Konferencia a kritikáról, de mi a pi ?

Pettendi Szabó Péter rávallóan jókedélyű vizuális szösszenése hívta fel figyelmünket a facebookon, hogy nyilvános konferenciát szervezett Horányi Attila tanár úr a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) Magyar Tagozata nevében, az Új Budapest Galériában - (a Bálnában) a KRITIKÁRÓL.

Horányi Attila, aki mellesleg  - saját szemfülünkkel voltunk tanúi - azt sem tudja konszenzusra érett formába csomagolni, definiálni, hogy mi volna a kép, a kép mint korszakalkotó entitás, most mekkora fába vágta a fejét! Ha persze a fentebb említett elbizonytalanodást a tanár úr kellőnél is túlságosabb olvasottságának tudjuk be, akár kalapot is emelhetünk előtte, hiszen bennünket is bizonytalanságba kergetne az ilyesmi.  Mindenesetre bátor tett, hogy most olyan szellemi bonyodalom körüljárására mozgósít, mint a KRITIKA!

Az esemény híre alatt bedobott Horányi Attila néhány tucat ajzó szót arról, hogy mi mindenre terjedhet ki egy ilyen eszme- illetve szócsere. Megütötte a mi szemünket is - kiknek még vérében is kritika csörgedez - ez a szóhalmaz, amihez a tanár úr okos óvatossággal hozzá tette, hogy legalább ugyanennyi ide vágó aspektust nem említ most, s beígérte a konferencia későbbi eszkalációját.

A szó és kérdéshalmaznak meglehetett a várt hatása, mert úgyszólván nyomban hírül kaptuk, hogy a nagy érdeklődés "következtében" megtelt az Új Budapest Galériában rendelkezésre álló hely (a félig-meddig folyvást üresen tátongó Bálnában! :-) így a regisztrációt le kellett zárni, s aki  nem tudott vagy elfelejtett regisztrálni, az majd a konferencia hangfelvételével vigasztalódhat, amit néhány hét múlva közzétesznek.

Be kell látnunk, a tematika bonyolult, hiszen a kritika teóriája ma nem kis mértékben a mind forrongóbb társadalmi-tudati állapotok allergikus pontjára, a múlttól való, megfontolatlan, de minden áron való menekülésre mutat. De legalább ekkora bonyodalmat okoz civilizációs céljaink tisztázatlansága is, viszonyunk egymáshoz és létezésünk vélt értelméhez.

Lám, a szótárakban fellelhető KRITIKA szócikkek is csak esetleírásokkal érzékeltethetik a fogalom társadalmi aurájának úgyszólván tisztázhatatlan körvonalait.

Na persze! A társadalmi lét és élet ugyanis maga a társadalmi lét és tudat permanens kritikája, szóval a visszacsatolások mérhetetlenül bonyolult visszacsatolása.

Nos, így kívül rekedten megjegyeznénk itt és most, hogy az emberi elme minden problémát maga generál magának, tehát érdemes néha zenesen reagálni.

Itt van például a PI (hétköznapi szóval illetve a háromegésztizennégy.) A PI az az elméleti mód vagy gyakorlati eset,  amikor a különösség iránti érzék nélkül való elme látványosan belezuhan az általa létregondolt geometriai szakadékba, és csak esik és esik, míg el nem fárad, bele nem pusztul, vagy esetleg meg nem jön az esze, és azt nem mondja végre: Álljon már meg a menet, hiszen egyszer élünk! Vagy ennyit se mond, csupán annyit hallat: Hahaha...

Mert csakugyan: ha egy két végénél összeragasztott madzagot zsebre teszünk, akkor tulajdonképpen egy összegyűrt kör lapul a zsebünkben. Minden madzagban ott rejlik a kör-potenciál, az értésnek felkínálkozó véges-végtelen ámokfutás csodás pályája. Zsebükben az összeragasztott madzaggal sokan káromolják a teremtőt, mert ezzel a bután kitalált szájjal nem sikerülhet azt a puha és mindenre kész madzagot szép kerekre fújni - csak mert nem tudunk egy pontból, egyszerre minden irányba fújni, miként tud még a legostobább robbanás is!

Az egyszerre bosszantó-boldogító, az elnagyolásra ördögien bújtó PI-től persze megszabadulhatunk,  ha a kör két átellenes (micsoda hülye szó ez is!) pontját nem egyenessel, hanem körívvel kötjük össze (átkör). Ekkor a kör osztva átkör = 2.

Na de má megbocsá', mi az a 2 (kettő) is - nélkülünk? Tudta jól a teremtő, hogy nélkülünk semmi, de semmi értelme nem lesz ennek a hatalmas uniketyerének.

Ha lezárásul most megkérdeznénk még, tud-e a kör a PI-ről, a kör álmélkodva visszakérdezne:

- Micsoda? Átmérő? Hányszor van meg bennem? Bennem ugyan nincs, esetleg rajtam belül vagy még inkább kívül. És ugyan mi közöm hozzá? Neki, persze, a ti átmérőtöknek lehet köze hozzám, de nekem hozzá semmi közöm, Isten a megmondhatója.

És nem lehetséges, hogy tényleg?

Persze ez is megint agyalás. Ide nekünk a művészettel!

Bizonyos David Macdonald ifjú zenész ötven tizedesig lekottázta a PI értékét úgy, hogy a billentyűk sorát számsorként tekintette. Jobb kezével szólaltatta meg a PI soron következő tört értékét, bal kezével pedig harmóniákat illesztett hozzá. Így lett a dologból zene.

Hát igen, az ember és a bal keze! Ebben áll a nagy titok :-)

https://librarius.hu/2016/06/08/david-macdonald/

reggeli

Ma kedvencem, a csipkével kivert palacsinta volt reggelire, amin át oly szépen besüt a re... a délelőtti* Nap a számba.

* csacsi vagyok! Már majdnem reggeli napot írtam, amiről azt se tudom, hogy néz ki. (Hihi... haha... :-)

A KÖLTÉSZET NAPJÁRA

Köszöntőnk Hajdú Gabriella fotójának felhasználásával készült
____________________________________________________________

Másnap:

Postunkban közzétettünk egy elrejtvényt: két színtiszta taktikai álhibát Fodor Ákos versében.
Egyetlen helyes megfejtés érkezett, Havassy Gergelytől:

nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty

sic!

Hétvégi mesénk

Volt egyszer egy szegény ember, aki népes családjával a nagyváros egyik bérházának utcáról nyíló szükséglakásában tengette életét. Így ment volna ez örökké, ám hogy, hogy nem, egy napon lottószelvényt vett ez a szegény ember, és mit ad isten, bizony, ötöse lett.

A kihúzott számok ezek voltak: 1, 5, 13, 19, 78. Az 1 a vásárolt lottószelvények számából ugrott be, a többi meg a lottóhúzás napja okán - 1978. május 13. - igencsak kézenfekvő volt.

Mivel tudottan ugyanarra a kerékre jár a szegény emberek esze (de hiszen éppen ezért szegények), szerte az országban szinte mindenki nyert, aki lottózott azon a héten. A szegény ember házában lakók közül csak annak volt négyese vagy hármasa, akinek több szelvényre is futotta, vagy aki rosszul tudta, hogy hányadikán lesz a húzás.

Egész története óta akkor fizetett legkevesebbet az ötös lottó. Na de ötös volt az mégis, a semmihez képest szép összeg ütötte a nyertes markát. Ennyi húszezrest együtt a mi szegény emberünk életében még sosem látott.

Törte is a fejét, mit kezdjen azzal a sok pénzzel. Családja körében esténként hosszan ment a tanakodás. Végül úgy döntöttek, hogy boltot nyitnak a hajdani üzlethelyiségben, ahol eddig éltek. Napestig ötleteltek, mi legyen a cégtáblára írva, aztán a szegény ember feleségének az a nagy ötlete támadt, hogy legyen vállalkozásuk és egyben boltjuk neve VEGYESBOLT.  Be is adták az önkormányzathoz a kérvényeket, ahogy kell. Elkészíttették nyomban a cégtáblát, rajta szép piros betűkkel: VEGYESBOLT.

Igen ám, csak hogy  hamarosan kapott a már nem annyira szegény ember egy papírt a hivataltól, hogy ez a bolt név már foglalt, és mellékeltek egy hosszú lajstromot, hogy mi minden kombináció létezik már úgyszintén. Volt VEGYESBOLTOM, ATEVEGYESBOLTOD, VEGYESBOLTUNK, VEGYESÁRUK BOLTJA, VEGYESEZABOLT, VEGYESKE, MILYENBOLTHÁTVEGYES!, NAGYONVEGYESBOLT, még a VEGYESBÓT is eszébe jutott már valakinek, és így tovább.

Na most aztán mi legyen, hiszen a cégtábla már kész volt. Végül a szegény ember legkisebbik fia úgy gondolta, járjanak túl mindenki eszén, és az ő boltjuk hallgasson a VEGYESBÖLT névre, mert akkor csak két pontot kell még odafesteni és kész.

Úgy is lett. Megkapták hamarosan az engedélyt a vállalkozásra, vásároltak száz kiló lisztet a nagykereskedésben, és indításként beszereztek még mindenféle egyéb áruból egyet-egyet: szitát, vállfát, evőeszközt, ecetet, felfújható nyuszikát, cigit, metszőollót, kutyapórázt, baltát, gyufát, még egy transzformerré hajtogatható úritököt is.

Az arra tévedt járókelők azonban nem jutottak el az üzlet ajtajáig, nem értették ugyanis, hogy mi lehet az a vegyesbölt. Annyit tűnődtek ezen, hogy belefáradtak, elgémberedett nyakkal hazatámolyogtak, az idősebbek még ágynak is estek kis időre a nagy gondolkodástól.

A  szegény ember sem értette igazán, mi történik. Rájött aztán az ő nagyobbik fia, hogy sorsukon csak a jó marketing változtathat. Kiírták hát a cégtábla alá ezt a reklámversikét: Nincs jobb mint a vegyesbölt, sokat vesz de alig költ.

Így már özönlöttek nyomban a vásárlók, és ahogy mondani szokás, otthagyták a gatyájukat is. Na de ki bánja már azt, hiszen boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Tavaszi EU-fória

Alighanem itt lehet a tavasz (ami most egyben az EU parlamenti választások tavasza is), mert ez az eleddig ártatlannak látszó növénykénk a legeltökéltebb társadalomkritikai növekedésbe kezdett.
Részvéttel nézem, mert az efféle hozzáállás nekem eddig még semmit nem hozott a konyhára.

MINIMÁL senki többet harmadszor

Tegnap, a megtiszteltetésre nemet mondani nem tudván, eleget tettem a felkérésnek, és megnyitottam a MAOE Fotóművészeti tagozata Minimál 1x 2x kiállítását a Klebelsberg Kutúrkúriában.

Kellő apropó kínálkozott, hogy ócsároljam kicsit a múlt század távolába vesző kezdeteket. Pocskondiáztam kicsit Mondriant, a képzőművészeti minimál egyik ősfiguráját, szóba hozván, hogy a minimál úttörői nagy késztetést éreztek az ember eredendő, teremtőtől kapottnak is mondott habitusát semmibe venni.

Bár a korábban Újpesten bemutatkozó és most tovább gyarapodott tárlat tetszetős összképet mutat, a kiállított fotókra kevés szót fordítottam, s pusztán annyival céloztam a fotográfusok egészére általánosságban, hogy mióta a fotózás eszköze kezes lett, és a fényképezés ekkora teret hódított, sokaknak támad késztetésük azt gondolni, hogy a minimál nem csupán formai, azaz stílusbeli ismérv, hanem bagatellnyi, apró vizuális entitások (tücskök-bogarak, szórasemérdemességek, entropikus intimitások stb.) összecsipegetése (katt, katt) és szemünk elé tolása is. És valóban, ma már könnyedén, művészeti invenció nélkül is képpé tehetőek a véletlen mindenféle érdemei. 

Ám a jó minőségű fotó is előbb-utóbb az ember számára fontos Valami - Valamik - lényegre törő felfedezését célozza - tettem még hozzá (remélem, nem fenyegetően :-)

Ez irányba ható vonzerőnek szánván, elkezdtem citálni egy másik, ugyancsak nagyszerű kifejezési ág, a zene művelőinek minimál törekvéseit, melyeket kezdetekben inkább szemléletkritikai gesztusnak szántak, de ebből nőttek ki az olyan hatalmas és lelkesítő életművek, mint Philip Glassé, Steve Reiché, John Cage-é, Vangelisé, Laurie Andersoné és az idők során szívembe zárt további sokaké.

Társított értelmezéseimmel (talán csak süketeléssel?) együtt gyorsan kifárasztottam nem túl nagy számú, és valóban méltatlanul, ácsorogva zenei citátumokat hallgatni kényszerülő hallgatóságomat.

Láttam, hogy a nagy múltú Füles dühösen elfut a közelből, mások állva próbálnak elaludni, pedig az egész alig volt több fél óránál.  :-)

Mondhatnám most, hogy igazából csak az új mobilomat, mint bluetooth-os zenelejátszó eszközt  akartam éles helyzetben kipróbálni, de miért mentegetném magamat: véghez vittem, amit a szellemi falat ledugásának céljából magamra vállaltam. 

Mint később kiderült, Vajda János druszám mobiljával egyenesben közvetítette az egész ceremóniát a facebook felé, előre nyújtott karral, fél órán keresztül, svenkelve és fártolva rendületlenül követett, amiért itt emelem kalapomat.

Később, már a pogácsás fogadáson említettem neki, hogy ha tudok a közvetítésről, többet is beszélhettem volna, amire kitörő vidám jajgatás formájában borított rám baráti kritikát. Szél Ági sodródott később a közelembe és hencegve szólt, hogy mennyire utálta ezt az egészet, és hogy neki van otthon egy egészen egyszerű zenéje, amit annyira szeret, hogy tucatszor másolta egymás után, hogy szakadatlanul hallgathassa. Kérdésemre, hogy miért nem játszatja inkább hogyishívjákjával azt a zenét loopban, talányosan nézett, mint kinek az ilyen szavakról csak a lupus et agnus jut eszébe.

Dr. Agócs József meglepetésszerűen kivált a rezignált "tömegből" és őszintének látszóan tetszését nyilvánította, dicséretesen megemlítvén még a minimál zene úttörői között Penderecki nevét, akit én - bár nagyra tisztelek - valóban nem említettem, hál istennek, mert akkor aztán némely ugyancsak nagyra tisztelt barátom fejével törte volna ki a hatalmas terem távoli végében a falat, hogy hamarabb kereket oldhasson.

Az egyetlen, aki nem csupán kibírta a tematikát, de alkotóan kapcsolódott bele (már csak utólag, négy szem közt), Eifert János volt, aki felhívta figyelmemet a minimál zenei, pontosabban a strukturális és repetitív kísérleteknek köszönhető forradalmi hatásra a táncművészet terén, ami a test új kifejezési gesztusainak nyitott utat, egymáshoz közelítvén a mozgásművészet különféle ágait. 

Mindezt visszaigazolásnak veszem, hogy néha érdemes untatni, akár bosszantani is az egyébként egyenként különféle kiváló erényekkel bíró sokaságot.

A nagy türelmetlenség láttán nem volt már időm elővezetni a minimál felé kacsintó költészeti apróságomat, amit most ide tűzök, mert úgy egyébként itt a tavasz a Klebelsberg Kultúrkúriában is

semmi

Múló érvényű

tavaszi semmit bárki

szélnek ereszthet,

de őszinte nihilt,

mélyen szántót csak költők,

filozófusok.   

ÁLOMHANGHULLÁMVASÚT

Madártávlatból az örökkévaló nyár. A békés tenger varázsát szelíd díszítő felhőkkel támogatja az Ég. Ártatlanul csacsogó hullámok futnak a partra. Valahol délen. Senki nem dolgozik. Csak gyönyörködik. Milliók álomvilága.

Ide röpített bennünket február másodikán a Djabe együttes pesterzsébeti lemezbemutatója, a hangzás profizmusa, a kincsekbe kerülő lejátszó technika, ami a megszólalástól tökéletes csak igazán.

Az együttes neve - Djabe - a ghánai ashanta nyelvben szabadságot jelent. Zenéjük a szabadság szellemében, pontosabban a jazz és a világzene (bele értve természetesen a magyart is) egyféle fúziójában fogan. 24 éven át következetesen épített, sok hazai és világsikert hozó, fényes hangzású muzsikálás, olyan kiváló vendégművészek hosszú sorával együtt írt sikertörtének, mint például Dresch Mihály vagy Steve Hackett, a Genesis legendás gitárosa.

Nem mondhatnám, hogy Djabe fan vagyok, de a You Tube-on belebotlottam már egy koncertfelvételbe a Witchy Tai To című lemezanyagukról, amit invenciózus jazz tehetségek remek muzsikájának találtam.

Ezúttal Égerházy Attila, Barabás Tamás, Koós-Hutás Áron, Kaszás Páter, Nagy János - Update címen újraformált számai szóltak. A 45-ös fordulatú lemezeket a fényes akusztikai tökélyig kidolgozott mesterszalagokról félsebességgel vágták a híres Abbey Road Stúdió műhelyében. (Félsebesség! A laikus számára itt földöntúli titkok derengenek.)

A hangzás egy ilyen stúdióban egyszerre álomszomjat keltő és oltó, duplán profi. Százszázalékosan hallgatni egy százszázalékos felvételt, milliókból keveseknek adatik meg. Kár is volna vágynom egy félsebességgel vágott hanglemezre. Az autentikusan megszólaltató technika ára egy életen át sem volna apróimból kiperkálható. De ettől még szabad volt lenyűgöződnöm.

Kérdeztem aztán egy idő után, csak úgy magamban: több-e most ez a zene, mint édes harmóniákba olvadó intonációs alakzatok mélységei és magasságai közötti boldogító hanghullámvasutazás, mint megmerülés a virtuóz hangzatokból kiröppenő összhangban, az interferáló hangszínek ölelkezésében, mint annak látszata, hogy az egzotikus ábrándozásnál nincs szebb a világon?

Ahogy így hallgatóztam, eszembe jutott egy régi-régi pillanat. Szántó Piroska otthona, ahol a barátságos társalgás közepette megakadt a szemem egy fiatalemberen, aki valamivel odébb, a padlón fekvő vacak kis kazettás lejátszó közelébe kuporodva hallgatta A katona történetét Igor Stravinskytól. Megvallom, mérges voltam ezt látván, hogy hangzás dolgában valaki beéri ennyivel.

Na igen, ma már tudom, hogy a zene témája néha kicsit több, mint ami a pompás megszólalásból kihallható. E téren persze a Djabe kiváló zenészei is számtalanszor bizonyítottak.

a forgatótorony

rezgés

elnyelő

szilikon szíj 

közvetíti 

a hajtóerőt

hangszél
hárfa

a legaranyosabb
pesterzsébeti
dugóhely

okoskábel

itt húzódok meg
Pest egyik
nagyra becsült
csövese

Sürgős?

Sürgős nekünk tényleg a tavasz jötte?

Zöldségek nyelvről

Büszkén hallgatom a híreket a tévében/ből. Lám, fény derül rá lassan, milyen ősi kapcsolatotban áll a magyar nyelv a világmindenség mindeddig ismeretlennek vélt mélységeivel!

Mert ugye, csak a magyar nyelvben van olyan szó, hogy bozontos. Az elméleti fizika dicsekvéseit hallva, joggal merül fel a gyanú, hogy e szavunk alighanem a bozon létének ősi ismeretéről tanúskodik. Hát igen, ősapáink tudtak valamit, de mennyire!

Amikor az ember tüzetesen szemügyre veszi a tévé híradóban a gravitációs hullám érzékelési kísérletekhez nélkülözhetetlen, hatalmas derékszögű építményt, még ha vak is, látja nyomban, hogy ezzel szoros összefüggésben lehet a mi „no, ez derék” kifejezésünkben rejtőző metaforikus célzás a kozmikus tér eleddig fel nem tárt fontos viselkedésének törvényszerűségeire.

Ne hangozzék ünneprontásként, de mindamellett megjegyezzük, hogy csaknem minden nyelv a történő valóság leírásának egy-egy zsákutcája. Ősi világképi félreértések mentén alakult a legtöbb nyelv szókészlete. A nyelvi szabályok és a szókészlet kontextus mentes felszereltsége a gondolkodás és a beszéd kialakulásának kezdetén születik, amikor az ember még nem tisztázta, hogy mit csinál, amikor beszél, hogy csak figyelmet akar, hangokkal lökdösődik, vagy gondolkodik is majd. Mire megérlelődik a népek kollektív tudatában az általuk összetákolt nyelvi eszköz kritikája, már olyan sokan beszélik azt a nyelvet, gátlástalanul tódva-fódva, képletességekkel és jelentésátvitelekkel tömködve be a fogalmi lyukakat, ráadásul úgy, hogy nemcsak egy nagy újító revízió, de még egy kicsiny lélegzetvétel idejére sem hagyják abba, nos, akkor már világos, hogy nincs mód beavatkozni. A nyelv, mint egy nagy sárgolyó gördül a kommunikáció útján, és felszedi az összes spontán és meggondolatlan sarat, ami csak útjába akad. Így minden nyelv egyre hatalmasabb, kontextusoktól terhes sárgolyóvá lesz.

Úgyhogy, hibák akadnak elvétve nálunk is.

Mire rájövünk, mi minden szó és grammatikai kallantyú hiányzik még nyelvünkből, már nincs alkalom azt mondani, állj, kezdjük elölről, árnyaltabban kell beszélnünk! Pedig bizony, kevés a fonémánk, lukas a morfémakészletünk, a fogalomkészletről nem is beszélve. Meggondolatlanok voltak az emberi viszonyok, hiányos a valóság értése, melynek nyomán szavaink születtek, minek okán  nem tisztázhattuk, mit is kellene értenünk bizonyos fogalomneveken.

Így aztán ott marad minden ellentmondás, pongyolaság, hiányos ragozás, az emberi viszonyok fehér foltjainak nyelvi nyomai, mint például a személytelenkedő teccikezés esetében van, amit mi ősidők óta úgy utálunk, s ami miatt, hogy ne húzzuk az időt a vargabetűs célozgatással, bizony, kénytelenek leszünk a teremtőt szemtől szemben tegezni (már ha összejön valaha is egy találkozás), hogy ne tűnjék tiszteletünk annyira idétlennek.

Más népekkel is így van ez. A németek sem tudnak többé mit kezdeni a der-die-das, a szavak neműségének logikátlan átfedéseivel.

Az a szerencsénk, nekünk, magyaroknak, hogy lám, miénk az egyik legősibb nyelv, amiben kozmikus tudás lakozik.

Vagy nem a fizikai ismeretek legújabb felfedezéseire utalnak-e a magyar kocsmába betévedő atomrészeg ember azon szavai is, melyekkel a kocsmáros mitkereselittjére válaszol: "Hadd rondítsak ebbe a sarokba!" Ne zavarjon bennünket, hogy két dével és külön írná a hadron szót, mert a részeg ember már csak ilyen. Úgyis ráhagyják, hiszen még a csapos is érti, hogy e megszólalásban ősi tudásunk bujkál, amit még csak most kezd utolérni a fejletlen Nyugat.

Én már nem merném kizárni azt se, hogy ősi kultúránkban a disznót gyakran szólították utronnak, amikor odavetették elé a moslékot: Ne, utron! Érdemes-e kételkednünk abban, hogy a fizikusok innen vették a neutron elnevezést.

A nyugati civilizáció fejlődése lassú. Számukra még sok kérdés nyitott. Például, hogy mije a tervnek, s hol az a dug, amibe a terv sajátjaként képes beledőlni. Csak hadd agyaljanak rajta! Aztán egyszer majd mesélünk.

                                                                      D-Vektor nevében is Pesövé Ofszi

Összehangolódtunk

Február 8-án megnyílt Vajda János High-key kiállítása az Újpest Galériában. A minimál tájakat felvonultató, összehangoltságával jólesően meglepő tárlat megnyitóját high-key szellemben hangszerelt muzsikával Petrovics Anna zenetanár vezette be.