ÉV MAGYAR FOTÓJA

Észrevételek hirtelen lenyugvásból

Tegnap megnéztük a MAFOSZ hagyományteremtő céllal kiírt  Év Magyar Fotója – Év Magyar Fotósa pályázatának beszámoló kiállítását a Balassi Intézetben. Komoly dolog, Pesövé Ofszi inkább mukkanni se fog.

Megerősíti meggyőződésemet, hogy a fotó végső értelmi viszonya a művészeti mesterségekkel, de egyáltalán a kulturális értékszemlélettel igen lassan tárul fel az előző és eljövő korok félreértései mentén. Maradt még jócskán újragondolni és megérteni való a következő generációknak is,  hogy hova, hogyan tagozódhat be a képalkotási vágy mostoha és egyben fenegyereke kulturális értékszemléletünk rendjébe. Minden innen eredő meglátás visszahat az ábrázoló művészet, sőt, a képzőművészet egészére.

Sok hangadó fújja a magáét az eszköz adta lehetőségeiben tobzódó fotográfia körül, én is, de a szomjazott végső megvilágosodás, ha eljő is, csak társadalmi tudati szinten tehet szert számot tevő jelértékre.

A megmutatkozást érintő hozzáférési erőfölény csak egyik volna  a sok zavaró körülmény között, ami a fotografálás körüli érték- és besorolási viták hátterét képezi.

Megy az államilag támogatott fórumokon a trendre, a világtekintély-érvekre való hivatkozás. Az esztétikai következetesség korlátai közül kisurranó,  a mindennapiságban leledző befogadói szféra által pedig követhetetlen, belterjes okosságok csak halmozódnak és kuszálódnak az intézményileg  futtatott fejekben. 

Nem tisztességes azonban ki nem mondani, és alultámogatottság zokszavával félresöpörni a tágabb kulturális lét által igazolt (na jó, még csak derengő!) tényt, hogy a fotóban az amatőr státusz a művészi érték teremtésének lehetőségével nagyon is összefér (pláne, mivel hogy az itt termő sikert sem adják ingyen.) Az érzéki felfedezni valók korábban gondoltnál jóval szélesebb spektrumáról van itt szó, már ami a kattintás nyomán születő fotó eredendő mivoltát és lehetőségeit illeti.

E státusz - amatőr - például sokkal közelebb esik a Roland Barthes-i értékpalettán jegyzett noémához, vagy az ez volt katartikus formába foglalásához, mint az elméleti útkeresők által terelt "kortársak" pozíciói és attitűdjei - mindamellett, hogy kétségtelen: ez utóbbiakat a felfedezés új és egészen másnemű lehetőségei felé mozdítja a képzéssel irányított és közös gondolkodás.

Mióta létezik felsőfokú fotográfiai képzés/oktatás, mind inkább érzékelhető, hogy a diplomások érték-szakadékot mélyítenek maguk és a nem diplomások között (mi kortársak és ti, csupán jelenkoriak!) Az ember bizonyos, teremtéssel szerzett (ki ne mondjuk, hogy tehetség alapú!) ambíciójának lényegét tekintve nem egészen érdemi ez az utólag (nem kevesek számára vastag pénztárcával) elfoglalt felsőbbrendűségi attitűd.

Érzékelhetőek e megkülönböztetés jelei az Év Magyar Fotója pályázat terepén is. A tényszerűséget tekintve kevesebb ugyan ez a kiállítás, mint ha az u.n. " kortársak" is idedugták volna az orrukat (feltételezni merem, hogy a hírdzsungelben egyáltalán nem is szereztek tudomást róla), de a pályázat értékbeli hozamát tekintve egyáltalán nem kevés, ami itt felvonul.

Az u.n. "kortárs fotósok" távolmaradása, ha úgy veszem, akár örvendetesnek is mondható, mert távol maradt a konceptuális ködevés. Nincs az ihlet és a látványérték alacsony voltát kompenzáló vizsgálós, kutatós narratíva sem. Nyomában sincs jelen a fotószínház, ahol az alkotó az "igaz világ" helyett önmagát és barátait mutogatja valamiféle nyakatekert konceptuális mondandó ürügyén, aminek legtöbbször semmi köze a belterjesség falain túli, fotografikusan igaznak mondható vizuális valósághoz. Ide nem tolakodtak be a fotózni nem eléggé vagy egyáltalán nem tudó, vagy becsvágyaikkal azon túlröppent, ezért a képzőművészet ködében mimikriző u.n. fotó felhasználók.

Fotó csak az, amit a kattintással szereztél meg, vagy a felénk mostanság divatos sörszállóigével szólva: amennyit kattintással beletöltesz. Ránézésre pedig - hogy a befogadásról, ama demokratikus fajtájúról se feledkezzünk meg! - a múlékony létezésünk* iránti nosztalgia - ahhoz méltó tálalásban. (*ez a kifejezés ma már a maga emberéleten túli egyetemességében értendő.)

A többi, amit utómunkával vagy pusztán tálalás általi helyzetbe hozással adtál hozzá, lényegében másneművé teszi a fotót. Ha képed ilyen, és ha még mindig a valódiról akar szólni, fotográfiai lényege veszített elektrografikai hamisságként bukkan fel a l'art pour l'art terepén. Vagy a kor kiterjedt vizuális kommunikációjában esetleg alkalmi jelölője lesz olyan fiktív pontnak, ahová diszkurzív gondolatok, szemléletváltó köldökbeszédek irányulnak. Vagy csupán esztétikai vonatkozásoktól megfosztott, pillanatnyilag érvényes illusztrációként funkcionál valamely hozzáragasztott társadalmilag, politikailag fontos kontextusban. Esetleg csak a hogyértés hogyanértésének végeláthatatlan szerteértéseit szolgálja. Vagy az ábrázolási leképzés fáradságát megspórolva  (esetleg a valóságra irányuló, más mesterségi reflexiók megtépett hivatkozási objektumaként) képzőművészeti szándékok szolgálatára rendelődik.

Az Év Magyar Képe pályázat kiállításán a mesterségbeli színvonal a távol maradó iskolázottak nélkül sem hiányzik. A gyárilag kiokosított modern fotótechnika az amatőrök energiáit kiszabadítja a mesterségi képzetlenséggel járó kudarcos botorkálás nyűge alól, a fotógép okos, a tudás és a legkiválóbbak ösztönző mintái pedig megtalálhatóak a világhálón. A fotografálás múltja, története mind magasztosabb formában tárul fel az új generációk előtt, így mind több önzetlen erő koncentrálódik az amatőr szférában, és mind több "profi" érték kerül ki onnan. Különösen, mert ma már amatőr státuszban is eljuthat valaki a megélhetés biztos talajára, és fordított irányból tekintve: a hivatásos fotográfus is könnyen megleli a módját annak, hogy atavisztikus belső késztetései mentén kalandozzon, és a befogadás nonprofit világszínpadán mutatkozzék. A képek mögött tehát elhivatottak, akár csak az igaz látvány iránti elhivatottságú és magasan rutinírozott, technikailag jól felszerelt amatőrök állnak. Ez utóbbiak jó része csak azért nem a fotográfiából él, mert fotográfiai ocsúdása előtt már odaáldozta magát valamiféle szeretni való hivatásnak.

Ennyi rengeteget gondoltam bevezetőnek.

Nem olvastam utána, nem nyomoztam, nem vettem tekintetbe a hozzám fűződő mindenféle viszonyulásokat, azt sem mérlegeltem, hogy jó lesz-e ez nekem. Azt mondom, amit magam meggyőződése szerint gondolok.

101 kép, nem igazán kerek szám, és bár az összkép ígéretes és jövőképes kerek egész, egyet (egy-kettőt) azért könnyedén el tudnék hagyni a százegyből (na persze, ki vagyok én :-)

A kiírás egyként szólította az amatőröket és a hivatásosokat, de ahogy fejemben pörgetem a neveket, a magukat - joggal, nem joggal - túl nagyra tartó befutottak - még ha nem velejéig "kortársak" is, nem tartották érdeminek az itt való mutatkozást. Akad viszont  jó néhány sajtófotózásnak elkötelezett, kinek személyes tevékenységét nem ismerem eléggé. Számukra ez egy kicsiny rév, mert a kortárs szféra a sajtófotósokkal ugyanúgy nem szeret mit kezdeni, mint az amatőrökkel. Mindamellett, hogy szeretjük őket, kissé furcsállható, hogy a sajtófotókból jó pár tipográfiai háttérkép értékű formajátékot mazsolázott ki a zsűri.

A százegyes összkép azt mutatja, nem vált szemponttá, ki itt a hivatásos és ki nem az. Itt ez így helyes. Eme észrevételem arra konkludál, hogy a fotónak joga és kellő esélye is van, hogy a lényegi pillanatnak éljen, hogy érdemileg elkülönüljön a fotó alapú "felhasználásoktól", s hogy a kattintásba torkolló tiszta lényegű és fotó-specifikus esztétikai formát valós időben teremtő megpillantás társadalmi-tudati szinten védett értékteremtésnek számítson. 

Ehhez persze fel kell ismerni, be kell azonosítani és nagyra kell értékelni a fotózásban rejtőző sok fenomént, (mint ami a már említett "ez volt"-on túl, például, a pillanat, a záridő, a mélységélesség, a geometriai rendre visszaható nézőpont választás, a tónusgörbe stb.) és még inkább fel is kell nőni ezek érdemi szerephez juttatásához.

Talán a kor hozza magával, de feltételezhetően a zsűrorokat is dicséri, hogy az amatőr témalátásban előtérbe tolakodni szerető szentimentális hangütés meg a dekadenciára fogékony témaválasztás itt, eme érdemi seregszemlén (lehet hogy máshol is) megnyugtatóan háttérbe szorul. Ugyanez mondható az amatőr szférát régóta sújtó "ollóbiztos" formavadászatról és üres struktúraszomjról is.

Tíz kategóriába rendeződött a csaknem három ezer beérkezett pályamű. 70 százalékos arányával előtérben áll az élővilág, azon belül is az ember, igen megtisztelően őszinte, sőt, "profi" megközelítése. Az élet hű ábrázolása nem könnyű terep. Zömében olyanok mutatkoznak itt, kik nem szégyellnek rácsodálkozni. Nem szégyellnek létező, igaz és a képi látvány mögötti maradandó értékekről vizuálisan mesélni, és akik fáradhatatlanok.

Szólalásunk most is zsurnalisztikai természetű. És talán gyanakvó is. A közel háromezerből csupán száz fotót kínáltak szemünk elé. Igazából már ezért sem juthatunk garantáltan végső érvényű, garantáltan mérvadó meglátásokra. Hiszen a zsűror is ember. Sőt, ha maga is fotográfus, akkor esetleg akaratlanul is potenciális konkurenciája az övétől távolabb eső, konkrét ízlésbeli megnyilvánulásoknak, világképi szegmens választásnak, mesterségbeli tudásnak. Esetleg! Másrészt meg hány és hány példáját látjuk, hogy lehet valaki valakinek az elfogult valakicsodája is, és ha nem is öröktől van ez így, manapság egyre nehezebb kizárni. Ez persze csak légből kapott mentegetőzésül áll itt, ha észrevételeinkkel esetleg mellé lőnénk jobb helyismerettel bírók véleményének :-)

A befogadásra szánt fotó hozzá méltó rangját a hozzá méltó tálalás adja meg. Ez semmiképpen nem lehet a modern ember e-pillantás-seprűjének útjába tolt tenyérnyi kópia. Az Év Magyar fotói megkapták a rangos és jól áttekinthető tálalást.

A rendezettség okán sok minden szembe ötlik a magamfajta lényegfürkészőnek. Például, hogy a kattintó körültekintés mintha dominánsan horizontális volna.Na de hát persze!

A kiállítás rangjához illően mondható: alig került falra társadalmi vagy természeti jelentőséget nélkülöző témaválasztás.

Kevés olyan képet láttam, ami ne lenne alkotóját dicsérő mesterségbeli teljesítmény. Bár megcsillan itt-ott a kérdőjeles értékű formai modernkedés (lásd például fentebb!), a fotók elsöprő zöménél megállapodott egyéni látás érvényesül, még az elkapás elsődleges terepén, a sport fényképezésben is.

Szembeötlő a képekhez társított bőséges szöveg, ami itt egyrészt az alkotó bemutatkozása, másrészt a kép tárgyának vagy a fényképezés körülményeinek bemutatása (nevezhetem jótékony WorldPressPhoto hatásnak :-)

A kiállításon nagy részt olyanok jutottak falra, akik tudnak a fények húrjain játszani, és a látható valóság iránti szeretetüket kívánják kifejezni, akik velük született jó barátságban vannak a pillanattal, akik fogékonyak a vizuális különösségre, akik fáradhatatlanul szegődnek nyomába eltűnőnek és születőnek, az emberi sorsok alakulásának. 

Bár éppen hogy nincsenek eltűnőben a fotografálás más terepein, itt alig jutottak szóhoz a hajdan felkapottá vált, de mára kiürültté lett formajátékok, az önmagáért való geometrika.

Lejárni látszik az úgynevezett "pillanat a pillanatért" elkapások ideje is. Helyébe kerül lassan a pillanat a lényegért bravúrja.

Ez a kiállítás megerősíteni látszik azt a sejtésemet, hogy a fotografált táj, mint képi szép, mint gyönyörű, bámulatos és egzotikus, lassan világhálós közhellyé leszen. A drónok korában új viszonyulás születik, és a százból négy fotó itt is megmutatja a divatosság veszélyeit hordozó, de még üdítően különös felülnézet esztétikailag már jól kontrollálható érdekességét.

A mesterségi színvonalon túlmutató kérdés: nem mindegy, hogy van-e a látogatóként értékítéletet mondókat lelkesítő relevanciája annak, amit falra szánunk. Na de a befogadói ítélkezésnek is igen széles a spektruma. E dologban engem nagyon meglepett valami. A csekély, 5 képet számláló aktfotó kínálat itt és most egyféle szellemi zátonyt képez. Mindenek előtt, mert feltűnő eme igaz képi beszédre hangolt környezetben, mennyire semmi, de semmi köze a tesformákban való műtermi gyönyörködésnek, de még inkább az azzal való dobálózásnak és nyűglődésnek az érdemi valósághoz. Hirtelen megvilágosodom: a nő itt most az a másik ember, akiből az egyik ember - a maga örömére leginkább - bolondot csinál, anélkül, hogy legcsekélyebb teret nyitna a női test őszinte önvallomásának. És mindegy, hogy észbeli vagy hiúsági okokból tetszett/tetszik az ilyesmi annak a nőnek, aki modellt állt (fetrengett :-) mert e környezetben most itt is az ember iránti áldozatos tiszteletnek kellene dominálnia. A kiváló tehetségű és roppant alkotó energiájú Eifert Jánost, akinek tehetsége előtt én már több laudációval tisztelegtem, megtisztelőbb lett volna e montázsaival távol tartani. Montázst mondok, mert ezek az itt érvényes mérce szerint nem is fotó-teljesítmények, hiszen számítógépen terelődnek végső, figyelembirizgáló formává, tehát csöppet sem a kattintásnyi pillanatba torkolló megfontolások szülöttei.

Talán a Szentesi Aktfotó Biennálé magnetikus ereje vonta el az aktfotográfusok figyelmét?

Összegzésül:

Az Év Magyar Fotója - Év Magyar Fotósa kiállításon sok díj talált gazdára, a két fődíj mellett ( a Fujifilm Magyarország főtámogatásával) még további 35.

Sajnálatos, hogy az egyébként "beszélő" kiállítás nincs bemutatva a látogatóknak, pedig a hatalmas kiállító térben egy impozáns méretű tábla, összefoglaló és értékelő szavakkal még jól elfért volna.

Az Év Magyar Fotója - Horváth Csaba Tamás: Mesterséges intelligencia - nagyszerű kép. Míg nézem, mintha régi erejére kapna világproblémáktól ostromolt optimizmusom.

Az Év Magyar Fotósa pedig - Kerekes István - a képeiből sugárzó fény és méltóság által megemelteti velem a Gáborok összes kalapját (mert hogy nekem nincs :-)