Módos Gábor már megérte

a nyolcvanadikat. 

Az alábbiakkal köszöntöm 

D-Vektor

A repülő asszony

Asszony volt, jócskán innen még a hetvenen, de az ilyet már nyanyának titulálja a férfi nép, ha viselkedésével ki nem érdemelte, hogy banyázzák egyenesen. Hajdan sem lehetett szép, de kora ellenére volt valamiféle figyelemre méltó a tartásában. Boszorkányos? Nem, az nem! Két héttel ezelőtt mondta is épp a seprűje felől kérdezősködő rendőrnek, akit meglepett, hogy valaki olyan hirtelen ott terem a háta mögött: "boszorkány a fene!"

Nehéz retikülje mindig vele volt, most is majdnem fejbe verte a Bérkocsis utca sarkán posztoló fiatal őrvezetőt, amikor földet ért. A körútnak ez a szakasza a szárnyát bontogató alvilági ifjúság övezete, a rendőr, aki itt posztol, el sem tud képzelni egy öregasszonyt negatív szerepben.

- Nézzék már, mekkorát ugrott maga itten, nénikém!

- Ugrott a fene - válaszolta az öregasszony kevélyen.

- Akkor, ha nem tévedek, magát aztán jól átdobták.

- Az lehet, de még szerencse, hogy én sem estem egészen a fejemre. Tudok ezt-azt, amit a magafajta kommandós sem.

- Tényleg? Na, mutasson valamit, amitől esetleg kifekszem, - úgy látszott, hogy a rendőr tréfára kívánja venni a dolgot, az öregasszony teljesen ártalmatlannak tűnt, bizonyára magányos és társalkodásra vágyik - de aztán menjen tovább, mert nekem itt dolgom van ám!

Ez az ám kicsit erős volt.

- Tudja mit? Nem mutatok én semmit, de ha maga is ennyi idős lesz mint én, szóval már nem a nagy mellével akarja meghódítani a világot, talán tudni fogja, miről beszélek.

A rendőr alig múlt 25 éves. Néha - pusztán képzelődés erejéig felrémlett előtte a távoli jövő. Az ottani homályt gyakorta törték át a transzvesztitákról meg androidokról látott filmek jelenetei. Nem lehet tudni, tényleg, megeshet, hogy egyszer neki is melle nő, és olyan csúf öregasszony lesz majd belőle, mint ebből itt. Bizonytalanságát próbálta együttérzésre konvertálni:

- Igazából az ugrálás nem tilos, engem nem is zavarna, de megsérthet valakit.

- Ugrálás! Ugrálni a maga fajta szokott. Én repülök.

- Na, akkor hess a dolgára, még mielőtt begorombulok! - Alighanem bolond kicsit a néni. A rendőr tudjon távolságot tartani! Az őrvezető hátat fordított, nyomatékosan végigsimítva gumibotján.

Az öregasszony gúnyos kacajjal mondta: "kígyóuborka", aztán vánszorogva elindult a körúton csörtető villamos felé, türelmetlenül nyújtogatta nyakát a járdaszélen, mintha a túloldali lepukkant Bose stúdió érdekelné, majd se szó, se beszéd, felröppent. A Baross utcát célozta meg, s mikor már majdnem odaért, merész ívben befordult a Krúdy Gyula utcába. A tetőpárkányok magasában, a homlokzatok határolta mélység középtengelye mentén repült, virágmintás ruhája belezavart egy pillanatra a késő délutáni ég színébe. A legelső harmadik emeleti balkonon testes, ősz férfi női tompor formájú felhőket fényképezett.

- Hopp, ez meg mi volt? - Szeme elé emelte a displayt. - Nézd már, huszadra volt állítva ez a kurva gép! - mérgelődött az idős ember. Tekintetével kereste, mit szalaszthatott el, de a fakókék virágos öregasszony akkor már a Mária utcai faltövekről lecsorgott koszban caplatott hazafelé.

Főz egy kis krumplilevest, átkozza kicsit a diszkózenét, ami a földszint kettő felől döngeti a falat éjjel háromig, négyig is, aztán füldugó, alvás. Reggel hét, nyolc tájban már az utcák fölött röpködött megint.

Nem mintha ettől jobb lett volna az élete. Az emberek, akik odalent, a földön jártak, mit sem tudtak a röpködéssel teli magányról, élték a maguk boldog-boldogtalan, de mindenképpen zajos és kapcsolatoktól terhes életét.

A repülő asszony lánya rég meghalt, az unokáját is megölték egy diszkó verekedésben. A rendőrségen csak annyit mondtak: kereste a bajt. A férje harminc éve mással élt, ha még élt egyáltalán. Egyetlen öröme volt... na, kettő: a szomszédból áthallatszó éjszakai döngetést magnóra vette, aztán reggel bekapcsolta a 200 Wattos erősítőt, ez maradt az unoka után, és egész délelőtt bömböltette a zenét, amikor a sokat átkozott földszint kettőben végre aludtak volna. Óvatos volt: a szalag elején három perc csendet hagyott, ezalatt a három perc alatt rálöttyintette a maradék teavizet az ablakba állított muskátlira, néhány rizsszemet hagyott a párkányon kedvenc madarának, bekukkantott a vécébe, nem akadt-e fenn a lehúzó szelep, mert a lassan elcsordogáló víz ma már sokba kerül, friss mérget szórt az egerek útjába, bezárta a lakást, intett a házmesternek, vagy inkább legyintés volt ez, mint kinek már csak nyűg a lét, elballagott a Krúdy utca sarkáig, befordult - és elrepült.

A körút délelőtt is tele volt fiatalokkal. Mikor dolgoznak ezek? Az öregasszony néha csípőre tett kézzel, szemrehányó tekintettel lebegett fölöttük, várta, hogy felnézzenek, de a kirakatok jobban vonzották a szemet. Néha valamelyik kis liba fagylaltját elhajítva mégis felvisított: "Vigyázz Pityú!" Pityu meg: "Á, ez a Csillagok háborújából van, biztos vetítik. Adj egy bibircsókot, szépséges kriptaszökevény! Látod? Nem is reagál."

Már megszokta, hogy ilyenformán viccelődnek vele. Kár is lenne szóba elegyedni bárkivel, huss, repül hát tovább, amíg bírja. Végül mindig eljön az este, a vacsora meg az alvás ideje, anélkül, hogy akár csak egyetlen ismeretségre is szer tett volna. És ugyanaz a nap következik másnap is, függetlenül naptári nevétől.

Ma azonban valami más volt a levegőben. Ez valahogyan a leszámolás napjának tűnt. Ma alighanem letegez valakit. Július eleje volt, a hazájuktól távol szakadt amerikai patrióták már elpufogtatták petárdáikat. Még csak délelőttre járt az idő, de a tetők magasában a cserepek már okádták a padlásba szorult tegnapi hőséget. Olyan magasra repült, ahonnan a várost elárasztó új óriásplakátok kivehetetlenek voltak. "Légy fiatal!" Ezzel provokálják az öregeket, a rendszerváltás kelepcéjébe szorult nyugdíjasokat. Semmi "légy fürge!", semmi "szállj el, ha tudsz!", csak folyton "légy fiatal!"

A Keleti Pályaudvar felé vette az irányt, aztán a felüljáró felett elhúzott jobbra. A Kerepesi úti temető szürkészöld foltja gyorsan közeledett. Két sötét alakzat, frissen kilapátolt nedves földdel körített sír fogta meg a tekintetét. Az egyik már készen állt, a gödör szépen elosztott földhalmok között várta a halottat. A másikat még most ásták. Huss, zúgva megcélozta ezt az utóbbit. A sírásó épp háttal állt, kólát ivott, meghallotta a gödör felől érkező zajt. Mintha a sír mélyén toporzékolna valaki. És csakugyan!

- Szép munka, tágas ez kettőnknek is, - hajolt ki a gödörből az öregasszony évődő mosollyal.

- Nem lett baja? Asszonyom, drága talán a szemüveg? Pedig akkor látná, hova lép.

- Takarj be engem, s vidd el az álmom, szép fiatalember!

A sírásó kinézetre nem lehetett több hatvannál.

- Mit hülyül itt, vén boszorkány, honnan a pokolból került ide?

- Fentről jöttem, akár hiszed, akár nem, és csak azért, hogy engem betakarjál - és az öregasszony felkacagott, de úgy, hogy a sírásó futásnak eredt.

- Takarjon be téged a Belzebub, akinek a hátán ide kerültél! Futtában arcára rántotta pulóverét, biztos, hogy Kész átverést forgatnak.

- Ne vigyed el az álmom, fiatalember! - hallatszott még mögötte, de erre már közel-távol nem volt, ki válaszoljon. Az öregasszony sértetten tűnődött kicsit, aztán ledőlt a gödör hűs fenekére, és álomba szenderült. Csak amikor órák múltán a sziréna szó hangzott, akkor röppent ki újra fel a magasba, egészen az alacsonyan úszó nyári felhőkig. Most jönnek? Már kétszer meghalhattam volna. Nincs itt senkiben felelősségérzet? Majd én megmutatom nekik! És zúgva célba vette a másik, gazdájára váró gödröt. Füle körül forrón sistergett a levegő. Ennyi, most aztán pontot tesz erre az egész céltalan röpködésre.

Ekkor eszébe ötlöttek a Krúdy utcai balkonok, a kattingató kövérkés öregember. Abból a fotóból lett-e vajon valami? Ezt még meg kéne tudni. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell! Itt lesz ez a gödör reggelig. Megcélozta ismét a Krúdy utcát. Reptében bekattant neki még valami: "A csirkemáj? Meg fog romlani a fridzsiderben." Lám, nem olyan könnyű itthagyni ezt az elcseszett világot.

A sarki balkonon nem állt most senki. Sötét kendőjével takarva a tükröződést bekukkantott az üvegen át. Az öreg férfi kapucsínót kotyvasztott a tágas szoba sarkába telepített amerikai tipusú konyhában, és nyomban érzékelte a fényerő változást: Nocsak, mi az? Mire kiért az erkélyre, az öregasszony visszalebegett az utca fölé.

- Hát maga mi járatban?

- Jó lett a fotó?

- Kigyelmed volt az? Sajnos elcsesztem.

- Ki nem nézem magából, fiatalember. De ha úgy is van, most itt az új alkalom. Az utolsó, ha érti, mire célzok.

A férfi felfogta, mit hozott a sors, kapta a gépet. - Ne mozogjon, már kicsit kevés a fény!

- Mikor hívja elő?

- Ez már kész van, digitális. Akarja látni?

Az öregasszony leereszkedett az erkélyre, megnézte a felvételt a diszplay-en.

- És ezt hova teszi?

- Kinyomtatom. Jöjjön, csinálok magának is egyet!

Kinyomtatták a képet odabent, egészen jó lett. Az öregasszony is kapott közben egy kapucsínót.

- És ez most mibe kerül nekem?

- Magának... már semmibe. - Nevettek.

- Hát akkor isten fizesse meg! Vagy tudja mit? Hálából megengedem, hogy kilökjön az erkélyről. Na, akarja?

A fehér hajú öregember egyetlen nőt sem lökött még ki életében, pedig forogtak valaha körötte a fotókalandra szomjas szépasszonyok, akik persze a maguk kontúrján kívül semmit nem láttak a képeken. Mindahány az ajtón távozott, még az is, aki az életét úgy megkeserítette. Megborzongott a gondolatra: milyen érzés lenne, ha ezt az öregasszonyt a balkon korláton most áttaszítaná.

- Na, lökjön csak, tegyen lapátra!

- Nénikém, azt nem lehet. Véletlenül leesik, és engem elvisz a rendőrség.

- Az a melák ott? - Tegnapi ismerőse éppen lent posztolt a sarkon, szinte az erkély alatt. - Hahó, kommandós uram! Én most kiugrok innen az erkélyről, maga mit fog csinálni? - És már áttette egyik lábát a korláton.

A fiatal rendőr fenyegetve hadonászott, de közben ész nélkül telefonált. Hamarosan még egy bajtárs került elő, aki, mikor megpillantotta ott fent a bajt, megafont kapott elő, és lelki beszédet tartott az élet értelméről, meg az állampolgári kötelességről, ahogy a tiszti főiskolán tanulta. Nyolc perc múlva ponyvát feszítettek az erkély alá a tűzoltók. Az öregasszony ezalatt a balkon külső párkányán téblábolt. A fényképező öregember több húha között bekapott pár fél deci konyakot, és már csak röhögött, hogy ebből mi lesz.

Írt aztán sebtében egy végakaratot: "Alulírott  - itt kipontozta - saját akaratomból elrepülök Módos Gábor erkélyéről, ahová ép eszem birtokában, saját akaratomból repültem.

- Hogy is hívják magát?

- Kovácsné, Kovács Jánosné, Mária utca 43. - Odakerült a név, alul meg valami krikszkraksz.

- Most aztán lökjön! - mondta az öregasszony, látva, hogy az előkészületek megtörténtek odalent. Az öregember is letekintett.

- Kilököm, de esküdjön meg, hogy nem esik le. Esküszik? Tudja mit? Holnap is csinálunk néhány fotót, amikor szebb lesz a fény. Van kedve? Rúzsozza ki magát! Olyan sztárfotót csinálok... Ígérje meg, hogy oké. Le ne essen nekem!

- Kezdőnek néz? Tudja maga, hogy én már mit összerepültem életemben?

- Nana! Láttunk már karón varjút, életunt öregasszonyt nyárfaág magasában.

- Oké, oké, maga is sokat látott, de lökjön már, mert még elmennek!

- Lököm, csak ki ne csesszen velem!

- Hát úgy ismer engem, Gábor? Olvastam ám a papíron a nevét.

Az öregember most meglökte végre, aztán eltakarta a szemét. Érezte, túlcsordul az adrenalin. Micsoda este!

Csak amikor rikoltott a tömeg, akkor pillantott ki tenyere mögül. Tüdejébe tódult a kinn rekedt levegő, a nyári est összes levegője. Az öregasszony ott suhant az esti árnyékok között, a Krúdy Gyula utca megbomlott párkányai magasában. Gondolatban már a májat sózta.

- Ha még egyszer meglátom, lelövöm - nyilatkozta a fiatal rendőr a Kék fénynek odalent.

A tűzoltók írták a számlát.

- Ezt akkor most ki fizeti?

- Fizesse, aki halálba kergeti az öregeket - vakkantott oda egy kotnyeles öregember, akin rögtön látszott, hogy nem tud repülni. - Tudja mit, én is leugrok, ha ez sokáig így megy ebben az országban.

- Gyere már, bameg! - mondta nála is vénebb barátja, ruházatukból látszott, hogy mindkettő hajléktalan. - Honnan ugranál? Nem engednek fel téged sehova.

És csakugyan! Leugrani csak úgy lehet, ha már fent van az ember. Leugrani, pláne kétszer is, boldog, aki ezt... Na, boldog? Vagy csak annak hisszük? Igen, annak, talán, mert icipicit irigységünk is boldogítja.