Szilveszteri mesénk

Piroska meg a Farkas

Piroska vadházasságban élő emigráns pár, fehérorosz anya és barnainges német apa gyermekeként látta meg a napvilágot a svájci Uri kantonban. Történetünk idején anyja szerint tizenhat éves volt már, apja szerint viszont még csak tizenhat, úgy hogy Piroskára lehetett nézni, feléje is, de bele nem, ellentétben a Nappal.

Szolid sugarú erdei sétái során összetalálkozott ez a Piroska a német erdőkben sokat látott, de még mindig tüchtig lotyóval, Hófehérkével, aki Bella Venezia álnéven üzleti úton volt épp az uri erdőkben, s látván Piroska hamvas szépségét, nem állhatta meg, hogy marketingbe ne bocsátkozzék. Kinyitotta szelencének is beillő Mac Mini Pro (uriasan: mackó) laptopját, és nagyon előnyös fotókat kezdett mutogatni magáról.

- Látod? Na, mit szólsz? A Farkasnál készültek ezek.

- Ki az a Farkas?

- Hát, akinek az a hosszú farka van, ami nekünk nincs. Akkora nagy úr az, hogy egész nap egy Jaguár áll szolgálatkészen a háza előtt.

Piroskában feltámadt a kíváncsiság, hallott már a Jaguárról, apukája közvetlenül a Február előtt szokta emlegetni.

Hófehérke megmutatta az irányt, hogy merre kell Farkast keresni, Piroska pedig nyomban kitágította sétája hatókörét a svájci Alpok pereméig, s fél napi járásába sem került, máris bekukkanthatott a híres Farkas lakába.

Farkas az ágyán hevert, szobája fényárban úszott. Mennyezetről legördülő színes papírok előtt, masszív állványon maga Hassalblőd várakozott bevetésre, aki világhírét onnan szerezte, hogy elsők közt járt a Holdon. Ahogy Piroska kíváncsin közelebb hajolt, megszakította az ablakkeretre szerelt fotocellát bűvölő sugarat, és az ezüsternyőkről gyönyörű Broncolor fény villant tágra nyílt szemébe.

- Na, te meg ki vagy? Gyere csak be! – így a Farkas.

Piroska ijedtében be is ment nyomban.

- Már vártalak! Kellesz a portfóliómba. – lassan tápászkodott Farkas vetetlen ágyából kifelé. – Ne félj! Mellkép lesz csak, de a biztonság kedvéért két blendével alád is lövök.

Piroska úgy megijedt, hogy nyomban hazaszaladt. Már úgy értve, hogy abba az irányba. De ezúttal nagyon el talált csavarogni, így aztán félúton le kellett ülnie.

Ahogy ott ült pihegve, meglátta őt egy arra tévelygő ősöreg fiatalember:

- Mit búsulsz Piroska?

- Már hogy ne búsulnék, öreganyám, mikor aktfotót akar rólam a Farkas, a szemtelen, aki miatt iránytű nélkül idáig merészkedtem, és talán sosem találok többé haza.

- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál – mondta a vörös szakállas fiatalember, s elpöckölte füves cigarettáját a nedves avarba. –Majd én gondomba veszlek. Menedzsernaplómban van még számodra egy hely. Menj vissza a Farkashoz, tégy úgy, mint aki háromig sem tud számolni. Vetkőzz, tedd, amit kell, és amikor a Farkas a jogi nyilatkozattal előhozakodik, dekoltázsoddal jól előre dőlve, észrevétlenül tegyél még három nullát a kipontozott helyen látható számjegy után. A többit bízd csak rám!

Minden úgy is történt. Csuklani kezdett a Farkas, mikor később meglátta, mit írt alá ennek az ártatlan kinézetű Piroskának.

- Piroska, te rafinált erdei lotyó, orosz fehéregér zabigyereke, kerülj csak a kezembe!

Csak erre várt a bejárat mögött Piroska menedzsere, két tanúval előugrott és a goromba Farkast rágalmazás miatt keresztbe’ lenyelte. Ezután kiköpte, és az ím már nyálas Farkashoz így szólt.

- A magánjogi szerződés törvény előtt szent. Egy másolata itt a kezemben, mert Piroskát a törvény előtt én képviselem. Látom, nagy bajban vagy, de segíthetek kölcsönnel neked. Akarod?

Farkas persze hogy akarta, ám bárhogy kutatott táskája fenekén a menedzser, csak svájci bicska alapú kölcsön volt nála, így hát ebben maradtak.

A svájci bicska alapú kölcsönben az a csalafinta, hogy amikor megkötik, a bicska csukva van, és ilyen kicsi, egy arasznyi sincs, ám ha az adós elkezd nem fizetni, a bicska kinyílik és a tartozás máris kétszer akkora lesz.

Nem tudta ezt a Farkas, csak bámult aztán, mekkora a svájci bicska kinyitva.

Piroska jómódban élt, míg meg nem halt, a legdrágább masszőrökre futotta neki, az a nyomorult Farkas meg még most is a részleteket nyögi. Hófehérke is tönkre ment, mert Farkas nagy bajában egyre kevesebb jutalékot tudott fizetni. Lába kelt a Hasselblődnek, de a Broncolor vakunak is, már csak egy kis pocket masinával kattogtatott a mi Farkasunk, azzal is csak a tulajdon feleségére. Csipkerózsika lenézte, a Hamupipőke féle sápadt ribancoknál különb csajok meg nem igen álltak oda szakadozott háttérpapírjai elé.  Mary Poppins jött néha, de az ronda, agyon kell retusálni, és még így is eladhatatlan a bolhapiacon. VIII. Henrik összes felesége...,  hát mit mondjak, bár valamennyi ott bolyongott az uri erdőkben, annyira szellem volt akkorra már mindenik, hogy nem fogott rajta sem a Broncolor, sem a Hensel vaku, de még a Hursán féle magyar monstrumok sem.

Kortársakrul

Még mielőtt véget ér ez a szóra érdemtelen eseményekben gazdag, egyszerre vicces és butácska év, próbáljunk mondani valami csőrünkre tolakodót! Csak cezúraképpen, hogy a sok vicces megnyilatkozást elválasszuk a boldog új esztendőtől.
Nem zárható ki, hogy elménk útvesztőiben nehéz lesz bennünket követni, ezért e soroktól való bátor távolmaradásra szólítjuk az erősebb idegzetűeket.

Pár szó a Kortárs Fotográfiáról

 

A kortársi címkével elkülönített fotózás egyfajta társadalomkritikai megnyilatkozás, már ha a civilizáció egészét, sőt, a civilizációk összességét érintő elemző vagy kritikai észrevételeinket és ezek revízióját is illethetjük e szóval: társadalomkritika.

A kortárs fotográfia fő jellegzetessége objektumok képi rögzítése, melyekhez valamilyen ideológiai, társadalomkritikai – fiatalabbaknál okostojási – közlés, okfejtés társul. A kortársi kép ezek nélkül, lévén hogy nem formai természetű a lényege – értelmetlen. A kortárs jelzővel címkézett fotográfiai tevékenység terén csak úgy kerülhetünk tehát képbe, ha ismerjük a háttérben (ő maguk felől: előtérben) zajló társadalomkritikai diskurzusokat.

E fotográfiai szegmens lényegének megpillantásában zavarhat bennünket, hogy az u.n. tehetségesek néha nem tudják megállni, hogy ne próbáljanak komponálni is, hogy ne próbálják esztétikailag is megformálni a figyelmük tárgyáról alkotott képet. Ám ez a kortárs fotográfiát illetően nem a dolog lényege.

Bár a fentiek okán az u.n. kortárs fotó nem tartozik az ember ama eredendő értelemben vett és lényegében specifikus, történetesen irracionális tevékenysége körébe, melyet elméleti aspektusból a kulturális törekvések szegmensén belül művészetként sikerült elkülönítenünk, a kortárs fotósok - holott egészen másra törekednek - ragaszkodnak, sőt, kapaszkodnak a művész titulusba. Azért van ez, mert a művész címkének történeti rangja van.

Ez a nem éppen logikusan, de annál erőszakosabban birtokolt címke aztán a kulturális javak és lehetőségek elosztása terén kiváltságokra jogosít, nem csekély mértékben azért, mert a kultúrpolitika és a művészeti élet, na meg a potenciális mecenatúra hangadói nem igazán értik, miről beszélnek azok, akik a kreatív szakmák körében ma a leghangosabban beszélnek, másrészt meg, mert a mindenkor érvényes ideológiai jelbeszéd hűséges szolgálóit a hatalom e rangos címke mentén sokféle módon jutalmazhatja.

Mivel a kortárs címke alapvetően az új generációkhoz kötődik (némely vén kakukk persze itt is szívesen jár idegen fészekre), a kortársi címkével összefogható buzgalomra igen jellemző a közéleti virulencia, a kölcsönösen támogató özönlés, az újnak járó hitelek fáradhatatlan felkutatása. Pettendi-Szabó Péter ezt némi csúsztatással úgy értelmezi (Urbán Ádám kiállításának megnyitója a Mai Manóban), hogy több a tapasztalatuk a fiataloknak a megmutatkozásban, ami szerintünk mellébeszélés. Inkább azt kellene mondanunk: az idősebb generációk felhalmozódott tapasztalata valószínűleg semmivel sem kevesebb, még ha szegényesebb lehetőségek közt formálódott is, ám érvényét vesztette idővel, és a biológiai folyamatok természetéből következően elfogytak a permanens szervezkedésre és özönlésre fordítható energiák is. Ám ez a mindenkori fiatal generációkkal sem lesz másképp!

Óvnánk mégis minden kívülállót, kívülre taszítottat és rekedtet a sommás ítélkezéstől.

A sima kortárs fotográfusból is előbújhat idővel a habitusa mélyén lappangó tehetség, melyet az érvényesülési tülekedés kezdetén esetleg ajánlatos volt magában elfojtania. Beérhet a művészeti tettekre alkalmas habitus, bár ez nem garantálható. A vizuálisan illusztrált, vagy ha tetszik, címkézett társadalomkritikai szerepvállalás a hagyományos értékek hitelének megingása miatt (világháborúk, recessziók, történelmi rálátás és egyebek) jogosnak tűnik, és alighanem hosszabb távon divatban marad, kellő ideig minden esetre, hogy az új generációk felrajzolhassák, na, esetleg csak összedobhassák a jövő médiadiktatúrával gyorsan érvényre emelhető új arculatát.

Hogy a művészetre születettek mindazt hogyan fogják túlélni, nem tudható, de nem zárható ki az sem, hogy visszakerül még hozzájuk az őket illető címke valamikor, amikor majd az új korok új társai ráébrednek, hogy idővel, bizony, a szellem legszebb, legkortársibban elkerített kertjeit is felveri a gaz.

Csövesek

Ahogy változik köröttünk a kapitalizmus, újfajta csövesek bukkannak fel.

Ez a csöves, aki a képi rím igen szép példájával lopja be magát szívünkbe, gesztenyét árul az Opera előtt.

Ez a csöves üteg, ami az áruházi lopott bevásárlókocsiról épp célba veszi a közeli MÉH átvevő helyet, már nem annyira szívderítő.

Változatok

Változatok egy karácsonyi házikoncertre

Időközben Felícia munkatársunk is megszülte igen találó koncertkritikája, amit - nőolvasóink legnagyobb örömére, bizonyára - ezúttal mellékelünk:

részleges világvége

A Hungart ösztöndíj beszámoló kiállítás megnyitója ez évben a világvége napjára esett. Kissé összeszorulva, elhagyott otthonunk, az Olof Palme sétányi palota helyett a Magyarországi Németek Házában vettük hírét, hogy ennek a Hungart-féle ösztöndíj világnak valóban vége. Bennünket ért a megtiszteltetés, hogy utolsó ösztöndíjasként jövő télen pontot tehetünk a helyenként felül- helyenként pedig alulmúlhatatlan fotográfiai sereglésre.
Igyekeztünk szerényen háttérben maradni, de aztán GÖELEVEN mégis csak rábírta Pesövé Ofszit néhány kaján vizuális észrevételre:

D. Udvary Ildikó művészettörténész tartott megnyitó beszédet.

Wehner Tibor művtörténész is jelen volt, de a kiállítás láttán szóhoz sem jutott legnagyobb szerencsénkre.

GÖELEVEN saját felelősségére készített egy fotót az ösztöndíjas Herbst Rudolfról.

A büfében művészi mis-más-jin-jang szendvicsekkel kedveskedtek.

Utolsó pillantásunk őrá esett:
Zsuzsnna és a vének.

most aztán Világvége!

Andrássy úti fotósétánkról kívánunk minden Kedves Olvasónknak Boldog Világvégét és egy Jobb Folytatást
D-Vektor és Pesövé Ofszi

Még csak próba

Pezsgős, zenés Világvége főpróbára került sor a minap az ERöMűvházban. A pezsgő miatt kiküldött munkatársunk emlékei kissé összemosódtak :-))

Nem sokkal előtte kis feminin csapat gyakorolta a Király utcában a Világvége utáni feltámadást, ahol munkatársunk viszont egy kortyot sem ivott.

Volna benne bukta is?

Tűnödtem még kicsit ezen a Bukta performanszon, s lám, a blogozás milyen kiváló eszköz: utólag még ideragaszthatom, mire jutottam:

Hallgatván a hatszáz nevet, kik előtt Bukta Imre vasárnap tisztelgőn maga elé tartotta pufajkával töltött nejlonzacskóját, figyeltem, fotós nevek elhangzanak-e vajon. El is hangzott néhány szóra épp úgy érdemes, mint érdemtelen név. Miért pont ezek?

Másnapra leesett: a Mi a magyar? kiállítás szerepvállalóit szinte kivétel nélkül beágyazta Bukta a maga hatalmas lajstromába.

Hoppá! Bukta Imre, a mi szuverén és szabad Bukta Imrénk nem csupán egyik részese volt tehát annak az elég arrogáns, irány tévesztett kiállításnak, hanem utólag, ím, azonosul vele!

Egy szekérbe száll egészen más nemű és más minőségű szerepvállalókkal (talán az sem túlzás, ideológiai szekértolókkal)? Hm...

Itt már begyűrűzik sajnálatosan az ő szellemi megcinkelhetősége, s akkor pedig megkockáztatnám: meneküljön gyorsan vissza az ő tiszta és hiteles, kis gével gulyásos faluvilágába, míg nem késő!

A Mi a magyar? kérdésre minden felkért művész válaszolhatta volna szabadon (nem tudom, akadt-e ilyen) hogy leszarom, és ezért aztán, következésképp nem is vett volna részt azon. Ezt mondani azonban – leszarom - úgy, hogy igenis részt veszek benne (az önmutogató művész betegesen hajlik ilyesmire!) enyhén szólva hipokrita viselkedés, talán annak egyfajta posztmodern formája.

Gulyás Gábor sikerkalandot látott abban a dologban. Ő tudja, megérte-e neki vagy sem.

Bukta Magyarország

Bukta Imre túlélte a maga hajdani avantgardját. Művészete mókás, profán, szívderítő, elvarázsolt, leleményes, mélységes és esztétikus egyszerre. Irigylendő szintézise az őszinteségnek és szabadságnak.
Csütörtök esti performansza a 660 kukroicacsutka kereszt előtt, ami százakat vonzott, kicsit modoros tisztelgés volt mindenféle korú és rangú, kétségtelen és kétes művésznevek előtt, melyek valós időben hangzottak fel, majd ismétlődött a lajstrom immmár felvételről. A közönség nem igen tudhatta, mire megy ki ez az egész maratoni felolvasás, ezért fegyelmezetten várt a végkifejletre, míg nem ott maradt neki  a felismerés, na meg a tisztelgés pódiuma, mint a követés, félreértések és privát mutatkozások prédája.
Lecsengettük Bukta Imrét magunknak. Jó volt, megérte.
Szerencsés lett volna, ha Gulyás Gábor mindjárt ezzel kezdi és nem haragítja magára botrányszomjas Mi a magyar kiállításával a magyart.

Leleményes kiscsajok rálátást szereznek a nagy tömeg előtt zajló felolvasásra.

A csutka fal, rajta Bukta Imre kifakult szluettjével és  a tisztelgés pódiuma, mint az emlékfotózkodás díszlete.

MACIVAkodás nem volt

Megnyílt a MAOE és a MACIVA együttműködésében fogant összművészeti pályázat kiállítása, a Valóság és Illúzió.

A fotó kategória díját S.Faragó Gyöngyi kapta. Mondhatnám, családban maradt, így ma civakodás nem volt. Képünkön S.Faragó még vonakodik átvenni a díjat, mert a hírügynökség fotóriportere nem állított élességet.
Mi tagadás, a fotó tagozat  a tőle elvárható szinten teljesített, azaz, aki biztosra ment, az előhúzott a fiókból valami idevágót, aki meg frissen mozdult rá a cirkusz témára, zömében alulmúlta a professzionális művésztől elvárhatóakat.
A kiállítás csaknem 300 művészt vonultatott fel. A képzőművészek pályamunkáit csak referenci értékű, de helyenként nagyon decens fotódokumentáció mutatja be.

Többek között Baán lászló és Fekete György rangosította a megnyitót.

Lépcsőházi alánézetből a megnyitó díszvendégei.

Lábshow, avagy az egybegyűlt művészsereg Baán László megnyitó beszédét hallgatja.

Végül:
Varieté.
Hab a tortán.



















Szerénységünk tiltja, hogy saját közreműködésünkről szót ejtsünk. Annyit azonban elárulhatunk, hogy illúziónk nem volt, és a valóság minket igazolt :-)