Mégis inkább Ferenc József

E heti mini-fotóesszénk

Tóth István emlékére

Fotókiállítással tiszteleg a MAOE fotóművészeti tagozata az egy éve elhunyt kiváló ceglédi fotográfus, Tóth István előtt.
Ez alkalomból elkapott ceglédi eseményfotónk: Kossuth Lajos rákűdi a vadászgépet a Habsburgokra.

ArtMarket 3.

japán apróságok

Vallatom emlékezetemet, hogy egy nap távolán át mi dereng elő a 2017-es ArtMarket kínálatából, főképp az ArtPhoto Budapest tárlatain való többszöri forgolódás után.

Mindenek előtt az izraeli Ilit Azuolay díszvendéghez méltó, minden értelemben nagyszabású montázsképe. Ennek látványi kontrasztjaként az FFS ifjakat kilóra felvonultató standja. Fátyol Viola Capa nagydíjas műbalhéja. Haris lerágott újságja Art+Text, ha jól emlékszem. A Szövetség új nevekkel előhozakodó semmitsema dunkel standja. A MOME (mesterek? bachelorok?) állókép-színháza. A Random tavalyinál szerényebb, de jellegében nevéhez méltó felhozatala. Hoppá! Két veszett jó Stalter kép! A váltig morbid lengyelek. A digitális őstrükkökbe csomagolt David Bowie, mint a londoni 8 Privé Galéria egyetlen aduásza. A Lumas szalonképes kereskedelmi kincsei. A nyolcvanadikat ünneplő Korniss Péter konzervatívan modern fotókirándultatásai. A berlini Michaela Helfrich csikicsuki méretekben kínált műgondos falravalói: metafizikus nők szenvedései a modern lakásban. A bécsi Photon Vienna egész standot betöltő vagina-kollázsai. Pár látványfeljavító mondat Anna Fabricius idegenbe szakadt nyafogó-tollából. Hajas Tibor performansz nagymester Vető János dokumentálásában fennmaradt borzalmas szenvedései, és retro, retro, retro, itt, ott, mindenütt.

Gyenis, Drégely, meg más efféle jelesek sehol nem szöktek szemembe. Zavart persze valami: próbáltam képet is lőni, felszerelve a Nikon egyik itt a fókusz hol a fókusz pillanatszalajtójával.

Összegzésemül:

Az ArtMarket jelszava lehetne: Eladnál? Viszek!

Mindenki fényképez, nem veszi, hanem viszi, s majd megnézi otthon.

Képek saját output célú újra-adatállományosítása egymásról csak hozzávetőlegesen tudó sztenderdek mentén. Ez ma a képi tömegkultúra egyik főcsapása.

A kópiaméretek leperegnek a mobilozók tudatáról.

Ki tud a fogótávolságról? Ez az a távolság, ahonnan olvasni szokás. Azért a fogó előtag, mert ha e távolságban hüvelyk és mutató ujjával megfogja az ember a falon kínálkozó képi látvány lét szélét, láthatja, hogy mekkora kópia is elég lett volna abból a képből, ami esetleg több méter szélesre fel van fújva. Kevés ilyen kópia bírja valós felbontásával a vallató közelítést. Sandít a stand őre: mit nyúlkál ez az ürge az óriásképükkel átellenes irányból. Bolond? Ez se vesz akkor semmit.

Digitális trükkök David Bowie-ra

A merész bécsi stand

 

Saját autput célból fotózom, hogy saját autput célból fotózzák a képet

Ha már vásár, Surányi Mihály főszerkesztő a fotósajtó polcnyi standján elsóz egy mosolyt

(itt és most minden fentebb lencsém elé került közszereplő és becses mű szíves hozzájárulását kérem :-)

ArtMarket 2.

Vasárnap lényegesen javult a helyzet.
Jöttek is a vevők.

Az egész kiállítást tekintve igencsak gondolkodóba estünk.

ArtMarket 1.

Első nekifutás ma, péntek délután.
E pompás időben az ArtPhoto Budapest délután nézhetetlen volt.
Úgyszólván vízszintesen vágott keresztbe mindenen a borotva éles napfény.
Na, majd egy szerencsésebb délelőttön! talán  :-)

Levelem érkezett

Az éjszakai órák során valamikor levelem érkezett. Pontosabban levelet kaptam.

Még ennél is pontosabban az történt, hogy a szobámban lakozó növényi társ reggelre nedves, friss levélhajtással hozakodott elő.

Gondolván, hogy megítélésekhez kettőnk közül eszem csak nekem van, az efféle levél érkezést rendre köszöntésnek és barátságunk fenntartó gesztusának veszem. Ez által pedig ez az új levél esemény, miként az összes korábbi is, valóban az: baráti gesztus.

A barátság nem lehet egyoldalú: növényi társam nyomban kapott vizet. Ág-karjait is megmozgattam finoman, hogy érezze, nem az eső esik itt néhány naponta, hanem létezik itt egy barátkozó élőlény, aki növényi társaknak kedvezően, rendre, újra és újra locsol.

Na persze: rendre! Néha, bizony, rendetlen ez a locsolás. Az ág- és levélbabusgatás közben figyeltem fel arra, hogy új levelét úgy tolta felfelé az ág, mintha a naptáramba próbálna beleolvasni.

Talán lebecsüljük ezeket a növényeket! Lehet, hogy elfoglaltságom menetét silabizálja, annak sűrűségét, hogy megtudja, mikor áll fenn a veszély, hogy négy, sőt, akár hat napon át is elfelejtek locsolni. Ilyen várható esetekre nedvességeit tartalékolnia kell. Okos!

Úgy döntöttem, két naponta, a naptár teljes hátra lévő hosszában beírom a reggel nyolc órai sávba, hogy LOCSOLNI! A mai naphoz még azt is beírtam, hogy BOCS! JOGOS VOLT A GYANAKVÁS.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez megnyugtatóan hat, meg hogy barátság ez csakugyan, s mostantól felhőtlen lesz fejünk felett a mennyezet.

Polgári izé

Hétvégén viccelődhetünk kicsit :-))

Felvételünk a budapesti Pillangó parkban készült.
Kérdés, minek a megnyilvánulása ez?
1. Polgári engedetlenség
2. Polgári elégedetlenség
3. Polgári elengedettség
4. Polgári ellengedezettség
5. Polgári rendellenesség

Hangfelvétel

2017. szeptember 24. hajnal 4 tájban, a Dob utca és a Kazinczy utca sarkán

Mintha a ránk vonatkozó paragrafusokban valamiféle archaikus jogi felfogás tükröződne, vagy ha tetszik, a törvényes hatalom modernkori gyakorlóinak egyszerre betegesen konzervatív és a liberalizmus bomlasztó értékei által kikezdett felfogása, valami ilyesmi tükröződne abban, ami itt, a Bulinegyedben bennünket, lakókat körülvesz.

A hatalmon lévők törvénykezése az irányítani nem akaró sokak irányíthatóságán előszeretettel gyakorolja magát. A törvénykezők a rendcsinálás gyakorlatát a bíróságokra hagyják. Egy bíró azonban semmi rosszat nem tud megelőzni.

Kétségtelen, fő érzékszervünk a szem. Közállapotainkat tekintve így tehát elsősorban az számít, ami szem előtt van. Szaporodnak a térfigyelő kameráink, ezek azonban akusztikai megfigyelésre alkalmatlanok. Ha figyel is valaki az éjszakában a monitorokra, a hangokkal aligha törődik. Pedig itt, a Bulinegyedben őrületes az akusztikai környezetszennyezés, a direkt, a kaján, a perverz, a szabadosság habzsoló.

Tény, hogy döntő hányadukban maguk a védelemért nyüszítő állampolgárok is igen lassan nevelhetők az irányba, hogy a tömeg- és médiakommunikáció palettáján ne csak a látnivalók után szaglásszanak.

Az internet sokat változtatott ezen, de főképp ugyancsak a vizualitás mentén. A videó farvizén figyelmünk hátterében megjelenik már a hang is. Czukorfalatnak köszönhetően videót könnyű már feltűzni a facebook megosztó felületeire, de csak hangot magában, azt nem igen.

Pedig míly érdekesek, míly drámaiak, míly hátborzongatóak tudnak lenni ezek is!

A helyi hatalmi apparátus - itt nálunk is, a Bulinegyedben - csak a szeme elé tolhatóról, és csak a paragrafusok által jól befogható, na és a bevételt tejelő versenyszféránknak nehogy má' ártó civil valóságról kíván tudni.

Az önkormányzat kiírt már egyszer támogatási pályázatot ablak hangszigetelésre - max. 300 000 forint támogatásig. Mi azonban nem magunk kedvére, hanem ő miattuk szigetelnénk. A hatalmas különbséget, amibe egy bömbölést visszatartó ablak kerül, miből s miért mi fizetnénk meg?

Nem olcsóbb lenne befogni, máshová terelni, alkohollal nem bőszíteni a hangforrásokat? Vagy fülelni, és ha kell, hatalmi jogon nyomban odacsapni a lakóházak közötti éjszakában?

Oly szívesen hallanám már ki a bődülők zajából akár csak egyetlen egy rendőr fenyítőre emelt hangját, úgy hajnali három, négy, sőt, öt körül.

Portrék emlékezetből

Rejtelmes kiállítás cím, s valóban, Tímár Péter tegnaptól (2017. szeptember 18.) az Artphoto Galériában valami rá eladdig nem jellemzőt mutat - nekem legalább is. Ilyen önös szűkítésre szorítkozom, mert Cséka György esztéta megnyitó szavai azt sejtették, hogy esetleg le vagyok maradva, hogy ez a most kiállított, 2014-ben véglegesült sorozat mintha már közönség elé került volna. 

De nem akadnék fenn holozáson és mikorozáson, mert az legfeljebb csak a szakbogarászóknak fontos. Fontosabb, hogy Tímár ezzel az ott és tegnap köszöntött sorozatával  portrékat mutat, a befogadót legközvetlenebbül érintő szürreális megformálásban. Velünk szembe néző emberhez ennél furcsább közelségben ritkán lehetünk. Afféle lehetőség sejtetése ez, mintha a való dolgok, mint például az emberek maguk is, másmilyenek volnának, mint ahogy azt a magunk megnyugtatására - szép, nem szép, nyílt, zárkózott, szelíd, zord stb. - sematizálni szoktuk. Arcok sorozatban, s mintha tagadná mind, hogy az ember, az emberi tekintet bonyolult foglalata, az arc tanult okossággal - sőt, egyáltalán valaha is - megfejthető volna.

Akad még a kiállításon pár egyéb helykitöltő kép, de ilyesmire már több fotóművész rákényszerült az Artphoto Galéria pazarlóan tágas tereiben :-)

Tímár Péter meglepett már párszor célirányos, de találgató lövéseinek sorában egy-egy elképesztő formai lényegretöréssel, amitől a többi találgatása fölöslegessé lett, ám bár nyomban fel is hánytorgattam ezt neki, mert ilyen vagyok, kellő barátsággal nézett rám továbbra is.

Túl vagyok korábbi kritikáim nehezén, mert itt van most ez a sorozat, mindenestül, amit csak dicsérhetek.

Tiszta szürrealizmus. Tiszta. Számomra már maga az is felemelő ebben, hogy Tímár Péter egyáltalán nem a kommunikációs zajkeltésben gazdag kortárs fotó nyelvén szólal, hanem olyan nagy mesterségbeli tudással generált őseredeti antropo-morph látás-megnyilatkozás által, mint amilyen például El Grecoé, Van Goghé és sok egyéb klasszikusé volt, akiket persze percig sem kevernék össze a szürrealistákkal, mert a történetileg korszakot képező szürrealisták a látás attraktív és hökkentő társító-színházát kínálták leginkább.

Ez itt más, nem egyszerű, de tiszta szürrealizmus. Sikeres behatolás látásunk pszichofizikai felfogóterébe. Tímár Péter, aki előszeretettel játszadozott azidőtájt a vizuális gondolkodás - szerintem - érzelmileg túl messzire nem vezető daraboló-kollázsoló modorában, jó sokáig hordozta magában egyéb kiváló meglátásait, mint ezt is, ami az Artphoto Galériában most megtekinthető.

Ismétlem, nem kortárs fotó, hanem művészileg stimulált valóság-láttatás ez. Fotóművészet. Aki nem érti, akit elneveltek, az a szó legrosszabb értelmében fogja talán tátani a száját.

De Ti majd nézzétek meg, s érzékelni fogjátok, miről beszélek. Mert úgy az igazi :-))

Versengők mosolya

Az emberi érvényesülés lehetséges terepe mostanában már nagyjából egyetlen egy valami: a földgolyó. Érthető ez ma már akár száz kilométeres Föld körüli magasságokban röpködőkre is. Vállalkozások, kíváncsiskodók és bombát hordozó rakéták a földkerekségen nagyjából mindenhová elérnek.

Megesett mindig hányszor, de hányszor, és megesik mind inkább a sok milliárd egyedet számláló emberéletben, hogy érvényesülési becsvágy keresztez becsvágyat. Két dudás a lehetőségek valamely kocsmájában. A világban száguldozóknak sincs kevesebb konkurenciájuk, mint az egyhelybe ragadottaknak, mert a lehetőségek felismerésében, szerzési, érvényesülési célok dolgában és minták követésében az emberiség esze nagyjából egy kerékre jár.

Más kérdés, hogy kiben mennyi kurázsi van a kigondolható célok megközelítése dolgában. Az ambiciózusak célja legtöbbször mások által is vágyott lehetőségek és javak megkaparintása, már csak azért is, mert az irigykedés indikálja leghitelesebben az érvényesülési státuszt.

Miniszterelnöki, kancellári, diktátori szék vagy pedig serleg, golden akármi egyszerre csak egynek jut. A címek és csúcsok elhódításában egy győző van, a többi versengő és címekért tülekedő címkéje a vesztes lesz.

A nagy tétekért folyó játéknak fele sem tréfa. Megfigyelheted, hogy az egyéni becsvágytól fűtött versengések szorongató pillanataiban, a győzelemért folyó küzdelemben - még a sport terepén is - milyen nehéz mosolyogni.

A versengő játékok terepe telis-tele véletlennel. Hogy ki lesz a bajnok labdarúgásban, teniszben, snookerben, azt igen gyakorta a véletlen dönti el. A véletlent pedig minden játékos szeretné ellentételezni, kudarcba fojtani akár akármi áron is.

Még szerencse, hogy az ember küzdő játszadozásaiban érvényben vannak bizonyos normák és játékszabályok, mert az eladdig teátrálisan mosolygó és gálánsan nekihuzakodó erőszakosaknak túl sok késztetésük van vadállatias külsőt öltenek, amikor becsvágyuk mások több tehetsége, teljesítő képessége meg a véletlen közrejátszása okán vagy akár a szangvinikusokénál jobb hosszú távú stratégiának köszönhetően háttérbe szorulni látszik.

A sportban vannak teljesítmény-adatokat célzó, önlegyőző versengések, és vannak ellenerő legyűrő, leginkább fizikai összeakaszkodásba torkolló küzdelmek. Elnagyoltan ezt is azt is játéknak nevezzük (olimpiai játékok.) A legyűrés terepén minden belső erő a fizikumba ömlik. Boxban, fociban erőpocsékoló luxus a mosolygás. Versengés közben még a szétválasztott térfelesek, mint például a ping-pongozók vagy a tenisz kupáért versengők sem mosolyognak. Egyetlen valakit kivételnek vennék, talán csak merő idealizmusból.

Míly szép humanista eszme volna: a küzdő játékban mosolyogni.

A tenisz menete telis-tele van csalafinta pörgésű labda és hajszoltan, elkapkodva irányított ütő véletlenszerű találkozásaival, na meg labdamenetek akár csak szellő fuvalmak okán meglepő mini-kóválygásaival. Ez utóbbi jól látható kapura lövéskor a fociban. A teniszben pontok, játékmenetek, szetek sorsát tereli az erő, a pörgető ravaszkodás és támadja a véletlen.

A nagy sztárok: Nadal, Sharapova, Murray, a Williams-ek vagy Federer - sorolhatnám még őket tovább  - játék közben sosem mosolyognak. Ám a tenisz szinte minden rangbéli magasában így van ez, ha tétre megy a játék. Ilyenkor szinte mind kedélytelen vadsággal vagy gyötrelmes daccal néz a túloldal felé. Kevés kivétellel mind-mind hördül, vicsorít, Sharapova vadmacskaszerűen, Nadal sarokba szorult, dühödt borzként inkább.

A morc Murray folyvást ordítva leteremti ingatag belső erőit, és mentális kézigránátokat hajigál sikerre jutott ütései nyomába, hogy még nagyobbat robbanjon a dolog.

Véres küzdelemben, gladiátori életveszély karmai között vergődni látszik mindenik. Még a békés lelkű gentleman, Roger Federer is szelíd-mogorván, megpróbáltatásait gondterhelten tűrve huzakodik neki újra és újra egy-egy pont megszerzésének.

Aki győzött, az aztán kitör, szélesen, boldogan mosolyog, sőt, tartalékolt gőzeit kieresztve, karjával nyűgeit messzire hajítva röhög a lelátók magasa fölött az égre, bele a szorongató kihívásokkal kísértő rossz sors fiktív képébe, a mások általi legyőzetés rémének ábrázatába.

Látok viszont valakit, aki kezdettől egészen a mérkőzés végéig képes el-elröppenteni a játszótársi kedélyt a túlfél, de még a közönség felé is:

Novak Djokovics az, pedig ő a sztereotípiák, fajtája domináns látszatai szerint utolsó csepp véréig küzdő, vad harcos kéne hogy legyen. És mégis, ő az egyetlen, aki képes nyíltan megmosolyogni a saját baklövéseit, akár leggyászosabb pillanatait is. Ő az, aki számára a játék mindvégig játék marad.

Az idealizmus azt sóhajttatja velem: jaj, de kevés az ilyen ember! Valahányszor lehangol, hogy az oly sok órányi dühödt vicsorgás után a győztes mosolya gyakorta mintha csak zabolátlan megmenekülés-kitörés, ádáz káröröm-kirobbanás, vagy a siker-orientált világ által elvárt extravertált színjáték volna.

De lépjünk csak hátrébb! Az érvényesülés nagy tétű játékai kerülnek látóterünkbe. Társadalmi vetélkedésünk kérdéses menetei - még inkább mint a sportban - nem görcsös akarástól ízetlenek-e? Hatalmi súrlódásaink, rangért, címért folyó versengésünk és jóléti becsvágyaink terepein a mosoly leginkább csak a fenyegetés, a gúny, a lenézés vagy a ravasz leszerelési szándék eszköze, a nyíltság nem vállalásának, a lapításnak hamis aurájú álcája. A fentebb színezett győzelmi kitörés pedig itt a nyilvánosság színtereitől távol játszódik le.

Az emberi világ telis-tele ínséggel és megszerezhető, elhódítható javakkal. Özönlünk ide-oda ezekért a javakért, bele egymás életterének közepébe. Talán mosolyogva, de sosem tudni bizonyossággal: együtt játszani vagy csak bármi áron felülkerekedni jövünk/megyünk.

Bizalmatlan vagyok, igen. De a senkit maguk mögé tuszkolni, legyűrni nem akaró naivak tiszta nevetését talán még felismerem.