Szamódy Zsolt és Vékás Magdi képein, ahol a kozmikus célozgatás persze csupán érintőleges, és megvallom, a buzgó Vékás Magdi brooklyni Pálmaházának már nincs is rám efféle célzatos ereje. Sejtem, nem is akart ilyet, de megjegyzem, csak hogy elvekről locsogjak, ha egy nagyítás/print brillanciája bágyadt, attól még nem lesz vintage értéke a kópiának, és azt én (ördögfajzat) egyébként sem sokra tisztelem.
Jót tett Kemenesi Zsuzsának az őstojás hívó reccsenése. Illik a címmel kerített témakörbe az ő üdvözlendőn letisztult Masnija, mely érzékletes képzelet-közelbe hoz egy rusztikus japán kőalakzatot.
Hajdú József tisztelendő Tájképe a kőfalba mélyülő hatalmas varratokkal némi áthallás, mert inkább emlékeztet földönkívüliek kalandjaira, mint az érzékeken felüli valóságra.


Jankovics Marcell elmélyülten hallgatja Kurtág György meditatív rálátásait Bach A moll szonátájára. Itt még nem ül szemében az a konok megvetés, amivel a Mérey Anna muzsikálása közben csörömpölve távozó S. Faragó Gyöngyit illeté.


És ezzel az én emelkedett fekete lyukas utazásomnak vége is.
Csalódást okozott Barta Zsolt Péter, mintha nem a +, hanem valamiféle minusz hatna rá, mintha valamiféle rossz redukció játszódna le szemléletében. A Nessimben még elég látványosan ünnepelhettük átállását a digitális technikára, itt azonban már - még a mai kiállítási léptékekhez képest kicsiny kópián is - üresek a távolabbról sem sok mélységet ígérő ábrázolás részletei.
Ugyanez érvényes, csak egész más értelemben Bozsó makacs korántsem fekete, hanem színes lyukkamerázására (ha nem tévedek.) A bravúrosnak mondható felvételezés valahogy kívül van a szellemileg lényegesnek mondhatón, érdemei így belterjes érdemek, már-már magánügyek. A konceptuális ihletésűnek tűnő barbibabázás beszélhet persze önmagáért jobb körökben (outsider vagyok) ott mostanában ez akár kötelező divat is lehet.
Hasonlóképp elérheti a méretek és látványtartalékok viszonyát illető (Jankovics által is megpendített) kritika Frankl Aliona Négyzet című képét. A mérete 50x80 cm körüli lehet. Nem szokott ő ekkora miniatűröket kiállítani. Nagy csalódás látni, hogy a kőburkolat rései árnyalat nélküli vak feketék, és hogy a kép közepén honoló fekete luk (lyuknak ez kevés) mennyire durván nyeli be a túlzott nagyítástól nemtelenül széteső apró, eleven-zöld levélkéket.

Ha gazdagító ösztönzésre nem is, néhol mintha afféle igyekvés nyomaira bukkanna az ember, hogy ezek a márkás nevek elébe vágjanak egymásnak, illetve egymás nyomába eredjenek. Herendi Péter mintha elirigyelné Horváth M. Judit sikereit a koloritásban, Illés Barna padlóra álmodja körülményes, túldimenzionált transzparens képeit, amitől Eifert János máris forog az ő kiérdemelt márványos távollétében. ("Kovács Józsi bácsi majd jól elesik ebben. Uram, ezt mi arra az időre arrébb tesszük a sarokba, mondja a terem rendezvény-felelőse :-))
Nem nevezném pluszosan gyümölcsözőnek Hamarits Zsolt és Herendi Péter társbérletét sem, mert igen, felbukkan itt kettő a maguk körül kozmikus szellemi űrt hagyó (jobb tudorok ezt másképp érzékeltetik) Hamarits tárgyakból is, de a látszólagos címáthalláson kívül (Kanna - Kanna) nem látni érdemleges hatást, sem így sem úgy. "Úgy" persze nem is lehetne. Mi lenne Hamarits a maga neo-techno-konceptuális teória-öltözéke nélkül, aminek inkább van köze a sömmihez, amit Tornyai oly szívesen festett, mint a címben nevezett kozmikus fenoménhez?

A beharangozások egyikében olvastuk az alábbi mondatot: "Az alkotók magas szintű technikai kivitelezéssel mutatják meg érzéseiket, rácsodálkozásaikat, félelmeiket és humorukat korunkról."
Humor! Hát az aztán nincs itt szikrányi sem!
Az egyetlen humornak nevezhető Kincses Károlyból csillant elő, amikor Gábor Enikő Ráktérítő című garnélás fiksönére pillantva azt mondta: Rákterítő.
Az öszhatás mindezekkel együtt, humor nélkül is dicséretes. Blogomat emelve borulok le Simon Csilla kézcsókja nyomába, akarom mondani, pezsgőzésbe torkolló bátor kurátori tette előtt.
És én igenis jókat nevettem. Sőt, éreztem a pillanatot, amikor az idő kifordult medriből. Ezt bizonyítandó közlöm ott keletkezett alábbi képregényemet:


16:57.29. Szél Ágnes ezen szavakkal emeli poharát a jövő fotójára:
"Nem kell, hogy koncepciója legyen, nem kell, hogy komponált legyen, nem kell, hogy éles legyen, semmi nem kell, csak hogy legyen, legyen, legyen!"


16:28.58. Simon Csilla Szél Ágnes pezsgő képzelete elől Jankovics Marcellhez menekíti az őstojást.


16:21.37. Szél Ágnes díszpléjére pillantva meglátja a múltat.


16:21.30. Elkészítem a Szél Ágnes által 16:57.29-kor megjósolt képet, amin történetesen Szél Ágnes babrálja mobiltelefonját. Nincs koncepciója, nem éles, nem komponált, csak van, van, van.


16:18.13. A megnyitó legbarátságosabb arca, Makkai Nóra érzi, hogy részemről itt valami beavatkozás történik, és mosolyogva őrzi a fekete lyukat.

Aki nem hiszi, hogy így megfordult az idő, nézze meg képeim EXIF fájljait!
Ja, és még nem mondtam meg, hogy az a 13 mit jelent. 34 kép között találtam tizenhármat, amiért érdemes volt erre járni. Szerintem ez nagyon jó arány.

3 megjegyzés:

  1. Igaz,rutintalanul nem az ajtóban maradtunk, onnan egyszerűbb lett volna a két mű elhangzása közben észrevétlenül távozni.Minderről a véletlen ( no meg a Fotóhónap ) tehet, mely erre sodort pechetekre. :)

    VálaszTörlés
  2. S.Faragó Gyöngyi mentségére : Mérey Anna hegedű művésznő tudja, hogy Balla András megnyitójára távoztak akik elmentek,nem az Ő előadását akarták ily módon kritikával illetni.
    Dozikám,szomorúan veszem tudomásul,hogy Szél Ágnes barátnőm nagyobb nyomot hagyott benned,mint a kiálliitásunk !(csak rövid i betűm van)...iigy szeretettel ajánlom Neked is Fürth Eszter iirását a revizor online elérhetőségen.
    Ismeretlenül is tökéletesen érezte a szándékomat és a mondani VALÓMAT...:)SCSilla

    VálaszTörlés