A fotó tehetetlensége

Néha tehetetlen, igen. Itt van például ez az eset, amikor képtelen referálni arról a bűzről, amit némely SZÉP dolog magából lehelni képes. Megkísérelhetnénk áttételes képi utalást ilyesmire, például, esetleg egy vécékagylóba vetett virágcsokorral, vagy gusztustalan kinézetű, bűzre asszociáltató pépes dolgokba mártással, de ez inkább csak egy szépségnek ártani akaró, otromba beavatkozóra terelné a figyelmet, mert a fotót néző ember, ha képileg közvetített "élmény" hátterében kutakodik, ritkán képzelődik szinesztézikusan (magyarul: összeérzőn), vizuális figyelmét legkevésbé tereli holmi szaglások lehetséges orgiája felé. Nekem meg  - a magam reggelizős valóságában - itt van ez a névnapot köszöntő ajándékcsokor a maga rettenetesen illatos valóságában.

Hulló ábrándcsillagom

Miért nem hiteles a politikus egyetlen szava sem? Mert a politikai szerepvállaló a hatalmi szférát a többiek használatra fogása végett keresi (zsigerek felől közelítve: uralomvágyból), na meg a jóléti kiváltságokért. Demokratikusan alulról nézve én mindig e kettőt látom legelöl. Ez kerül majd minden választási beszéd mögül leges legelőre (nem ahol a birka leget rág :-)

Az ország érdeke messze e kettő mögött van valahol.

Világ életemben szociális ösztönű voltam, az a bizonyos, hatalomtól idegenkedő, csupán egy jó társadalomról ábrándozó fajta. Aztán a megfigyeléseim mentén nőtt és nőtt a szkepticizmusom.

Ne találgassátok hosszan, hogy abból mi lett, elárulom: roppant szkeptikus vagyok. Átlátván az Ember és a társadalmat államként összetartó hatalom természetét, már nem hiszek a sokaság, a "népfelség" bárminemű hatalmának lehetséges voltában.

A hazai vagy EU parlamenti szavazatunk csak lódítás választott hatalmi szerepjátékosainkon, akik aztán befutnak, és beteljesítik Ember mivoltukat: jelen vannak, ahogy nekik zsigerileg leginkább tetszik. Esetleg verbális kardot is ragadnak következő választási siker érdekében, vagy ha a politikai összecsapások porondján rákényszerülnek. Néha megüli a pártközösségeket holmi országjobbító köd, amiben könnyű eltévedni.Országépítő ötletek helyett leginkább csak országfoltózóakra futja. Nem is arra kerül a folt, ami a leghiányosabb. Az egész csak játék. 

Előre törnek a szocialisták? Csak az ő ködös, valóságunkon még ki nem próbált, ismeretlen kimenetelű fikciójukat erőltetik.

Előre törnek a zöldek? Valójában hányadik helyen van személyes értékpalettájuk rendjében a Föld megmentésének ügye? És ugyan mit tehetnek, amit a többiek még nem tehettek volna meg? És ugyan hogyan kerekednek felül szólamaikkal, miközben a fél világ visszalő, a lehető leghatékonyabban, bármi áron, a fegyvertelen másik felének pedig ott a médiaeszközökkel jól felszerelt, világot átfogó aknamunka, kicsiben és nagyban. (lásd például a face beavatkozásait az EU kampányba!)

A politikusok dobálóznak a számokkal, csakhogy a hatalmi szférában nem ugyanaz a számtan működik, mint a civil világban: 1 meg 2 az egy teljesen más minőségű 1, például.

A Fidesz elbukta a kétharmadot, örvend a nagy baloldali arc. De hát az EU parlamentben nem számtanilag játszanak a magyar oldalviszonyok! Nem tudná? Ott csak szétszéledő beolvadás van nagyobb csoportosulásokba, frakciókba. Így egyik magyar oldal sem írhatja felül hazai százalék-alapon a másik oldal akaratát. Csak beleszellenthetjük a magunkét egy-egy nagyobb áramlatba, ami viszont nem igazán rólunk szól.

A rendszerváltásunk óta idehaza minden igazságossághoz fűzött remény elpiszkolódik.

Kit válasszunk?

Inkább kit ne!

Fürkésző eszem azt mondatja ős-szocialista szívemnek: a hatalmi szférában csak akkor játszódhatna le az igazán elhivatottak kiválasztódása - anélkül, hogy lehúzná őket a korrupció mocsarába a mögéjük sereglők mohósága -, ha a kiváltságok nem játszanának. Ha a fizetés a hatalmi szférában sem lehetne magasabb mint bármelyik intézményben a hasznos sürgölődés legalsóbb szintjein - oktatás, mezőgazdaság, közterület felügyelés, infrastrukturális egységek stb.  És csak akkor, ha a mindenkori infláció - az emberi törekvés egyik ravasz kis motorjának tűnik lenni - mindenkori mértékét kifejező fizetés- emelkedésről a választók lennének jogosultak dönteni - a demokratikus néphatalom!

Az Embert ez azonban dehogy is érdekli! Az Ember, így, nagy E-vel - akiről mindannyian reméljük, hogy mi vagyunk - folyvást érvényesülni akar (de már az ember mint állat is folyvást ezt akarta!) A társadalomban élő Ember - élen a nyugati társadalmakban élővel - főképp jóléti értelemben akar érvényesülni. Tisztelet a kivételnek - na, hol a nagyítóm!   Hogy az Ember érvényesülni akar, annyit tesz: többre jutni, mint a többiek, lehagyni az így-úgy mérvadókat. Egy hatalmas süketelésbe csomagolt, törvényekkel megcinkelt etetve kibaszós birokrakelés a mi civilizációnk.

A többiek meg, odaát... azok talán kicsit jobbról vagy akár még sokkal rosszabbról süketelnek.

Ki nem próbálnám, abból nekem mi jönne ki.

ÉV MAGYAR FOTÓJA

Észrevételek hirtelen lenyugvásból

Tegnap megnéztük a MAFOSZ hagyományteremtő céllal kiírt  Év Magyar Fotója – Év Magyar Fotósa pályázatának beszámoló kiállítását a Balassi Intézetben. Komoly dolog, Pesövé Ofszi inkább mukkanni se fog.

Megerősíti meggyőződésemet, hogy a fotó végső értelmi viszonya a művészeti mesterségekkel, de egyáltalán a kulturális értékszemlélettel igen lassan tárul fel az előző és eljövő korok félreértései mentén. Maradt még jócskán újragondolni és megérteni való a következő generációknak is,  hogy hova, hogyan tagozódhat be a képalkotási vágy mostoha és egyben fenegyereke kulturális értékszemléletünk rendjébe. Minden innen eredő meglátás visszahat az ábrázoló művészet, sőt, a képzőművészet egészére.

Sok hangadó fújja a magáét az eszköz adta lehetőségeiben tobzódó fotográfia körül, én is, de a szomjazott végső megvilágosodás, ha eljő is, csak társadalmi tudati szinten tehet szert számot tevő jelértékre.

A megmutatkozást érintő hozzáférési erőfölény csak egyik volna  a sok zavaró körülmény között, ami a fotografálás körüli érték- és besorolási viták hátterét képezi.

Megy az államilag támogatott fórumokon a trendre, a világtekintély-érvekre való hivatkozás. Az esztétikai következetesség korlátai közül kisurranó,  a mindennapiságban leledző befogadói szféra által pedig követhetetlen, belterjes okosságok csak halmozódnak és kuszálódnak az intézményileg  futtatott fejekben. 

Nem tisztességes azonban ki nem mondani, és alultámogatottság zokszavával félresöpörni a tágabb kulturális lét által igazolt (na jó, még csak derengő!) tényt, hogy a fotóban az amatőr státusz a művészi érték teremtésének lehetőségével nagyon is összefér (pláne, mivel hogy az itt termő sikert sem adják ingyen.) Az érzéki felfedezni valók korábban gondoltnál jóval szélesebb spektrumáról van itt szó, már ami a kattintás nyomán születő fotó eredendő mivoltát és lehetőségeit illeti.

E státusz - amatőr - például sokkal közelebb esik a Roland Barthes-i értékpalettán jegyzett noémához, vagy az ez volt katartikus formába foglalásához, mint az elméleti útkeresők által terelt "kortársak" pozíciói és attitűdjei - mindamellett, hogy kétségtelen: ez utóbbiakat a felfedezés új és egészen másnemű lehetőségei felé mozdítja a képzéssel irányított és közös gondolkodás.

Mióta létezik felsőfokú fotográfiai képzés/oktatás, mind inkább érzékelhető, hogy a diplomások érték-szakadékot mélyítenek maguk és a nem diplomások között (mi kortársak és ti, csupán jelenkoriak!) Az ember bizonyos, teremtéssel szerzett (ki ne mondjuk, hogy tehetség alapú!) ambíciójának lényegét tekintve nem egészen érdemi ez az utólag (nem kevesek számára vastag pénztárcával) elfoglalt felsőbbrendűségi attitűd.

Érzékelhetőek e megkülönböztetés jelei az Év Magyar Fotója pályázat terepén is. A tényszerűséget tekintve kevesebb ugyan ez a kiállítás, mint ha az u.n. " kortársak" is idedugták volna az orrukat (feltételezni merem, hogy a hírdzsungelben egyáltalán nem is szereztek tudomást róla), de a pályázat értékbeli hozamát tekintve egyáltalán nem kevés, ami itt felvonul.

Az u.n. "kortárs fotósok" távolmaradása, ha úgy veszem, akár örvendetesnek is mondható, mert távol maradt a konceptuális ködevés. Nincs az ihlet és a látványérték alacsony voltát kompenzáló vizsgálós, kutatós narratíva sem. Nyomában sincs jelen a fotószínház, ahol az alkotó az "igaz világ" helyett önmagát és barátait mutogatja valamiféle nyakatekert konceptuális mondandó ürügyén, aminek legtöbbször semmi köze a belterjesség falain túli, fotografikusan igaznak mondható vizuális valósághoz. Ide nem tolakodtak be a fotózni nem eléggé vagy egyáltalán nem tudó, vagy becsvágyaikkal azon túlröppent, ezért a képzőművészet ködében mimikriző u.n. fotó felhasználók.

Fotó csak az, amit a kattintással szereztél meg, vagy a felénk mostanság divatos sörszállóigével szólva: amennyit kattintással beletöltesz. Ránézésre pedig - hogy a befogadásról, ama demokratikus fajtájúról se feledkezzünk meg! - a múlékony létezésünk* iránti nosztalgia - ahhoz méltó tálalásban. (*ez a kifejezés ma már a maga emberéleten túli egyetemességében értendő.)

A többi, amit utómunkával vagy pusztán tálalás általi helyzetbe hozással adtál hozzá, lényegében másneművé teszi a fotót. Ha képed ilyen, és ha még mindig a valódiról akar szólni, fotográfiai lényege veszített elektrografikai hamisságként bukkan fel a l'art pour l'art terepén. Vagy a kor kiterjedt vizuális kommunikációjában esetleg alkalmi jelölője lesz olyan fiktív pontnak, ahová diszkurzív gondolatok, szemléletváltó köldökbeszédek irányulnak. Vagy csupán esztétikai vonatkozásoktól megfosztott, pillanatnyilag érvényes illusztrációként funkcionál valamely hozzáragasztott társadalmilag, politikailag fontos kontextusban. Esetleg csak a hogyértés hogyanértésének végeláthatatlan szerteértéseit szolgálja. Vagy az ábrázolási leképzés fáradságát megspórolva  (esetleg a valóságra irányuló, más mesterségi reflexiók megtépett hivatkozási objektumaként) képzőművészeti szándékok szolgálatára rendelődik.

Az Év Magyar Képe pályázat kiállításán a mesterségbeli színvonal a távol maradó iskolázottak nélkül sem hiányzik. A gyárilag kiokosított modern fotótechnika az amatőrök energiáit kiszabadítja a mesterségi képzetlenséggel járó kudarcos botorkálás nyűge alól, a fotógép okos, a tudás és a legkiválóbbak ösztönző mintái pedig megtalálhatóak a világhálón. A fotografálás múltja, története mind magasztosabb formában tárul fel az új generációk előtt, így mind több önzetlen erő koncentrálódik az amatőr szférában, és mind több "profi" érték kerül ki onnan. Különösen, mert ma már amatőr státuszban is eljuthat valaki a megélhetés biztos talajára, és fordított irányból tekintve: a hivatásos fotográfus is könnyen megleli a módját annak, hogy atavisztikus belső késztetései mentén kalandozzon, és a befogadás nonprofit világszínpadán mutatkozzék. A képek mögött tehát elhivatottak, akár csak az igaz látvány iránti elhivatottságú és magasan rutinírozott, technikailag jól felszerelt amatőrök állnak. Ez utóbbiak jó része csak azért nem a fotográfiából él, mert fotográfiai ocsúdása előtt már odaáldozta magát valamiféle szeretni való hivatásnak.

Ennyi rengeteget gondoltam bevezetőnek.

Nem olvastam utána, nem nyomoztam, nem vettem tekintetbe a hozzám fűződő mindenféle viszonyulásokat, azt sem mérlegeltem, hogy jó lesz-e ez nekem. Azt mondom, amit magam meggyőződése szerint gondolok.

101 kép, nem igazán kerek szám, és bár az összkép ígéretes és jövőképes kerek egész, egyet (egy-kettőt) azért könnyedén el tudnék hagyni a százegyből (na persze, ki vagyok én :-)

A kiírás egyként szólította az amatőröket és a hivatásosokat, de ahogy fejemben pörgetem a neveket, a magukat - joggal, nem joggal - túl nagyra tartó befutottak - még ha nem velejéig "kortársak" is, nem tartották érdeminek az itt való mutatkozást. Akad viszont  jó néhány sajtófotózásnak elkötelezett, kinek személyes tevékenységét nem ismerem eléggé. Számukra ez egy kicsiny rév, mert a kortárs szféra a sajtófotósokkal ugyanúgy nem szeret mit kezdeni, mint az amatőrökkel. Mindamellett, hogy szeretjük őket, kissé furcsállható, hogy a sajtófotókból jó pár tipográfiai háttérkép értékű formajátékot mazsolázott ki a zsűri.

A százegyes összkép azt mutatja, nem vált szemponttá, ki itt a hivatásos és ki nem az. Itt ez így helyes. Eme észrevételem arra konkludál, hogy a fotónak joga és kellő esélye is van, hogy a lényegi pillanatnak éljen, hogy érdemileg elkülönüljön a fotó alapú "felhasználásoktól", s hogy a kattintásba torkolló tiszta lényegű és fotó-specifikus esztétikai formát valós időben teremtő megpillantás társadalmi-tudati szinten védett értékteremtésnek számítson. 

Ehhez persze fel kell ismerni, be kell azonosítani és nagyra kell értékelni a fotózásban rejtőző sok fenomént, (mint ami a már említett "ez volt"-on túl, például, a pillanat, a záridő, a mélységélesség, a geometriai rendre visszaható nézőpont választás, a tónusgörbe stb.) és még inkább fel is kell nőni ezek érdemi szerephez juttatásához.

Talán a kor hozza magával, de feltételezhetően a zsűrorokat is dicséri, hogy az amatőr témalátásban előtérbe tolakodni szerető szentimentális hangütés meg a dekadenciára fogékony témaválasztás itt, eme érdemi seregszemlén (lehet hogy máshol is) megnyugtatóan háttérbe szorul. Ugyanez mondható az amatőr szférát régóta sújtó "ollóbiztos" formavadászatról és üres struktúraszomjról is.

Tíz kategóriába rendeződött a csaknem három ezer beérkezett pályamű. 70 százalékos arányával előtérben áll az élővilág, azon belül is az ember, igen megtisztelően őszinte, sőt, "profi" megközelítése. Az élet hű ábrázolása nem könnyű terep. Zömében olyanok mutatkoznak itt, kik nem szégyellnek rácsodálkozni. Nem szégyellnek létező, igaz és a képi látvány mögötti maradandó értékekről vizuálisan mesélni, és akik fáradhatatlanok.

Szólalásunk most is zsurnalisztikai természetű. És talán gyanakvó is. A közel háromezerből csupán száz fotót kínáltak szemünk elé. Igazából már ezért sem juthatunk garantáltan végső érvényű, garantáltan mérvadó meglátásokra. Hiszen a zsűror is ember. Sőt, ha maga is fotográfus, akkor esetleg akaratlanul is potenciális konkurenciája az övétől távolabb eső, konkrét ízlésbeli megnyilvánulásoknak, világképi szegmens választásnak, mesterségbeli tudásnak. Esetleg! Másrészt meg hány és hány példáját látjuk, hogy lehet valaki valakinek az elfogult valakicsodája is, és ha nem is öröktől van ez így, manapság egyre nehezebb kizárni. Ez persze csak légből kapott mentegetőzésül áll itt, ha észrevételeinkkel esetleg mellé lőnénk jobb helyismerettel bírók véleményének :-)

A befogadásra szánt fotó hozzá méltó rangját a hozzá méltó tálalás adja meg. Ez semmiképpen nem lehet a modern ember e-pillantás-seprűjének útjába tolt tenyérnyi kópia. Az Év Magyar fotói megkapták a rangos és jól áttekinthető tálalást.

A rendezettség okán sok minden szembe ötlik a magamfajta lényegfürkészőnek. Például, hogy a kattintó körültekintés mintha dominánsan horizontális volna.Na de hát persze!

A kiállítás rangjához illően mondható: alig került falra társadalmi vagy természeti jelentőséget nélkülöző témaválasztás.

Kevés olyan képet láttam, ami ne lenne alkotóját dicsérő mesterségbeli teljesítmény. Bár megcsillan itt-ott a kérdőjeles értékű formai modernkedés (lásd például fentebb!), a fotók elsöprő zöménél megállapodott egyéni látás érvényesül, még az elkapás elsődleges terepén, a sport fényképezésben is.

Szembeötlő a képekhez társított bőséges szöveg, ami itt egyrészt az alkotó bemutatkozása, másrészt a kép tárgyának vagy a fényképezés körülményeinek bemutatása (nevezhetem jótékony WorldPressPhoto hatásnak :-)

A kiállításon nagy részt olyanok jutottak falra, akik tudnak a fények húrjain játszani, és a látható valóság iránti szeretetüket kívánják kifejezni, akik velük született jó barátságban vannak a pillanattal, akik fogékonyak a vizuális különösségre, akik fáradhatatlanul szegődnek nyomába eltűnőnek és születőnek, az emberi sorsok alakulásának. 

Bár éppen hogy nincsenek eltűnőben a fotografálás más terepein, itt alig jutottak szóhoz a hajdan felkapottá vált, de mára kiürültté lett formajátékok, az önmagáért való geometrika.

Lejárni látszik az úgynevezett "pillanat a pillanatért" elkapások ideje is. Helyébe kerül lassan a pillanat a lényegért bravúrja.

Ez a kiállítás megerősíteni látszik azt a sejtésemet, hogy a fotografált táj, mint képi szép, mint gyönyörű, bámulatos és egzotikus, lassan világhálós közhellyé leszen. A drónok korában új viszonyulás születik, és a százból négy fotó itt is megmutatja a divatosság veszélyeit hordozó, de még üdítően különös felülnézet esztétikailag már jól kontrollálható érdekességét.

A mesterségi színvonalon túlmutató kérdés: nem mindegy, hogy van-e a látogatóként értékítéletet mondókat lelkesítő relevanciája annak, amit falra szánunk. Na de a befogadói ítélkezésnek is igen széles a spektruma. E dologban engem nagyon meglepett valami. A csekély, 5 képet számláló aktfotó kínálat itt és most egyféle szellemi zátonyt képez. Mindenek előtt, mert feltűnő eme igaz képi beszédre hangolt környezetben, mennyire semmi, de semmi köze a tesformákban való műtermi gyönyörködésnek, de még inkább az azzal való dobálózásnak és nyűglődésnek az érdemi valósághoz. Hirtelen megvilágosodom: a nő itt most az a másik ember, akiből az egyik ember - a maga örömére leginkább - bolondot csinál, anélkül, hogy legcsekélyebb teret nyitna a női test őszinte önvallomásának. És mindegy, hogy észbeli vagy hiúsági okokból tetszett/tetszik az ilyesmi annak a nőnek, aki modellt állt (fetrengett :-) mert e környezetben most itt is az ember iránti áldozatos tiszteletnek kellene dominálnia. A kiváló tehetségű és roppant alkotó energiájú Eifert Jánost, akinek tehetsége előtt én már több laudációval tisztelegtem, megtisztelőbb lett volna e montázsaival távol tartani. Montázst mondok, mert ezek az itt érvényes mérce szerint nem is fotó-teljesítmények, hiszen számítógépen terelődnek végső, figyelembirizgáló formává, tehát csöppet sem a kattintásnyi pillanatba torkolló megfontolások szülöttei.

Talán a Szentesi Aktfotó Biennálé magnetikus ereje vonta el az aktfotográfusok figyelmét?

Összegzésül:

Az Év Magyar Fotója - Év Magyar Fotósa kiállításon sok díj talált gazdára, a két fődíj mellett ( a Fujifilm Magyarország főtámogatásával) még további 35.

Sajnálatos, hogy az egyébként "beszélő" kiállítás nincs bemutatva a látogatóknak, pedig a hatalmas kiállító térben egy impozáns méretű tábla, összefoglaló és értékelő szavakkal még jól elfért volna.

Az Év Magyar Fotója - Horváth Csaba Tamás: Mesterséges intelligencia - nagyszerű kép. Míg nézem, mintha régi erejére kapna világproblémáktól ostromolt optimizmusom.

Az Év Magyar Fotósa pedig - Kerekes István - a képeiből sugárzó fény és méltóság által megemelteti velem a Gáborok összes kalapját (mert hogy nekem nincs :-)

MIA helyzet

Néha mégis jó valamire ez a MIA2 mobil. Épp nálam volt, s így birtokomba kerülhetett a vizuális valóság eme gyöngyszeme:

Megfuttattuk GÖFYt

 Hááát, GÖFY azért nem az a GÖELEVEN!
A Szabadság téri Európa Nap alkalmából megfuttattuk a gyepen. Lábra ugyanolyan jól megy, de a többivel sok bajunk volt. Még jócskán gyakorolnia kell majd bennünket.

Az EU összes intézménye ott sátorozott a Szabadság téren. Köröttük meg mi, magyarok, főleg fiatalok, az ő újdonsült dolgaikkal.

Na jó, akadt egy-egy D-Vektornál is öregebb ürge

 meg pár anakronisztikusan ható dolog.












Őrületesen szólt a zene. Elefántok dübörögtek a színpadon. Azon tűnődtünk, hány hónapi munkánk lenne abban a háttérvetítésben, ami a zene taktusára pörgött.

A technikai sátorban megpillantottuk aztán a látványkeltő eszközöket, melyek valós időben, ujjak nyomkodására generálják a "multivíziót" valamiféle látványbankból.














Az ifjúság kiválóan mocorgott. Rájuk küldtük GÖFYt, de otthon kiderült, hogy a pompás videó felvételekből nem lett semmi. Hát persze, színlátóknak van ott egy piros gomb... Na mindegy, majd gyakorolunk.

A fiatalok között is akadt néhány jó fej.

Módos Gábor már megérte

a nyolcvanadikat. 

Az alábbiakkal köszöntöm 

D-Vektor

A repülő asszony

Asszony volt, jócskán innen még a hetvenen, de az ilyet már nyanyának titulálja a férfi nép, ha viselkedésével ki nem érdemelte, hogy banyázzák egyenesen. Hajdan sem lehetett szép, de kora ellenére volt valamiféle figyelemre méltó a tartásában. Boszorkányos? Nem, az nem! Két héttel ezelőtt mondta is épp a seprűje felől kérdezősködő rendőrnek, akit meglepett, hogy valaki olyan hirtelen ott terem a háta mögött: "boszorkány a fene!"

Nehéz retikülje mindig vele volt, most is majdnem fejbe verte a Bérkocsis utca sarkán posztoló fiatal őrvezetőt, amikor földet ért. A körútnak ez a szakasza a szárnyát bontogató alvilági ifjúság övezete, a rendőr, aki itt posztol, el sem tud képzelni egy öregasszonyt negatív szerepben.

- Nézzék már, mekkorát ugrott maga itten, nénikém!

- Ugrott a fene - válaszolta az öregasszony kevélyen.

- Akkor, ha nem tévedek, magát aztán jól átdobták.

- Az lehet, de még szerencse, hogy én sem estem egészen a fejemre. Tudok ezt-azt, amit a magafajta kommandós sem.

- Tényleg? Na, mutasson valamit, amitől esetleg kifekszem, - úgy látszott, hogy a rendőr tréfára kívánja venni a dolgot, az öregasszony teljesen ártalmatlannak tűnt, bizonyára magányos és társalkodásra vágyik - de aztán menjen tovább, mert nekem itt dolgom van ám!

Ez az ám kicsit erős volt.

- Tudja mit? Nem mutatok én semmit, de ha maga is ennyi idős lesz mint én, szóval már nem a nagy mellével akarja meghódítani a világot, talán tudni fogja, miről beszélek.

A rendőr alig múlt 25 éves. Néha - pusztán képzelődés erejéig felrémlett előtte a távoli jövő. Az ottani homályt gyakorta törték át a transzvesztitákról meg androidokról látott filmek jelenetei. Nem lehet tudni, tényleg, megeshet, hogy egyszer neki is melle nő, és olyan csúf öregasszony lesz majd belőle, mint ebből itt. Bizonytalanságát próbálta együttérzésre konvertálni:

- Igazából az ugrálás nem tilos, engem nem is zavarna, de megsérthet valakit.

- Ugrálás! Ugrálni a maga fajta szokott. Én repülök.

- Na, akkor hess a dolgára, még mielőtt begorombulok! - Alighanem bolond kicsit a néni. A rendőr tudjon távolságot tartani! Az őrvezető hátat fordított, nyomatékosan végigsimítva gumibotján.

Az öregasszony gúnyos kacajjal mondta: "kígyóuborka", aztán vánszorogva elindult a körúton csörtető villamos felé, türelmetlenül nyújtogatta nyakát a járdaszélen, mintha a túloldali lepukkant Bose stúdió érdekelné, majd se szó, se beszéd, felröppent. A Baross utcát célozta meg, s mikor már majdnem odaért, merész ívben befordult a Krúdy Gyula utcába. A tetőpárkányok magasában, a homlokzatok határolta mélység középtengelye mentén repült, virágmintás ruhája belezavart egy pillanatra a késő délutáni ég színébe. A legelső harmadik emeleti balkonon testes, ősz férfi női tompor formájú felhőket fényképezett.

- Hopp, ez meg mi volt? - Szeme elé emelte a displayt. - Nézd már, huszadra volt állítva ez a kurva gép! - mérgelődött az idős ember. Tekintetével kereste, mit szalaszthatott el, de a fakókék virágos öregasszony akkor már a Mária utcai faltövekről lecsorgott koszban caplatott hazafelé.

Főz egy kis krumplilevest, átkozza kicsit a diszkózenét, ami a földszint kettő felől döngeti a falat éjjel háromig, négyig is, aztán füldugó, alvás. Reggel hét, nyolc tájban már az utcák fölött röpködött megint.

Nem mintha ettől jobb lett volna az élete. Az emberek, akik odalent, a földön jártak, mit sem tudtak a röpködéssel teli magányról, élték a maguk boldog-boldogtalan, de mindenképpen zajos és kapcsolatoktól terhes életét.

A repülő asszony lánya rég meghalt, az unokáját is megölték egy diszkó verekedésben. A rendőrségen csak annyit mondtak: kereste a bajt. A férje harminc éve mással élt, ha még élt egyáltalán. Egyetlen öröme volt... na, kettő: a szomszédból áthallatszó éjszakai döngetést magnóra vette, aztán reggel bekapcsolta a 200 Wattos erősítőt, ez maradt az unoka után, és egész délelőtt bömböltette a zenét, amikor a sokat átkozott földszint kettőben végre aludtak volna. Óvatos volt: a szalag elején három perc csendet hagyott, ezalatt a három perc alatt rálöttyintette a maradék teavizet az ablakba állított muskátlira, néhány rizsszemet hagyott a párkányon kedvenc madarának, bekukkantott a vécébe, nem akadt-e fenn a lehúzó szelep, mert a lassan elcsordogáló víz ma már sokba kerül, friss mérget szórt az egerek útjába, bezárta a lakást, intett a házmesternek, vagy inkább legyintés volt ez, mint kinek már csak nyűg a lét, elballagott a Krúdy utca sarkáig, befordult - és elrepült.

A körút délelőtt is tele volt fiatalokkal. Mikor dolgoznak ezek? Az öregasszony néha csípőre tett kézzel, szemrehányó tekintettel lebegett fölöttük, várta, hogy felnézzenek, de a kirakatok jobban vonzották a szemet. Néha valamelyik kis liba fagylaltját elhajítva mégis felvisított: "Vigyázz Pityú!" Pityu meg: "Á, ez a Csillagok háborújából van, biztos vetítik. Adj egy bibircsókot, szépséges kriptaszökevény! Látod? Nem is reagál."

Már megszokta, hogy ilyenformán viccelődnek vele. Kár is lenne szóba elegyedni bárkivel, huss, repül hát tovább, amíg bírja. Végül mindig eljön az este, a vacsora meg az alvás ideje, anélkül, hogy akár csak egyetlen ismeretségre is szer tett volna. És ugyanaz a nap következik másnap is, függetlenül naptári nevétől.

Ma azonban valami más volt a levegőben. Ez valahogyan a leszámolás napjának tűnt. Ma alighanem letegez valakit. Július eleje volt, a hazájuktól távol szakadt amerikai patrióták már elpufogtatták petárdáikat. Még csak délelőttre járt az idő, de a tetők magasában a cserepek már okádták a padlásba szorult tegnapi hőséget. Olyan magasra repült, ahonnan a várost elárasztó új óriásplakátok kivehetetlenek voltak. "Légy fiatal!" Ezzel provokálják az öregeket, a rendszerváltás kelepcéjébe szorult nyugdíjasokat. Semmi "légy fürge!", semmi "szállj el, ha tudsz!", csak folyton "légy fiatal!"

A Keleti Pályaudvar felé vette az irányt, aztán a felüljáró felett elhúzott jobbra. A Kerepesi úti temető szürkészöld foltja gyorsan közeledett. Két sötét alakzat, frissen kilapátolt nedves földdel körített sír fogta meg a tekintetét. Az egyik már készen állt, a gödör szépen elosztott földhalmok között várta a halottat. A másikat még most ásták. Huss, zúgva megcélozta ezt az utóbbit. A sírásó épp háttal állt, kólát ivott, meghallotta a gödör felől érkező zajt. Mintha a sír mélyén toporzékolna valaki. És csakugyan!

- Szép munka, tágas ez kettőnknek is, - hajolt ki a gödörből az öregasszony évődő mosollyal.

- Nem lett baja? Asszonyom, drága talán a szemüveg? Pedig akkor látná, hova lép.

- Takarj be engem, s vidd el az álmom, szép fiatalember!

A sírásó kinézetre nem lehetett több hatvannál.

- Mit hülyül itt, vén boszorkány, honnan a pokolból került ide?

- Fentről jöttem, akár hiszed, akár nem, és csak azért, hogy engem betakarjál - és az öregasszony felkacagott, de úgy, hogy a sírásó futásnak eredt.

- Takarjon be téged a Belzebub, akinek a hátán ide kerültél! Futtában arcára rántotta pulóverét, biztos, hogy Kész átverést forgatnak.

- Ne vigyed el az álmom, fiatalember! - hallatszott még mögötte, de erre már közel-távol nem volt, ki válaszoljon. Az öregasszony sértetten tűnődött kicsit, aztán ledőlt a gödör hűs fenekére, és álomba szenderült. Csak amikor órák múltán a sziréna szó hangzott, akkor röppent ki újra fel a magasba, egészen az alacsonyan úszó nyári felhőkig. Most jönnek? Már kétszer meghalhattam volna. Nincs itt senkiben felelősségérzet? Majd én megmutatom nekik! És zúgva célba vette a másik, gazdájára váró gödröt. Füle körül forrón sistergett a levegő. Ennyi, most aztán pontot tesz erre az egész céltalan röpködésre.

Ekkor eszébe ötlöttek a Krúdy utcai balkonok, a kattingató kövérkés öregember. Abból a fotóból lett-e vajon valami? Ezt még meg kéne tudni. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell! Itt lesz ez a gödör reggelig. Megcélozta ismét a Krúdy utcát. Reptében bekattant neki még valami: "A csirkemáj? Meg fog romlani a fridzsiderben." Lám, nem olyan könnyű itthagyni ezt az elcseszett világot.

A sarki balkonon nem állt most senki. Sötét kendőjével takarva a tükröződést bekukkantott az üvegen át. Az öreg férfi kapucsínót kotyvasztott a tágas szoba sarkába telepített amerikai tipusú konyhában, és nyomban érzékelte a fényerő változást: Nocsak, mi az? Mire kiért az erkélyre, az öregasszony visszalebegett az utca fölé.

- Hát maga mi járatban?

- Jó lett a fotó?

- Kigyelmed volt az? Sajnos elcsesztem.

- Ki nem nézem magából, fiatalember. De ha úgy is van, most itt az új alkalom. Az utolsó, ha érti, mire célzok.

A férfi felfogta, mit hozott a sors, kapta a gépet. - Ne mozogjon, már kicsit kevés a fény!

- Mikor hívja elő?

- Ez már kész van, digitális. Akarja látni?

Az öregasszony leereszkedett az erkélyre, megnézte a felvételt a diszplay-en.

- És ezt hova teszi?

- Kinyomtatom. Jöjjön, csinálok magának is egyet!

Kinyomtatták a képet odabent, egészen jó lett. Az öregasszony is kapott közben egy kapucsínót.

- És ez most mibe kerül nekem?

- Magának... már semmibe. - Nevettek.

- Hát akkor isten fizesse meg! Vagy tudja mit? Hálából megengedem, hogy kilökjön az erkélyről. Na, akarja?

A fehér hajú öregember egyetlen nőt sem lökött még ki életében, pedig forogtak valaha körötte a fotókalandra szomjas szépasszonyok, akik persze a maguk kontúrján kívül semmit nem láttak a képeken. Mindahány az ajtón távozott, még az is, aki az életét úgy megkeserítette. Megborzongott a gondolatra: milyen érzés lenne, ha ezt az öregasszonyt a balkon korláton most áttaszítaná.

- Na, lökjön csak, tegyen lapátra!

- Nénikém, azt nem lehet. Véletlenül leesik, és engem elvisz a rendőrség.

- Az a melák ott? - Tegnapi ismerőse éppen lent posztolt a sarkon, szinte az erkély alatt. - Hahó, kommandós uram! Én most kiugrok innen az erkélyről, maga mit fog csinálni? - És már áttette egyik lábát a korláton.

A fiatal rendőr fenyegetve hadonászott, de közben ész nélkül telefonált. Hamarosan még egy bajtárs került elő, aki, mikor megpillantotta ott fent a bajt, megafont kapott elő, és lelki beszédet tartott az élet értelméről, meg az állampolgári kötelességről, ahogy a tiszti főiskolán tanulta. Nyolc perc múlva ponyvát feszítettek az erkély alá a tűzoltók. Az öregasszony ezalatt a balkon külső párkányán téblábolt. A fényképező öregember több húha között bekapott pár fél deci konyakot, és már csak röhögött, hogy ebből mi lesz.

Írt aztán sebtében egy végakaratot: "Alulírott  - itt kipontozta - saját akaratomból elrepülök Módos Gábor erkélyéről, ahová ép eszem birtokában, saját akaratomból repültem.

- Hogy is hívják magát?

- Kovácsné, Kovács Jánosné, Mária utca 43. - Odakerült a név, alul meg valami krikszkraksz.

- Most aztán lökjön! - mondta az öregasszony, látva, hogy az előkészületek megtörténtek odalent. Az öregember is letekintett.

- Kilököm, de esküdjön meg, hogy nem esik le. Esküszik? Tudja mit? Holnap is csinálunk néhány fotót, amikor szebb lesz a fény. Van kedve? Rúzsozza ki magát! Olyan sztárfotót csinálok... Ígérje meg, hogy oké. Le ne essen nekem!

- Kezdőnek néz? Tudja maga, hogy én már mit összerepültem életemben?

- Nana! Láttunk már karón varjút, életunt öregasszonyt nyárfaág magasában.

- Oké, oké, maga is sokat látott, de lökjön már, mert még elmennek!

- Lököm, csak ki ne csesszen velem!

- Hát úgy ismer engem, Gábor? Olvastam ám a papíron a nevét.

Az öregember most meglökte végre, aztán eltakarta a szemét. Érezte, túlcsordul az adrenalin. Micsoda este!

Csak amikor rikoltott a tömeg, akkor pillantott ki tenyere mögül. Tüdejébe tódult a kinn rekedt levegő, a nyári est összes levegője. Az öregasszony ott suhant az esti árnyékok között, a Krúdy Gyula utca megbomlott párkányai magasában. Gondolatban már a májat sózta.

- Ha még egyszer meglátom, lelövöm - nyilatkozta a fiatal rendőr a Kék fénynek odalent.

A tűzoltók írták a számlát.

- Ezt akkor most ki fizeti?

- Fizesse, aki halálba kergeti az öregeket - vakkantott oda egy kotnyeles öregember, akin rögtön látszott, hogy nem tud repülni. - Tudja mit, én is leugrok, ha ez sokáig így megy ebben az országban.

- Gyere már, bameg! - mondta nála is vénebb barátja, ruházatukból látszott, hogy mindkettő hajléktalan. - Honnan ugranál? Nem engednek fel téged sehova.

És csakugyan! Leugrani csak úgy lehet, ha már fent van az ember. Leugrani, pláne kétszer is, boldog, aki ezt... Na, boldog? Vagy csak annak hisszük? Igen, annak, talán, mert icipicit irigységünk is boldogítja.

Konferencia a kritikáról, de mi a pi ?

Pettendi Szabó Péter rávallóan jókedélyű vizuális szösszenése hívta fel figyelmünket a facebookon, hogy nyilvános konferenciát szervezett Horányi Attila tanár úr a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) Magyar Tagozata nevében, az Új Budapest Galériában - (a Bálnában) a KRITIKÁRÓL.

Horányi Attila, aki mellesleg  - saját szemfülünkkel voltunk tanúi - azt sem tudja konszenzusra érett formába csomagolni, definiálni, hogy mi volna a kép, a kép mint korszakalkotó entitás, most mekkora fába vágta a fejét! Ha persze a fentebb említett elbizonytalanodást a tanár úr kellőnél is túlságosabb olvasottságának tudjuk be, akár kalapot is emelhetünk előtte, hiszen bennünket is bizonytalanságba kergetne az ilyesmi.  Mindenesetre bátor tett, hogy most olyan szellemi bonyodalom körüljárására mozgósít, mint a KRITIKA!

Az esemény híre alatt bedobott Horányi Attila néhány tucat ajzó szót arról, hogy mi mindenre terjedhet ki egy ilyen eszme- illetve szócsere. Megütötte a mi szemünket is - kiknek még vérében is kritika csörgedez - ez a szóhalmaz, amihez a tanár úr okos óvatossággal hozzá tette, hogy legalább ugyanennyi ide vágó aspektust nem említ most, s beígérte a konferencia későbbi eszkalációját.

A szó és kérdéshalmaznak meglehetett a várt hatása, mert úgyszólván nyomban hírül kaptuk, hogy a nagy érdeklődés "következtében" megtelt az Új Budapest Galériában rendelkezésre álló hely (a félig-meddig folyvást üresen tátongó Bálnában! :-) így a regisztrációt le kellett zárni, s aki  nem tudott vagy elfelejtett regisztrálni, az majd a konferencia hangfelvételével vigasztalódhat, amit néhány hét múlva közzétesznek.

Be kell látnunk, a tematika bonyolult, hiszen a kritika teóriája ma nem kis mértékben a mind forrongóbb társadalmi-tudati állapotok allergikus pontjára, a múlttól való, megfontolatlan, de minden áron való menekülésre mutat. De legalább ekkora bonyodalmat okoz civilizációs céljaink tisztázatlansága is, viszonyunk egymáshoz és létezésünk vélt értelméhez.

Lám, a szótárakban fellelhető KRITIKA szócikkek is csak esetleírásokkal érzékeltethetik a fogalom társadalmi aurájának úgyszólván tisztázhatatlan körvonalait.

Na persze! A társadalmi lét és élet ugyanis maga a társadalmi lét és tudat permanens kritikája, szóval a visszacsatolások mérhetetlenül bonyolult visszacsatolása.

Nos, így kívül rekedten megjegyeznénk itt és most, hogy az emberi elme minden problémát maga generál magának, tehát érdemes néha zenesen reagálni.

Itt van például a PI (hétköznapi szóval illetve a háromegésztizennégy.) A PI az az elméleti mód vagy gyakorlati eset,  amikor a különösség iránti érzék nélkül való elme látványosan belezuhan az általa létregondolt geometriai szakadékba, és csak esik és esik, míg el nem fárad, bele nem pusztul, vagy esetleg meg nem jön az esze, és azt nem mondja végre: Álljon már meg a menet, hiszen egyszer élünk! Vagy ennyit se mond, csupán annyit hallat: Hahaha...

Mert csakugyan: ha egy két végénél összeragasztott madzagot zsebre teszünk, akkor tulajdonképpen egy összegyűrt kör lapul a zsebünkben. Minden madzagban ott rejlik a kör-potenciál, az értésnek felkínálkozó véges-végtelen ámokfutás csodás pályája. Zsebükben az összeragasztott madzaggal sokan káromolják a teremtőt, mert ezzel a bután kitalált szájjal nem sikerülhet azt a puha és mindenre kész madzagot szép kerekre fújni - csak mert nem tudunk egy pontból, egyszerre minden irányba fújni, miként tud még a legostobább robbanás is!

Az egyszerre bosszantó-boldogító, az elnagyolásra ördögien bújtó PI-től persze megszabadulhatunk,  ha a kör két átellenes (micsoda hülye szó ez is!) pontját nem egyenessel, hanem körívvel kötjük össze (átkör). Ekkor a kör osztva átkör = 2.

Na de má megbocsá', mi az a 2 (kettő) is - nélkülünk? Tudta jól a teremtő, hogy nélkülünk semmi, de semmi értelme nem lesz ennek a hatalmas uniketyerének.

Ha lezárásul most megkérdeznénk még, tud-e a kör a PI-ről, a kör álmélkodva visszakérdezne:

- Micsoda? Átmérő? Hányszor van meg bennem? Bennem ugyan nincs, esetleg rajtam belül vagy még inkább kívül. És ugyan mi közöm hozzá? Neki, persze, a ti átmérőtöknek lehet köze hozzám, de nekem hozzá semmi közöm, Isten a megmondhatója.

És nem lehetséges, hogy tényleg?

Persze ez is megint agyalás. Ide nekünk a művészettel!

Bizonyos David Macdonald ifjú zenész ötven tizedesig lekottázta a PI értékét úgy, hogy a billentyűk sorát számsorként tekintette. Jobb kezével szólaltatta meg a PI soron következő tört értékét, bal kezével pedig harmóniákat illesztett hozzá. Így lett a dologból zene.

Hát igen, az ember és a bal keze! Ebben áll a nagy titok :-)

https://librarius.hu/2016/06/08/david-macdonald/

reggeli

Ma kedvencem, a csipkével kivert palacsinta volt reggelire, amin át oly szépen besüt a re... a délelőtti* Nap a számba.

* csacsi vagyok! Már majdnem reggeli napot írtam, amiről azt se tudom, hogy néz ki. (Hihi... haha... :-)

A KÖLTÉSZET NAPJÁRA

Köszöntőnk Hajdú Gabriella fotójának felhasználásával készült
____________________________________________________________

Másnap:

Postunkban közzétettünk egy elrejtvényt: két színtiszta taktikai álhibát Fodor Ákos versében.
Egyetlen helyes megfejtés érkezett, Havassy Gergelytől:

nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty

sic!

Hétvégi mesénk

Volt egyszer egy szegény ember, aki népes családjával a nagyváros egyik bérházának utcáról nyíló szükséglakásában tengette életét. Így ment volna ez örökké, ám hogy, hogy nem, egy napon lottószelvényt vett ez a szegény ember, és mit ad isten, bizony, ötöse lett.

A kihúzott számok ezek voltak: 1, 5, 13, 19, 78. Az 1 a vásárolt lottószelvények számából ugrott be, a többi meg a lottóhúzás napja okán - 1978. május 13. - igencsak kézenfekvő volt.

Mivel tudottan ugyanarra a kerékre jár a szegény emberek esze (de hiszen éppen ezért szegények), szerte az országban szinte mindenki nyert, aki lottózott azon a héten. A szegény ember házában lakók közül csak annak volt négyese vagy hármasa, akinek több szelvényre is futotta, vagy aki rosszul tudta, hogy hányadikán lesz a húzás.

Egész története óta akkor fizetett legkevesebbet az ötös lottó. Na de ötös volt az mégis, a semmihez képest szép összeg ütötte a nyertes markát. Ennyi húszezrest együtt a mi szegény emberünk életében még sosem látott.

Törte is a fejét, mit kezdjen azzal a sok pénzzel. Családja körében esténként hosszan ment a tanakodás. Végül úgy döntöttek, hogy boltot nyitnak a hajdani üzlethelyiségben, ahol eddig éltek. Napestig ötleteltek, mi legyen a cégtáblára írva, aztán a szegény ember feleségének az a nagy ötlete támadt, hogy legyen vállalkozásuk és egyben boltjuk neve VEGYESBOLT.  Be is adták az önkormányzathoz a kérvényeket, ahogy kell. Elkészíttették nyomban a cégtáblát, rajta szép piros betűkkel: VEGYESBOLT.

Igen ám, csak hogy  hamarosan kapott a már nem annyira szegény ember egy papírt a hivataltól, hogy ez a bolt név már foglalt, és mellékeltek egy hosszú lajstromot, hogy mi minden kombináció létezik már úgyszintén. Volt VEGYESBOLTOM, ATEVEGYESBOLTOD, VEGYESBOLTUNK, VEGYESÁRUK BOLTJA, VEGYESEZABOLT, VEGYESKE, MILYENBOLTHÁTVEGYES!, NAGYONVEGYESBOLT, még a VEGYESBÓT is eszébe jutott már valakinek, és így tovább.

Na most aztán mi legyen, hiszen a cégtábla már kész volt. Végül a szegény ember legkisebbik fia úgy gondolta, járjanak túl mindenki eszén, és az ő boltjuk hallgasson a VEGYESBÖLT névre, mert akkor csak két pontot kell még odafesteni és kész.

Úgy is lett. Megkapták hamarosan az engedélyt a vállalkozásra, vásároltak száz kiló lisztet a nagykereskedésben, és indításként beszereztek még mindenféle egyéb áruból egyet-egyet: szitát, vállfát, evőeszközt, ecetet, felfújható nyuszikát, cigit, metszőollót, kutyapórázt, baltát, gyufát, még egy transzformerré hajtogatható úritököt is.

Az arra tévedt járókelők azonban nem jutottak el az üzlet ajtajáig, nem értették ugyanis, hogy mi lehet az a vegyesbölt. Annyit tűnődtek ezen, hogy belefáradtak, elgémberedett nyakkal hazatámolyogtak, az idősebbek még ágynak is estek kis időre a nagy gondolkodástól.

A  szegény ember sem értette igazán, mi történik. Rájött aztán az ő nagyobbik fia, hogy sorsukon csak a jó marketing változtathat. Kiírták hát a cégtábla alá ezt a reklámversikét: Nincs jobb mint a vegyesbölt, sokat vesz de alig költ.

Így már özönlöttek nyomban a vásárlók, és ahogy mondani szokás, otthagyták a gatyájukat is. Na de ki bánja már azt, hiszen boldogan éltek, míg meg nem haltak.