intolerancia, mi az?

Száz éve hogy Dawid Griffith amerikai filmrendező nekivágott hatalmas filmi eposza megvalósításának. A film címe Intolerancia.

Érdekes mód a Wikipédia, a magyar, Türelmetlenségnek fordítja a filmcímmé avanzsált fogalmat, ami sajnálatos hagyományon alapul - súlyos tévedés, vagy alattomos megtévesztés, ha tetszik - s ami David Griffith hitvallásából is gúnyt űz, amennyire csak lehet.

Most - mielőtt még Okostojás átharapja a torkunkat - menjünk el a minősítésünk indokául szolgáló gondolatmenet elejére.

Másnak lenni természetes adottság. Ez a másság a természetben öntudatlan. Az élő mássága logikus és egyszerű fizikai következményekkel jár, aminek hátrányaival szemben harcolhat az élő. Az élő, harcol vagy sem, mint természetest, mint evidenst és előre nem felismerhetőt, elszenvedi másságát.

Csak a tudat képes a másságot beazonosítani.

Az ember miután érzékeli és beazonosítja, természetes késztetést érez támadni - nem a másik egyedet, hanem annak másságát mindenek előtt, sőt, elméje birtokában - felismervén a másságban a megszokottságokra berendezett életet bolydító problematikát - késztetése van nem eltűrni a másságot, sőt, késztetést érez érvelni is és szervezkedni a mássággal szemben.

A felismert másság megnevezése azonban nem egyik ember felsőbb jogosítványos ítélete egy másik ember felett, hanem viszonylagosság számbavétele, a fennálló eltérésről szimmetrikusan kölcsönösen kínálkozó ránézeti kép egyik fele. A legtöbb ember nem így tudja, pedig a milyenség nem rendeződik valami felsőbb érvnek hódoló hierarchiába. A valamilyenség a túlélés szempontjából bizonyulhat előnynek vagy hátránynak, ami azonban a véletlenszerűség valószínűségnek nevezett hozománya, nem felsőbb verdikt hallik ki belőle.

A civilizációk összeférésének sarokköve - körültekintő ésszel ajánlatos, hogy legyen ilyen! - a tolerancia, ami a mássághoz való viszonyulás elve és magatartás módja. A tolerancia társadalmi tudati fejlemény, az egyetlen és oszthatatlan embernem - emberi méltóság - eszméjéből logikusan következő, erkölcsileg és filozófiailag képviselt ama felismerés, hogy minden embernek ugyanannyi természetes joga van az életre. Ez az evidencia a társadalmak születésekor - még szerencsés társadalmi fejleményektől támogatva is - csupán a kollektív lét iránti ösztönökben bujkált (igen, ott voltunk!)

A tolerancia vagyis a másság eltűrése/elfogadása üdvös voltának felismerésében az u. n. nyugati társadalom elől jár. Ezt - sajnálatosan - úgy is mondhatjuk, hogy egyoldalúan képviseli az emberi méltóság kölcsönösségének és oszthatatlanságának eszméjét.

Az emberi összeférés síkján a tolerancia nem azonos tehát a türelemmel. David Griffith sohasem forgatott Türelmetlenség című filmet. A türelem pusztán pszichés magatartás, s mint ilyen teljesen más tészta.

Az egyenlőség jel türelem és tolerancia között katolikus hittérítők alattomos csúsztatása, akik azt a türelmet, amivel bizonyos felsőbb hatalom nevében várják, kivárják, hogy a más egyszer majd pont olyanná legyen, mint ők, azonosnak mondják a toleranciával.

Tűrés és eltűrés teljesen más stratégiával járó hozzáállás a mássághoz. Ha eltűrjük, hogy a másik ember más (kultúrájú, istenhitű, etnikai berendezettségű stb.), akkor megengedjük, hogy olyan legyen, olyan maradjon, amilyen, vagyis nem várjuk, hogy kedvünk, kényelmünk, nézetünk, hitünk szerint megváltozzon. Ez az attitűd, ha kölcsönös, közelít bennünket a békességhez, a civilizációs mássággal való együttéléshez.

David Griffith azonban azt vallotta, sajnálatosan, hogy az ember eredendő természetéből következően ilyen nincsen.

Eltelt száz év, s még nem cáfoltunk rá.

Igen, mi jártunk sertésneveldében, és láttuk, hogy a többekhez képest kissé lelassult - vézna, beteg? - egyedről hogyan próbál lerágni minden lerághatót - fület, farkat, lábat - a virulens habzsolni akaró. Mások meg jártak a világ nagy vadonjaiban, és megtapasztalták ugyanezt, hogy az erőst miként irritálja a gyenge. 

 És aztán itt van ez a mi civilizációnk is.

Mondhatjuk, hogy a civilizációk összeférésének eszméjéből a nyugati civilizáció gúnyt űz - nem humanista eszméinek magasában, hanem alant, dominánsan a maga kapitalista fejleményeitől sodortatva, valamint nyíltan vagy alattomosan hódító hatalmi törtetése által.

A gyarmatosításokon látszólag túl vagyunk, de az alávető törekvésen aligha, inkább csak más, a demokratizmus mázával álcázott módszerek jönnek divatba.

A társadalomtudati fejlődésük természetközelitől még nem eltávolodott szintjén leledző civilizációk össze nem férésének legnagyobb rákfenéje a vallási intolerancia, ami a barbár tudat, a vakhit velejárója. A vakhit nem a jóba vetett hit mellett érvel, hanem egyszerűsít: összeférhetetlenséget, intoleranciát szül. Ezen mi, nyugatiak talán túl vagyunk, de nem úgy a többiek.

Mi azt mondjuk - már csak így, szűk, blogos magunkban, hogy egy szép napon minden istenhit az emberiség közös történeti tudásának részévé kell hogy legyen.

De hol van az még?!

Addig még intoleráns fanatikusok bombába csomagolt, élő keresztjére feszíttetünk számtalanszor.

Mi csörömpöl?

Herbst Rudolf fotója, véletlenszerű kiragadás a MAOE fotóttagozatának augusztus 27-én megnyílt, a Fény évét köszöntő kiállításából a Kelebelsberg Kultúrkúriában.

A költő ajkán csörömpöl a szó

A költőén, aki osztályharcok szószólója kíván lenni, vagy aki összetéveszti a megnyitó beszélést a kulturális műsorral (mondjuk, a megnyitandó fotókiállítást a saját felolvasó estjével.)

Kihallik ím a csörömpölésből sok minden, hengerlő felhangzás a hogyhogynem felkapott ember szerepvállalásainak előrecsomagoltságából, kihallik a lecsóba belecsapás fröccsenése.

Vájt elménk kiszúrja: van egy kis bevezető csúsztatás Lackfi János szavaiban: ezek a falon lévő micsodák ihlették az ő szavait, mondja, csak aztán a pegazus, ahogy ez illik, másfelé ragadta. Nos, a felcsörömpölő szavak hallhatóan egy fiókból vannak előhúzva, még ha ez a fiók a költő lelkében nyikordul is, és semmi közük e szavaknak az elhangzás színteréül szolgáló tárlat valóságához.

Nem tetszik ez nekünk. (Tudjuk, persze, másnak meg bezzeg tetszik!)

 

A költő ajkán csörömpöl a szó - Herbst Rudolf felvétele

Áll a fotókiállítás megnyitójára odasereglett sokaság a költő körül, s mint a program ígéri, megnyitó szavakat vár. Először vár a sokaság szépen, várja, hogy kiderül, hogyan megnyitó beszéd ez a bő lére eresztett verbális cirkalom, posztmodern novellára hajazó felolvasnivaló, aztán elforognak a fejek, a bátrabbja már egyenesen háttal áll, s úgy tűri, hogy zakatol itt valaki, meglehet másképp, mint a politikai szólalók szoktak, de legalább annyira feleslegesen mégis.

Úgy kell nekünk! Illetve, kellett nekünk költő! Költő, kinek a részrehajlás találgatható indokaival ölébe pottyant a primisszima, és így oda se figyel már holmi felkérő - kérő, mit kérő! kérincsélő - szóra, ki se pillant már a világra az ő szerencséjének száguldó fogatából.

Állunk körötte, illetve odabent mégse: loholunk a külsőségek után. Valami név kellett, ki nyissa meg a MAOE fotótagozatának a fény évét köszöntő kiállítását. Állunk tétován, és öblítjük a neves költő csörömpölő-hengerlő szavaival hallójáratainkat. Egyesek persze - a trendet szaglászók - darálják elméjükkel az apológiát: ez a modern, ez megy most, a másról beszélés.

Sok pszichés attitűd azonban az emberrel születik. Ha irodalmi felolvasó estre hívtak volna bennünket, másként helyezkedünk el a hallótérben. Akkor ekként várunk:  Na, mit tud ez a primisszima íróféle?! és úgy emésszük emberábrázoló kis színezékeinek garmadát, ahogyan a kulturális etikett szerint novellák végének kikerekedésére várakozni kell!

Esküvőn nem adomázunk ifjú-házasi kicsapongásról, ravatalnál nem olvasunk humoreszket, egyszerűen azért, mert a hallgatóság adekvát odaadásra hangolja magát.

Ez van. Ez a befogadói psziché szociális idomulásának része.

Másrészt meg: a sok vénülőnek nem mindegy már? Nem mindegy már a rezignált fülnek, mi csörömpöl?

A költőnek az ő szereplése már a könyökén jön ki. Hanglejtéséből kihallik a vágy, hogy jusson túl végre burjánzó bekezdésein. Dehogy nyit meg ő itt bármit is! 

Csak akkor kicsoda majd?

Én? Dehogy nyitom meg én! - Herbst Rudolf felvétele

Körös-körül fényre fényt szomjazó szemek. Fülek, mik szereplésüknek emléket állító szavakra vágynak: nagyon megragadta a költőt Izének az a sötét tónusú ráérzése, meg ilyenekre.

 

De hiszen minden fotó a fényről szól, hajtogatják a közhelyes okosok. Mondhatjuk, persze, a fotó nem rögzít mást, mint fény-információkat. Ma már illik azonban hozzátenni: a fizika és a kémia síkján. Mert a maga kétdimenziós rendjében valami egyéb különöset is hordoz még minden fotó: a nézőpont referenciáit. Egy nézőpontot, érdektelent bár vagy különlegeset, akaratlant vagy a látvány térbeli viszonylatait regulázó tudatos választást, amiben egy látó mutatkozik, s ami a kép majdani nézőjét is feltételezi és pozícionálja.

E nézőpont mögé odaáll aztán sok-sok mindenki a találkozás és a rákérdezés szándékával. A valamire való fotó ma olyasmiről szólal, ami a befogadó által továbbgondolandó, aminek a lelki hangoló ereje egy másik lélek, szellem által felhasználandó valamire. Akár még egy kulturálisan motivált téma, egy civilizációs sorskérdés továbbgondolására is.

E magasságban már nem a fény fizikai igaz volta az érdekes, hanem a gondolat és a predesztinált figyelem. A vizuális kommunikáció virtuális útvonalán a kiállítási célra visszaterelhető figyelem.

A fény Janus arcú fenomén: rombol és éltet, nehezen zabolázható energia és információ hordozó. Ez az információ egy részt a tárgyi objektumok belső fényszomjáról szól, végtelen gazdag árnyalatossággal, másrészt motiválja az embert az önmegismerésre (lásd: Roland Barthes és egyebek)

A fény és bizonyos fizikai adottságok ember nélkül is létrehoznak képeket - geometriai lukelven, mondhatnánk, de kit érdekelne ez ma, hogy a lukon kép vetül be, ha nem lehetne rögzíteni, ha nem szolgálná az emberi érzelem- és gondolatcserét, ha nem volna beilleszthető az a kép (ön)kifejezési és kommunikációs készletünkbe?

Na de elég legyen a csörömpölésről való csörömpölésből!

A költő ajkán csörömpöl a szó - Vajda János felvétele

Gépi objektivitásról

Miről szól a valóság fényképezőgépi képe?

A képet, amit egy bizonyos valaki kattint - na jó,alkot, száz és ezer más valaki fogadhatja be, ama feltételezés alapján, hogy itt, e képpel valaki valamit - érzést, gondolatot - közvetíteni akart.

Ha tudod, miként gondolkodom, a fűszál majd lanthúrnak tűnik képemen, míg amazén, hiszen az is rá-rálő fűszálakra talán, s neki is ismerheted az esze járását, az a fűszál esetleg kardként vág keresztbe egy fénysugarat.

És aztán itt vagy még Te is, egy az ezer valakiből, kit talán csak te ismersz, mert nem formál semmit, csak pillog a világ történéseire, vagy akár suttyomban imává hosszabbítja ama fűszál ég felé ívelő pengéjét.

Szólisztika

Most vettük észre, hogy sokat locsogunk.
Eddig még nem mondtunk meg semmit szólisztikusan.
E heti megmondásunk következik tehát:

"Megmondom, ahogy van: Nekem ami a számon, az a szívemen"

Az osztogatás rendje

Elgondolkodtató volta okán ide citáltuk tegnapi riportunkból ezt a fotót, melyen az illegális menekültek libasorba rendeződtek holmi civil adakozók óhaja szerint.

Nem tudjuk, hallott-e már az olvasó az osztogatásból való részesülés lehetséges rendjéről. Mi még nem hallottunk.

Kétségtelen, hogy ha létezik ilyen, ennek egyik legmarkánsabb alakzata kell hogy legyen a libasor.

Képzeljünk el egy olyan rend tisztelő népet, mint a magyar, amely nép bizonyos osztogatók egyetlen hangos füttyentésére képes libasorba állítani magát, azzal sem törődve, hogy tíz millió ember esetén - az egy főre eső fél méternyi hellyel számolva, nehogy bárki megfulladjon - 5000 kilométer hosszú volna ez a libasor. Az utolsónak 5000 kilométert kell kutyagolnia tehát a bármiféle osztogatást érintő sorrakerülés tágas dimenziójában, valaki másnak - később tán barátnak - izzadságos háta mögött, egyetlen zokszó, a leghalkabb gágogás nélkül, hogy ne támadhasson semmiképp osztogatást lassító felfordulás. Ilyen körülmények között a leggyanútlanabb csecsemő is megbolondulna, anélkül hogy megtudná, mi a haza és mi a kötelesség.

Ezért ez a legkézenfekvőbb ősi alakzat, a lineáris libasor alkotmányos társadalmi körülmények közepette lassacskán síkba rendeződik, és csigavonalat alkot. A rend eme alakzata alkalmas arra, hogy a nép fia az osztogatók első füttyentésére beugorjon a csiga vonal - továbbiakban NCs, azaz nemzeti csiga - hozzá legközelebb eső menetébe.

A távoli jövőben - már ha ígérkezik ilyesmi egyáltalán, ha a modern fejlődés idő közben más irányt nem vesz, vagy mister Hawking nem számol ki időközben egy másfajta létezést nekünk - szóval a távoli jövőben - mindenek előtt a gravitáció legyőzése által - térbelivé fejlődik majd ez a csigavonal, főleg azért, hogy minden pontja viszonylag azonos távolságba essék az osztogató erőtől. (A preszociológusok és más látnokok legalább is így képzeltél el ezt nekünk annak idején.)

De maradjunk csak a jelennél! Ahhoz, hogy ne a nép(felség) fáradozzon, hanem az osztogató erő haladjon végig a csigavonalon, az osztogatónak ugyancsak 5000 kilométert kellene megtennie, ám egy ilyen utazás az egységnyi osztásidőt minimális 2 másodpercre véve legkevesebb két évre rúg. Ennyi idő alatt a csigasort alkotó nép legkevesebb fele éhen halna.

Elkerülhetetlen tehát, hogy az osztogatás magasabb társadalmi feltételei között létre jöjjön az osztogató hatalom osztódása. Egyfajta seregesedés. Mivel eredendően minden állampolgár a csiga-libasorban áll, és ehhez a hatalmi mozzanathoz minél gyorsabban ki kell ugrani a libasorból, könnyen erőt vehet a nép(felség)tömegeken holmi anarchikus indulat. Ennek megelőzésére és megfékezésére fejlődtek ki a hatalmi struktúra természetes intézményi részeként a centralizált, fegyveres testületi füttyre hallgató erőszak-erők.

Régi történet ez. A hajdan ilyenformán kikristályosodásnak indult hatalmi know-how legfőbb kedvezményezettje az a népfia lett, aki leghamarabb jött rá, hogy csak a hülyék állnak libasorban, és fölényt mímelvén magához parancsolta a hatalom lehetőségéről valamit már kapisgáló és abban osztozni kész erőket.

A hatalmi szerepbe jutottak idők során aztán dinasztiákat alkottak, felsőbbrendű szerepükhöz csiszolódtak, így eredendő népi voltuk ma már felismerhetetlen (lásd király!).

Igen, így lehetett, ám a demokrácia feltételei között ma már mind többünk számára világos, hogy csak a hülye kutyagol 5 000 kilométert, csak a hülye ugrik be egy olyan sorrakerülési csiga alakzatba, amire nincs rálátása, amiről nem tudni, merre libádzik, hol az eleje és a vége.

Az ész eme természetes fejlődése dacára az igazi probléma váltig az maradt, már szinte dráma, hogy a rend feltételei között a hatalom osztogató seregeibe való bejutásért ugyancsak libasorok alakulnak, még ha nem is olyan hosszúak, mint az osztogatásbeli sorrakerülés terepén tapasztalható közönséges avagy mezei libasor, és tagadhatatlanul kiütközik ezeken a sorokon holmi ortopéd folyamat.

Ezek a hatalmi sorrakerülésért folyamodó alakzatok nem is sorok, hanem fürtök inkább, melyek körkörös, u.n. kondér alakzatot öltenek. Eme alakzatok természetes gondolkodásra gyakorolt torzító hatása folytán a szerencsések, miközben libabort prédikálnak, megvetőeket gondolnak a libasorról.

Ezt a csigalibasor hátsó fertályán várakozók, míg világ a világ, nem láthatják át elég világosan. Ők csak a rendet érzékelik. Talán jobb is nekik, az élet így is, úgy is elmúlik valahogy. Fontos, hogy az ember azzal, ami osztogatás útján adatott, boldog legyen.

Boldog? Na, ne túlozzunk, talán csak heppi!

Rend érvényesülése újrahasznosítható, de makacs fémhulladék tömegen

A tömeg oszlatása

Van ennek egy egyszerű és nagyon hatásos módja. Közel hajolsz. Akkor az ember többé nem tömeg mivoltában tűnik szemedbe. Valahogy ember lesz nyomban, megejtő, jóra váró, élni akaró. A média, különösen a dacos RTL rendre nyomja a menekültekről az emberközeli kisriportokat, a reménykedő gyermekszemekről. Ezzel persze becsap bennünket, sőt, úgy is felfogható e karizmatikus média-attitűd, mint destrukció. Hiszen Európa és benne Magyarország új helyzetének nem az a lényegi olvasata, hogy vegyük észre, mindenki ember.

Amikor az egyén tömeggé lesz, egyszer csak nem esdekel többé tekintetével, tömegként a sok szemnek másféle szikrája pattan a legcsekélyebb késztetésre. Magatehetetlenül tör, zúz a tömeg, eltipor, gyújtogat, szétszaggatja a kerítéseket, úgy, ahogy egyenként egyik sem akarta volna.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hovatovább sokszázezres tömegekké torlódó vándorok nem tartoznak semmiféle törvény alá, nincs vesztenivalójuk, és sanyargatja világképüket a nélkülözés.

A mi igazi problémánk nem az ilyen ember, hanem az ilyen embertömeg, amikor már oszlathatatlan, és amikor majd egyszer csak erőszakosan tiszteletet követel kultúránktól az ő magával hozott, tovább örökített, meggyökeresedett hitének, kultúrájának.

Kiküldött munkatársunk, Tóth Béla hozott képes beszámolót a budapesti pályaudvarok körül veszteglő menekültekről. A civil jótevők még a személyiségi jogokért is felszólaltak nála. Ő ezért bátran fényképezett, hiszen egyszer ez is része lesz a képes történelemnek.

A Keleti-Pályaudvar alatt

idegen falatok

szabadidő tevékenység

civil segítők osztogatnak

kistömegű alakzatba rendeződés

Konzerv? Megy a szemétbe

A jó szándék megvan. Nem a menekült, hanem a szemetes kosár szemetel

Az adomány nagy tömegben is ártalmatlan

Mindnek van mobiltelefonja

Reménykedő szemek. Igen, külön-külön mind emberek vagyunk.

kánikula

Ebben a még csak az imént véget ért dögmelegben - bocs, bal káni kulában - végig szorgosan locsoltam ám a hibiszkuszt, mintha az én gyerekem volna!
És láss csodát! Határozottan rám ütött!

VERS MA

avagy a szokott hely késztető ereje

A hely mindig is lehetett elvont értelmű behatárolás, de soha nem annyira, mint ma.

Régi alakjait levedli lassan a hangzásával kitüntető figyelmet követelő nyelvi megnyilatkozás. A szólaló elkóborol a közösségmegtartó eszmék, a formai lelemény, az érzelmi örökség és a bölcs meglátások unásig bejárt ösvényeiről. Mi teszi hát a verset manapság, miből ismer rá az olvasó?

Ha egy formátlan szöveg azon a helyen (értsd: olyan kommunikációs felületen!) jelenik meg, ahol hagyományosan a versek szoktak volt megjelenni, vagy figyelmünk előterébe kellő tekintéllyel akként adresszáltatik, mintha vers volna, akkor azt ma már versnek kell tekintenünk (és amilyen erős kötelék a kulturális késztetés, legyen az a szöveg bármicsoda, mi, az értés végtelen mezején szédelgő olvasók verssé fogjuk gondolni azt, bizony!)

Nem a megformálás többé a költő célja tehát, hanem a pozícionálás: megnyilatkozásainak helyzetbe hozása. Ennek eszköze mindenek előtt a bátor és szerénytelen tolakodás, ennek nyomán pedig a jó és kiterjedt kapcsolat, lévén, hogy a befogadói figyelmet megragadni képes, modern kommunikációs felületeket, mint személyes identitással könnyen lehatárolható, ám egyre inkább virtuális és a maguk sokaságával a közérdeklődést túlkínáló "helyeket" csakis a konkurencia harc iránt ambicionáltak és egyben gazdaságilag is túlélő-képesek tudják fenntartani. Az eltökélt vállalás hitelesíti bármi izének költői mű voltát, ám a költő volt tiszta esszenciája helytartói szerepre nem predesztinál.

Hmm?

Tömörebben: közölt szavak milliói landolnak ma az olvasó fejében, s a felbukkanás helye sugallja, hogyan értse, mely szellemi síkon mit gondoljon róluk.

Rondábban: írhatunk ma is verset a fürdőszoba csempézett falára (alkoholos toll!), miként írhattunk régen a budi falára akármivel, csak ha rím van benne, a budira fogja emlékeztetni az olvasót.

Szebben: írjatok költők, aztán majd meglátjuk...!

ennyi apologikus bevezetés után jöhet talán most már az a vers is:

 

A távolság mint üveggolyó,
ezt ismered. Egy vicc!

Ami gurul feléd

szörnyen és mozdulatlanul,

az a csontjaiddal tekéző idő,
Legyen belőled,

ami csak lehet.

Ki-kitúr ad astra,

pontosabban a csillagok alól.
Odafeszít a téridőbe.

Anyám ha látná...

de mindegy.

Ez itt - fentiek értelmében - természetesen nem vers, de bezzeg az volna, ha a Kortárs vagy a Mittudomén valamelyik oldalán jelent volna meg.

diafilmszínészek

Ki ne tudná még ma is, mi a diafilm?

Ki ne tudná, mi a filmszínész?

Na de a diafilmszínészről, erről a kihalóban lévő csodálatos fajtáról hányan tudnak?

Időbeli komponáltsága okán rejlett egy érdekes lehetőség a diaporámában: a képregény. 

E műfaj nélkülözhetetlen közreműködői voltak a diafilmszínészek.

Az átúszás lehetőségének köszönhetően több volt ez a képregény, mint fotók lapozgatása.

Kevesen éltek vele, mert sztori kell hozzá, továbbá diafilmszínészek, meg kellékek kellenek, és nem utolsó sorban rendezés, hogy értelmes eleje, vége, na meg figyelemre méltó közepe kerekedjék a képszekvenciának, pontosabban: az audiovizuális  látványfolyamnak.

Mi - D-Vektor és Pesövé Ofszi - akkor még egy személyben -  a legegyszerűbb és legkedveltebb formáját űztük: a humoros-poénos, narrációs és képi asszociációkban gazdag fotográfiai játszadozást - mindazzal, ami csak kezünk ügyébe akadt.

Kedvenc diafilmszínészeinket sírig nem felejtjük.

Fel kell persze ismerni mindenek előtt, ki az. Amatőr, lelkes, igénytelen és önfeláldozó kell hogy legyen - ennyit biztosan mondhatunk.

Amatőr, de gazdasági értelemben inkább azt kéne mondani, nonprofit beállítottságú. Egy diafilmszínész teljesítményét is honorálhatjuk, persze, ám, sajnos, könnyen elromlik az ilyesmitől. Ha adunk neki egy marék pénzt, könnyen azt fogja gondolni, hogy ő tulajdonképpen celeb, akinek mi útját álltuk nyamvadt kis fotómasinánkkal televíziós világhíre felé menet.

Az aktfotó táborokban mind máig rendre alkalmaznak pszeudo diafilmszínészeket. Ezt a jelzőt kell rájuk akasztanunk, mert azok, akiket ilyen körülmények között valaha is felleltünk a fényképező lencsék előtt, általában unalmas figurák voltak, akik a pénzért levetkőznek ugyan, de önalakító ötletük semmi. Elég rápillantani a falra ragadt pucér hölgy kétségbeesett tekintetére, amint a magát lisztporba áldozó Eifert János mellett a róla készült fotó display mására mered.

Ha az aktoló lányok nem ingyen működnek közre, már pedig nem, akkor legszívesebben unatkoznak fotózás közben. Ha nem unatkoznak (annyira), akkor borzasztóan ambicionálnak egyetlen valamit, azt, hogy szépek legyenek a fotón, hogy millió szépvagyok fotó készüljön róluk, amit megnéznek, és ha azon nem tetszenek maguknak, követelik nyomban, hogy legyen a kép (régen széttépve, ma kitörölve) megsemmisítve.

Van aztán egy-két őstehetség, akit a honoráriummal sem lehet elrontani. Ezek diafilmszinész státuszának titka valószínűleg az, hogy a társadalmi környezet iránt akadnak szabad, presztízzsel nem terhelt vegyértékeik. Na és hülyéskedésre hajló mersz és lazaság van bennük.

Számunkra első helyen áll a diafilmszínészek listáján régi, híres versmondó barátunk, Babits László, akinek csodálatos cselló szólt a torkában, míg ki nem tört rajta hirtelen a fékeveszett hülyéskedhetnék.

Babits László a Papírvacsora című képregényben

A kocafotóst alakító Babits Laci

Hasonló rangú,  kifejezetten diafilmszínésznek született kedvencünk volt (talán az mindmáig is) András Judit, továbbiakban csak A.J. , aki azóta világraszóló jóléti kalandokban alakított főszerepet.

Werkfotó az egyik forgatás szünetében

 

A.J. elbűvölően tud(ott) hülyéskedni. A filmezés iránt csak szikrányi tehetsége volt, de diafilmszínészként zseniálisnak bizonyult. Huszárik Zoltánnál nevetségesen megbukott. Részben azért is, mert Huszárik nem ismerte fel az ő spéci zsenialitását, illetve nem is kutatta, mert úgy sem tudott volna mit kezdeni vele. A filmekben folyvást úgy kell csinálni, mint az életben (Tarantino és egyéb zombifilmek kivételével talán) ám a legtöbb amatőrnek gőze sincs, milyen ő az életben, s hogyan kéne tehát a felvételen is olyannak lennie.

A.J. a tükörrel kontrollált önbeáldozás közben

A diafilmszínészet karakterisztikus főtengelyében helyezkedik el a hülyéskedés iránti ambíció mellett a küllemi önbeáldozás hajlandósága és képessége. A szerep a képregényben ugyanis soha sem irodalmi lényegű, hanem a látványról szól, ami lefotózva az elevenség emblematikus esszenciájaként megmarad. A diafilmszínészetre született személy vizuálisan expresszív és asszociáció keltő, de legalább annyira bátor kell hogy legyen. A diafilmszínész csak hemperedik egy érdekeset, csak vág egy lelkéből fakadó, utánozhatatlan grimaszt, és a forgatókönyv már kerekedik is, mint a Hold.

Na jó, ez régen volt így. Nincsenek többé diafilmszínészek.

A.J. a Because-ban

Babits Lacival a Főfotó promóciós diaporámájában

Az Übrigensben

Nagyrakedvelt diafilmszínészünkkel, Cifer Györggyel a Főfotóban

Cifer György kiváló alakítása a Sőt!-ben

Babits Laci a photokina kategória első díjas Money-ban

Tudós barátunk, Virágh László az Orient Expresszben

Kard Aladár az Übrigensben

Ugyancsak ő az Übrigens beáldozást követelő végkifejletében

Babits Laci a Főfotóban

Babits László diafilmszínészete csúcsán

Két pótolhatatlan Number One-unk A.J. és Babits Laci a Főfotó végkifejletében

 

Leszámolás

Néha hűvös nyugalom kell az ilyesmihez, néha meg épp a hőség talán, a hőség sürgetése. Egyszer csak felismeri az ember, hogy nincs mese.

Nincs mese, elmúlt valami, és még hozzá úgy, hogy létközegestől megsemmisült.

Megsemmisült a diapozitívokból építkező analóg audiovízió, megváltozott, másfelé tart a világ. Nem csupán a technika, de az ember is. Az ember a technikai fejlődés ezer csalétkét akarja, és egyszer csak hűtlen lesz már az élet - legyen atavisztikus, legyen kézzel fogható bár - nyűgös küzdelmeihez, a képzelet véletlenektől terhelt-ihletett analóg mutatványaihoz.

Amikor a stuttgarti Kodak gyárat bezárták... mit bezárták, erőszakkal véget vetett a Kodak Carousel gyártásnak az anya vállalat Amerikában! A computerizálódás feletti ijedelmükben az interféjszképes Ektaprot akarták ráerőltetni a világra, akkor még nem sejtettük, hogy mit is jelent ez. Persze ők sem, mert nem a jelenképesség, hanem a jövőképesség volt a kérdés, és a Kodak valahogy nem látta a jövőt.

A világ legnagyszerűbb kisfilmes diavetítő gépe, a Kodak Carousel a halálsorra került.

Bezúzták az összes gyártógépet. 2002-ig garantálták az alkatrész utánpótlást, és ez az esztendő egyszer csak itt volt, és istenem, hol van már! Ezzel a Kodak vetítők sorsa megpecsételődött. Bármilyen komplett is a mechanika, a diavetítés forró üzem, a lámpa körüli forgó alkatrészek tengelyperselyeiből kiég a kenőanyag. Meg lehet úszni, ha nem vetít az ember, de akkor meg az egész minek?

A Kodak Carouselek sorsát igazából nem a Kodak anyacég pecsételte meg, hanem a digitális fejlődés. Jöttek a projektorok sokszorta nagyobb fényerővel, és alájuk dolgozott a digitális képfeldolgozás. A legparádésabb látványpörgéshez sem kell már több egyetlen projektornál.

A régi vetítőgépeknek nagyon kellett a sötét auditórium. A fényerős projektorok mellett elszokott az ember ettől is. Oda, ahol több vetítős, diapozitívekből összerakott műveket vetítenek, ember nem megy be.

 Maga a videó lépett rá a fotó-AV nyakára. A technikai fejlődés szárnyal, minden a filmi ábrázolás felé tart. Gyerekjáték lett filmfelvételt készíteni, és házilag szerkeszteni.

Egyszer csak rádöbben az ember, hogy több vetítős műveihez már csak egyetlen vetítőgépe maradt, az is ki tudja meddig még.

Aki képes rá, a műveit digitalizálhatja. Még precízebb is a kép, mint amilyen a hosszas, sokvetítős jusztírozások dacára egyáltalán lehetett.

A drága diavetítő technika, s különösen a profi vetítéshez nélkülözhetetlen, századmilliméterig precíz termékek, mint például a perforációt középponthoz integrráló, fogakkal felszerelt diakeret, teljesen haszontalan dologgá lettek. A hangszalagról vezérelt, betárazott művek soha többé nem lesznek levetítve. Még ha valamilyen múzeumnak kellene is ilyesmi, ugyanazzal a kérdéssel néznek ott is farkasszemet: meddig működik még a hozzá szükséges bemutató technika?

Így aztán a nyár kellős közepén rádöbben az ember, hogy a körtárai, melyek beborítanak egy teljes falat, úgyszintén a halálsoron vannak, diástól, programozott hangszalagostul, drága vezérlőkütyüstül, mindenestül.

Lássuk uram, mire megyünk ketten, jajdul fel az ember, s borítja a tárból, mint vödörből a papírkosárba a tengernyi diapozitívot, aminek csak a kerete, mert precíziós feltételeket szolgált, egyenként többszáz forintba volt.

Ha minde közben van egy új világ ígérete, boldog lehet az ember. Dum spiro spero.

Új világ ígérete pedig van. Alkotni digitálisan sokkal-sokkal tökéletesebben lehet. Na, nem azok mondják ezt, akik mindig is a színtónusok gazdagságán lovagoltak, hanem akik, míg élnek, a kreatív gondolataikat kergetik.

Végül is, ha elég meleg van nyáron, télen meg hideg, akkor tágul, zsugorodik az anyag, s néhány tíz év alatt széthullik a kémia valahány szülötte.

Ha a mű nem futott jó időben eleget, ezt már hiába siratjuk.

Nekünk ettől nem kell tartanunk, nekiveselkedünk tehát a kánikulában a selejtezésnek. Szörnyű érzés, az életünk értelme kérdőjeleződik meg kicsit, mert mi a fotó-audiovízióba, életünk értelmének tekintvén mindent beleadtunk. Egyetlen  zördüléssel zúdul a körtárakból a papírkosárba többszáz dia. Egyetlen zúdító mozdulattal tűnnek el művek, mik az egész világot bejárták.

Létrehoztak Nyugat-Európában valahol egy diaporáma archívumot, ám a maguk idején oly diadalmas és a világnak szellemi bátorság dolgában példát mutató Kelet-európai alkotókra nem terjed ki az értékmentők figyelme.

Műkedvelők buzgalmától kelt életre a diaporáma majdnem ötven évvel ezelőtt. Az efféle babráló alkotás (alkotósdi) zömében a műkedvelők terepe maradt, akiknek az értékszemlélete mindig is a pillanatnyi divat függvénye volt.

Eltűnnek a hajdan csereberével szerzett világjáró pályatársak művei is a papírkosárban. Többen nem is élnek már. Ha az ember emlékszik, az pont elegendő. Nincs az a digitális technika, ami műveiket, a csetlő-botló dramaturgiai próbálkozásaikat az analóg eszközök eltűntével rekonstruálni tudná, de nincs is kinek levetíteni.

A hetvenes évek második felében még csodálattal nézte az ifjúság a diszkó műsorok szünetében, hogy A kép átúszik B-be.

Háromszáz A kép átúszik... na nem, belekeveredik háromszáz B képbe a papírkosárban.

A látszat csal: többszáz diakeret bámulja egymáson átszivárgó fényeit. A papírkosár 55 centi magas és a nyílása 50 centi átmérőjű.
Amikor végeztünk, a kosár alighanem tele lesz.

Mint a 40x40 milliméteres keretekből kitetszik, valaha a profi fotó-audiovízióban is otthon voltunk.
A kölni Photokina audiovizuális versenyén 1986-ban díjat nyert promóciós munkánk hever odalent.

Világot bejárt művek ölelkeznek itten. A nagy megtiszteltetéstől diakép alakot formál magából a papírkosár.

Világjáró cipőnk követi a virtuális sírba világjáró diáinkat.

Utolsó két vetítőgépünk nem hisz a szemének.

Mi magunk azonban halljuk még nagyon is az idők szavát. Szelfi, ez most a menő. Állvány és önkioldás, semmi kérész-divatú szelfibot!

Ez pedig itt a fájdalmas elmúlás képzelethazdag ábrázolása.

A plecsnikről már említést tettünk minap. Azokat bezzeg még tartogatjuk. Ilyen az ember. A plecsni fényes, és kicsi. Nem lesz gond, a nyúl is könnyedén kidobja, ha egyszer majd szedni kell a sátorfánkat.