MIA helyzet

Néha mégis jó valamire ez a MIA2 mobil. Épp nálam volt, s így birtokomba kerülhetett a vizuális valóság eme gyöngyszeme:

Megfuttattuk GÖFYt

 Hááát, GÖFY azért nem az a GÖELEVEN!
A Szabadság téri Európa Nap alkalmából megfuttattuk a gyepen. Lábra ugyanolyan jól megy, de a többivel sok bajunk volt. Még jócskán gyakorolnia kell majd bennünket.

Az EU összes intézménye ott sátorozott a Szabadság téren. Köröttük meg mi, magyarok, főleg fiatalok, az ő újdonsült dolgaikkal.

Na jó, akadt egy-egy D-Vektornál is öregebb ürge

 meg pár anakronisztikusan ható dolog.












Őrületesen szólt a zene. Elefántok dübörögtek a színpadon. Azon tűnődtünk, hány hónapi munkánk lenne abban a háttérvetítésben, ami a zene taktusára pörgött.

A technikai sátorban megpillantottuk aztán a látványkeltő eszközöket, melyek valós időben, ujjak nyomkodására generálják a "multivíziót" valamiféle látványbankból.














Az ifjúság kiválóan mocorgott. Rájuk küldtük GÖFYt, de otthon kiderült, hogy a pompás videó felvételekből nem lett semmi. Hát persze, színlátóknak van ott egy piros gomb... Na mindegy, majd gyakorolunk.

A fiatalok között is akadt néhány jó fej.

Módos Gábor már megérte

a nyolcvanadikat. 

Az alábbiakkal köszöntöm 

D-Vektor

A repülő asszony

Asszony volt, jócskán innen még a hetvenen, de az ilyet már nyanyának titulálja a férfi nép, ha viselkedésével ki nem érdemelte, hogy banyázzák egyenesen. Hajdan sem lehetett szép, de kora ellenére volt valamiféle figyelemre méltó a tartásában. Boszorkányos? Nem, az nem! Két héttel ezelőtt mondta is épp a seprűje felől kérdezősködő rendőrnek, akit meglepett, hogy valaki olyan hirtelen ott terem a háta mögött: "boszorkány a fene!"

Nehéz retikülje mindig vele volt, most is majdnem fejbe verte a Bérkocsis utca sarkán posztoló fiatal őrvezetőt, amikor földet ért. A körútnak ez a szakasza a szárnyát bontogató alvilági ifjúság övezete, a rendőr, aki itt posztol, el sem tud képzelni egy öregasszonyt negatív szerepben.

- Nézzék már, mekkorát ugrott maga itten, nénikém!

- Ugrott a fene - válaszolta az öregasszony kevélyen.

- Akkor, ha nem tévedek, magát aztán jól átdobták.

- Az lehet, de még szerencse, hogy én sem estem egészen a fejemre. Tudok ezt-azt, amit a magafajta kommandós sem.

- Tényleg? Na, mutasson valamit, amitől esetleg kifekszem, - úgy látszott, hogy a rendőr tréfára kívánja venni a dolgot, az öregasszony teljesen ártalmatlannak tűnt, bizonyára magányos és társalkodásra vágyik - de aztán menjen tovább, mert nekem itt dolgom van ám!

Ez az ám kicsit erős volt.

- Tudja mit? Nem mutatok én semmit, de ha maga is ennyi idős lesz mint én, szóval már nem a nagy mellével akarja meghódítani a világot, talán tudni fogja, miről beszélek.

A rendőr alig múlt 25 éves. Néha - pusztán képzelődés erejéig felrémlett előtte a távoli jövő. Az ottani homályt gyakorta törték át a transzvesztitákról meg androidokról látott filmek jelenetei. Nem lehet tudni, tényleg, megeshet, hogy egyszer neki is melle nő, és olyan csúf öregasszony lesz majd belőle, mint ebből itt. Bizonytalanságát próbálta együttérzésre konvertálni:

- Igazából az ugrálás nem tilos, engem nem is zavarna, de megsérthet valakit.

- Ugrálás! Ugrálni a maga fajta szokott. Én repülök.

- Na, akkor hess a dolgára, még mielőtt begorombulok! - Alighanem bolond kicsit a néni. A rendőr tudjon távolságot tartani! Az őrvezető hátat fordított, nyomatékosan végigsimítva gumibotján.

Az öregasszony gúnyos kacajjal mondta: "kígyóuborka", aztán vánszorogva elindult a körúton csörtető villamos felé, türelmetlenül nyújtogatta nyakát a járdaszélen, mintha a túloldali lepukkant Bose stúdió érdekelné, majd se szó, se beszéd, felröppent. A Baross utcát célozta meg, s mikor már majdnem odaért, merész ívben befordult a Krúdy Gyula utcába. A tetőpárkányok magasában, a homlokzatok határolta mélység középtengelye mentén repült, virágmintás ruhája belezavart egy pillanatra a késő délutáni ég színébe. A legelső harmadik emeleti balkonon testes, ősz férfi női tompor formájú felhőket fényképezett.

- Hopp, ez meg mi volt? - Szeme elé emelte a displayt. - Nézd már, huszadra volt állítva ez a kurva gép! - mérgelődött az idős ember. Tekintetével kereste, mit szalaszthatott el, de a fakókék virágos öregasszony akkor már a Mária utcai faltövekről lecsorgott koszban caplatott hazafelé.

Főz egy kis krumplilevest, átkozza kicsit a diszkózenét, ami a földszint kettő felől döngeti a falat éjjel háromig, négyig is, aztán füldugó, alvás. Reggel hét, nyolc tájban már az utcák fölött röpködött megint.

Nem mintha ettől jobb lett volna az élete. Az emberek, akik odalent, a földön jártak, mit sem tudtak a röpködéssel teli magányról, élték a maguk boldog-boldogtalan, de mindenképpen zajos és kapcsolatoktól terhes életét.

A repülő asszony lánya rég meghalt, az unokáját is megölték egy diszkó verekedésben. A rendőrségen csak annyit mondtak: kereste a bajt. A férje harminc éve mással élt, ha még élt egyáltalán. Egyetlen öröme volt... na, kettő: a szomszédból áthallatszó éjszakai döngetést magnóra vette, aztán reggel bekapcsolta a 200 Wattos erősítőt, ez maradt az unoka után, és egész délelőtt bömböltette a zenét, amikor a sokat átkozott földszint kettőben végre aludtak volna. Óvatos volt: a szalag elején három perc csendet hagyott, ezalatt a három perc alatt rálöttyintette a maradék teavizet az ablakba állított muskátlira, néhány rizsszemet hagyott a párkányon kedvenc madarának, bekukkantott a vécébe, nem akadt-e fenn a lehúzó szelep, mert a lassan elcsordogáló víz ma már sokba kerül, friss mérget szórt az egerek útjába, bezárta a lakást, intett a házmesternek, vagy inkább legyintés volt ez, mint kinek már csak nyűg a lét, elballagott a Krúdy utca sarkáig, befordult - és elrepült.

A körút délelőtt is tele volt fiatalokkal. Mikor dolgoznak ezek? Az öregasszony néha csípőre tett kézzel, szemrehányó tekintettel lebegett fölöttük, várta, hogy felnézzenek, de a kirakatok jobban vonzották a szemet. Néha valamelyik kis liba fagylaltját elhajítva mégis felvisított: "Vigyázz Pityú!" Pityu meg: "Á, ez a Csillagok háborújából van, biztos vetítik. Adj egy bibircsókot, szépséges kriptaszökevény! Látod? Nem is reagál."

Már megszokta, hogy ilyenformán viccelődnek vele. Kár is lenne szóba elegyedni bárkivel, huss, repül hát tovább, amíg bírja. Végül mindig eljön az este, a vacsora meg az alvás ideje, anélkül, hogy akár csak egyetlen ismeretségre is szer tett volna. És ugyanaz a nap következik másnap is, függetlenül naptári nevétől.

Ma azonban valami más volt a levegőben. Ez valahogyan a leszámolás napjának tűnt. Ma alighanem letegez valakit. Július eleje volt, a hazájuktól távol szakadt amerikai patrióták már elpufogtatták petárdáikat. Még csak délelőttre járt az idő, de a tetők magasában a cserepek már okádták a padlásba szorult tegnapi hőséget. Olyan magasra repült, ahonnan a várost elárasztó új óriásplakátok kivehetetlenek voltak. "Légy fiatal!" Ezzel provokálják az öregeket, a rendszerváltás kelepcéjébe szorult nyugdíjasokat. Semmi "légy fürge!", semmi "szállj el, ha tudsz!", csak folyton "légy fiatal!"

A Keleti Pályaudvar felé vette az irányt, aztán a felüljáró felett elhúzott jobbra. A Kerepesi úti temető szürkészöld foltja gyorsan közeledett. Két sötét alakzat, frissen kilapátolt nedves földdel körített sír fogta meg a tekintetét. Az egyik már készen állt, a gödör szépen elosztott földhalmok között várta a halottat. A másikat még most ásták. Huss, zúgva megcélozta ezt az utóbbit. A sírásó épp háttal állt, kólát ivott, meghallotta a gödör felől érkező zajt. Mintha a sír mélyén toporzékolna valaki. És csakugyan!

- Szép munka, tágas ez kettőnknek is, - hajolt ki a gödörből az öregasszony évődő mosollyal.

- Nem lett baja? Asszonyom, drága talán a szemüveg? Pedig akkor látná, hova lép.

- Takarj be engem, s vidd el az álmom, szép fiatalember!

A sírásó kinézetre nem lehetett több hatvannál.

- Mit hülyül itt, vén boszorkány, honnan a pokolból került ide?

- Fentről jöttem, akár hiszed, akár nem, és csak azért, hogy engem betakarjál - és az öregasszony felkacagott, de úgy, hogy a sírásó futásnak eredt.

- Takarjon be téged a Belzebub, akinek a hátán ide kerültél! Futtában arcára rántotta pulóverét, biztos, hogy Kész átverést forgatnak.

- Ne vigyed el az álmom, fiatalember! - hallatszott még mögötte, de erre már közel-távol nem volt, ki válaszoljon. Az öregasszony sértetten tűnődött kicsit, aztán ledőlt a gödör hűs fenekére, és álomba szenderült. Csak amikor órák múltán a sziréna szó hangzott, akkor röppent ki újra fel a magasba, egészen az alacsonyan úszó nyári felhőkig. Most jönnek? Már kétszer meghalhattam volna. Nincs itt senkiben felelősségérzet? Majd én megmutatom nekik! És zúgva célba vette a másik, gazdájára váró gödröt. Füle körül forrón sistergett a levegő. Ennyi, most aztán pontot tesz erre az egész céltalan röpködésre.

Ekkor eszébe ötlöttek a Krúdy utcai balkonok, a kattingató kövérkés öregember. Abból a fotóból lett-e vajon valami? Ezt még meg kéne tudni. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell! Itt lesz ez a gödör reggelig. Megcélozta ismét a Krúdy utcát. Reptében bekattant neki még valami: "A csirkemáj? Meg fog romlani a fridzsiderben." Lám, nem olyan könnyű itthagyni ezt az elcseszett világot.

A sarki balkonon nem állt most senki. Sötét kendőjével takarva a tükröződést bekukkantott az üvegen át. Az öreg férfi kapucsínót kotyvasztott a tágas szoba sarkába telepített amerikai tipusú konyhában, és nyomban érzékelte a fényerő változást: Nocsak, mi az? Mire kiért az erkélyre, az öregasszony visszalebegett az utca fölé.

- Hát maga mi járatban?

- Jó lett a fotó?

- Kigyelmed volt az? Sajnos elcsesztem.

- Ki nem nézem magából, fiatalember. De ha úgy is van, most itt az új alkalom. Az utolsó, ha érti, mire célzok.

A férfi felfogta, mit hozott a sors, kapta a gépet. - Ne mozogjon, már kicsit kevés a fény!

- Mikor hívja elő?

- Ez már kész van, digitális. Akarja látni?

Az öregasszony leereszkedett az erkélyre, megnézte a felvételt a diszplay-en.

- És ezt hova teszi?

- Kinyomtatom. Jöjjön, csinálok magának is egyet!

Kinyomtatták a képet odabent, egészen jó lett. Az öregasszony is kapott közben egy kapucsínót.

- És ez most mibe kerül nekem?

- Magának... már semmibe. - Nevettek.

- Hát akkor isten fizesse meg! Vagy tudja mit? Hálából megengedem, hogy kilökjön az erkélyről. Na, akarja?

A fehér hajú öregember egyetlen nőt sem lökött még ki életében, pedig forogtak valaha körötte a fotókalandra szomjas szépasszonyok, akik persze a maguk kontúrján kívül semmit nem láttak a képeken. Mindahány az ajtón távozott, még az is, aki az életét úgy megkeserítette. Megborzongott a gondolatra: milyen érzés lenne, ha ezt az öregasszonyt a balkon korláton most áttaszítaná.

- Na, lökjön csak, tegyen lapátra!

- Nénikém, azt nem lehet. Véletlenül leesik, és engem elvisz a rendőrség.

- Az a melák ott? - Tegnapi ismerőse éppen lent posztolt a sarkon, szinte az erkély alatt. - Hahó, kommandós uram! Én most kiugrok innen az erkélyről, maga mit fog csinálni? - És már áttette egyik lábát a korláton.

A fiatal rendőr fenyegetve hadonászott, de közben ész nélkül telefonált. Hamarosan még egy bajtárs került elő, aki, mikor megpillantotta ott fent a bajt, megafont kapott elő, és lelki beszédet tartott az élet értelméről, meg az állampolgári kötelességről, ahogy a tiszti főiskolán tanulta. Nyolc perc múlva ponyvát feszítettek az erkély alá a tűzoltók. Az öregasszony ezalatt a balkon külső párkányán téblábolt. A fényképező öregember több húha között bekapott pár fél deci konyakot, és már csak röhögött, hogy ebből mi lesz.

Írt aztán sebtében egy végakaratot: "Alulírott  - itt kipontozta - saját akaratomból elrepülök Módos Gábor erkélyéről, ahová ép eszem birtokában, saját akaratomból repültem.

- Hogy is hívják magát?

- Kovácsné, Kovács Jánosné, Mária utca 43. - Odakerült a név, alul meg valami krikszkraksz.

- Most aztán lökjön! - mondta az öregasszony, látva, hogy az előkészületek megtörténtek odalent. Az öregember is letekintett.

- Kilököm, de esküdjön meg, hogy nem esik le. Esküszik? Tudja mit? Holnap is csinálunk néhány fotót, amikor szebb lesz a fény. Van kedve? Rúzsozza ki magát! Olyan sztárfotót csinálok... Ígérje meg, hogy oké. Le ne essen nekem!

- Kezdőnek néz? Tudja maga, hogy én már mit összerepültem életemben?

- Nana! Láttunk már karón varjút, életunt öregasszonyt nyárfaág magasában.

- Oké, oké, maga is sokat látott, de lökjön már, mert még elmennek!

- Lököm, csak ki ne csesszen velem!

- Hát úgy ismer engem, Gábor? Olvastam ám a papíron a nevét.

Az öregember most meglökte végre, aztán eltakarta a szemét. Érezte, túlcsordul az adrenalin. Micsoda este!

Csak amikor rikoltott a tömeg, akkor pillantott ki tenyere mögül. Tüdejébe tódult a kinn rekedt levegő, a nyári est összes levegője. Az öregasszony ott suhant az esti árnyékok között, a Krúdy Gyula utca megbomlott párkányai magasában. Gondolatban már a májat sózta.

- Ha még egyszer meglátom, lelövöm - nyilatkozta a fiatal rendőr a Kék fénynek odalent.

A tűzoltók írták a számlát.

- Ezt akkor most ki fizeti?

- Fizesse, aki halálba kergeti az öregeket - vakkantott oda egy kotnyeles öregember, akin rögtön látszott, hogy nem tud repülni. - Tudja mit, én is leugrok, ha ez sokáig így megy ebben az országban.

- Gyere már, bameg! - mondta nála is vénebb barátja, ruházatukból látszott, hogy mindkettő hajléktalan. - Honnan ugranál? Nem engednek fel téged sehova.

És csakugyan! Leugrani csak úgy lehet, ha már fent van az ember. Leugrani, pláne kétszer is, boldog, aki ezt... Na, boldog? Vagy csak annak hisszük? Igen, annak, talán, mert icipicit irigységünk is boldogítja.

Konferencia a kritikáról, de mi a pi ?

Pettendi Szabó Péter rávallóan jókedélyű vizuális szösszenése hívta fel figyelmünket a facebookon, hogy nyilvános konferenciát szervezett Horányi Attila tanár úr a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) Magyar Tagozata nevében, az Új Budapest Galériában - (a Bálnában) a KRITIKÁRÓL.

Horányi Attila, aki mellesleg  - saját szemfülünkkel voltunk tanúi - azt sem tudja konszenzusra érett formába csomagolni, definiálni, hogy mi volna a kép, a kép mint korszakalkotó entitás, most mekkora fába vágta a fejét! Ha persze a fentebb említett elbizonytalanodást a tanár úr kellőnél is túlságosabb olvasottságának tudjuk be, akár kalapot is emelhetünk előtte, hiszen bennünket is bizonytalanságba kergetne az ilyesmi.  Mindenesetre bátor tett, hogy most olyan szellemi bonyodalom körüljárására mozgósít, mint a KRITIKA!

Az esemény híre alatt bedobott Horányi Attila néhány tucat ajzó szót arról, hogy mi mindenre terjedhet ki egy ilyen eszme- illetve szócsere. Megütötte a mi szemünket is - kiknek még vérében is kritika csörgedez - ez a szóhalmaz, amihez a tanár úr okos óvatossággal hozzá tette, hogy legalább ugyanennyi ide vágó aspektust nem említ most, s beígérte a konferencia későbbi eszkalációját.

A szó és kérdéshalmaznak meglehetett a várt hatása, mert úgyszólván nyomban hírül kaptuk, hogy a nagy érdeklődés "következtében" megtelt az Új Budapest Galériában rendelkezésre álló hely (a félig-meddig folyvást üresen tátongó Bálnában! :-) így a regisztrációt le kellett zárni, s aki  nem tudott vagy elfelejtett regisztrálni, az majd a konferencia hangfelvételével vigasztalódhat, amit néhány hét múlva közzétesznek.

Be kell látnunk, a tematika bonyolult, hiszen a kritika teóriája ma nem kis mértékben a mind forrongóbb társadalmi-tudati állapotok allergikus pontjára, a múlttól való, megfontolatlan, de minden áron való menekülésre mutat. De legalább ekkora bonyodalmat okoz civilizációs céljaink tisztázatlansága is, viszonyunk egymáshoz és létezésünk vélt értelméhez.

Lám, a szótárakban fellelhető KRITIKA szócikkek is csak esetleírásokkal érzékeltethetik a fogalom társadalmi aurájának úgyszólván tisztázhatatlan körvonalait.

Na persze! A társadalmi lét és élet ugyanis maga a társadalmi lét és tudat permanens kritikája, szóval a visszacsatolások mérhetetlenül bonyolult visszacsatolása.

Nos, így kívül rekedten megjegyeznénk itt és most, hogy az emberi elme minden problémát maga generál magának, tehát érdemes néha zenesen reagálni.

Itt van például a PI (hétköznapi szóval illetve a háromegésztizennégy.) A PI az az elméleti mód vagy gyakorlati eset,  amikor a különösség iránti érzék nélkül való elme látványosan belezuhan az általa létregondolt geometriai szakadékba, és csak esik és esik, míg el nem fárad, bele nem pusztul, vagy esetleg meg nem jön az esze, és azt nem mondja végre: Álljon már meg a menet, hiszen egyszer élünk! Vagy ennyit se mond, csupán annyit hallat: Hahaha...

Mert csakugyan: ha egy két végénél összeragasztott madzagot zsebre teszünk, akkor tulajdonképpen egy összegyűrt kör lapul a zsebünkben. Minden madzagban ott rejlik a kör-potenciál, az értésnek felkínálkozó véges-végtelen ámokfutás csodás pályája. Zsebükben az összeragasztott madzaggal sokan káromolják a teremtőt, mert ezzel a bután kitalált szájjal nem sikerülhet azt a puha és mindenre kész madzagot szép kerekre fújni - csak mert nem tudunk egy pontból, egyszerre minden irányba fújni, miként tud még a legostobább robbanás is!

Az egyszerre bosszantó-boldogító, az elnagyolásra ördögien bújtó PI-től persze megszabadulhatunk,  ha a kör két átellenes (micsoda hülye szó ez is!) pontját nem egyenessel, hanem körívvel kötjük össze (átkör). Ekkor a kör osztva átkör = 2.

Na de má megbocsá', mi az a 2 (kettő) is - nélkülünk? Tudta jól a teremtő, hogy nélkülünk semmi, de semmi értelme nem lesz ennek a hatalmas uniketyerének.

Ha lezárásul most megkérdeznénk még, tud-e a kör a PI-ről, a kör álmélkodva visszakérdezne:

- Micsoda? Átmérő? Hányszor van meg bennem? Bennem ugyan nincs, esetleg rajtam belül vagy még inkább kívül. És ugyan mi közöm hozzá? Neki, persze, a ti átmérőtöknek lehet köze hozzám, de nekem hozzá semmi közöm, Isten a megmondhatója.

És nem lehetséges, hogy tényleg?

Persze ez is megint agyalás. Ide nekünk a művészettel!

Bizonyos David Macdonald ifjú zenész ötven tizedesig lekottázta a PI értékét úgy, hogy a billentyűk sorát számsorként tekintette. Jobb kezével szólaltatta meg a PI soron következő tört értékét, bal kezével pedig harmóniákat illesztett hozzá. Így lett a dologból zene.

Hát igen, az ember és a bal keze! Ebben áll a nagy titok :-)

https://librarius.hu/2016/06/08/david-macdonald/

reggeli

Ma kedvencem, a csipkével kivert palacsinta volt reggelire, amin át oly szépen besüt a re... a délelőtti* Nap a számba.

* csacsi vagyok! Már majdnem reggeli napot írtam, amiről azt se tudom, hogy néz ki. (Hihi... haha... :-)

A KÖLTÉSZET NAPJÁRA

Köszöntőnk Hajdú Gabriella fotójának felhasználásával készült
____________________________________________________________

Másnap:

Postunkban közzétettünk egy elrejtvényt: két színtiszta taktikai álhibát Fodor Ákos versében.
Egyetlen helyes megfejtés érkezett, Havassy Gergelytől:

nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty

sic!

Hétvégi mesénk

Volt egyszer egy szegény ember, aki népes családjával a nagyváros egyik bérházának utcáról nyíló szükséglakásában tengette életét. Így ment volna ez örökké, ám hogy, hogy nem, egy napon lottószelvényt vett ez a szegény ember, és mit ad isten, bizony, ötöse lett.

A kihúzott számok ezek voltak: 1, 5, 13, 19, 78. Az 1 a vásárolt lottószelvények számából ugrott be, a többi meg a lottóhúzás napja okán - 1978. május 13. - igencsak kézenfekvő volt.

Mivel tudottan ugyanarra a kerékre jár a szegény emberek esze (de hiszen éppen ezért szegények), szerte az országban szinte mindenki nyert, aki lottózott azon a héten. A szegény ember házában lakók közül csak annak volt négyese vagy hármasa, akinek több szelvényre is futotta, vagy aki rosszul tudta, hogy hányadikán lesz a húzás.

Egész története óta akkor fizetett legkevesebbet az ötös lottó. Na de ötös volt az mégis, a semmihez képest szép összeg ütötte a nyertes markát. Ennyi húszezrest együtt a mi szegény emberünk életében még sosem látott.

Törte is a fejét, mit kezdjen azzal a sok pénzzel. Családja körében esténként hosszan ment a tanakodás. Végül úgy döntöttek, hogy boltot nyitnak a hajdani üzlethelyiségben, ahol eddig éltek. Napestig ötleteltek, mi legyen a cégtáblára írva, aztán a szegény ember feleségének az a nagy ötlete támadt, hogy legyen vállalkozásuk és egyben boltjuk neve VEGYESBOLT.  Be is adták az önkormányzathoz a kérvényeket, ahogy kell. Elkészíttették nyomban a cégtáblát, rajta szép piros betűkkel: VEGYESBOLT.

Igen ám, csak hogy  hamarosan kapott a már nem annyira szegény ember egy papírt a hivataltól, hogy ez a bolt név már foglalt, és mellékeltek egy hosszú lajstromot, hogy mi minden kombináció létezik már úgyszintén. Volt VEGYESBOLTOM, ATEVEGYESBOLTOD, VEGYESBOLTUNK, VEGYESÁRUK BOLTJA, VEGYESEZABOLT, VEGYESKE, MILYENBOLTHÁTVEGYES!, NAGYONVEGYESBOLT, még a VEGYESBÓT is eszébe jutott már valakinek, és így tovább.

Na most aztán mi legyen, hiszen a cégtábla már kész volt. Végül a szegény ember legkisebbik fia úgy gondolta, járjanak túl mindenki eszén, és az ő boltjuk hallgasson a VEGYESBÖLT névre, mert akkor csak két pontot kell még odafesteni és kész.

Úgy is lett. Megkapták hamarosan az engedélyt a vállalkozásra, vásároltak száz kiló lisztet a nagykereskedésben, és indításként beszereztek még mindenféle egyéb áruból egyet-egyet: szitát, vállfát, evőeszközt, ecetet, felfújható nyuszikát, cigit, metszőollót, kutyapórázt, baltát, gyufát, még egy transzformerré hajtogatható úritököt is.

Az arra tévedt járókelők azonban nem jutottak el az üzlet ajtajáig, nem értették ugyanis, hogy mi lehet az a vegyesbölt. Annyit tűnődtek ezen, hogy belefáradtak, elgémberedett nyakkal hazatámolyogtak, az idősebbek még ágynak is estek kis időre a nagy gondolkodástól.

A  szegény ember sem értette igazán, mi történik. Rájött aztán az ő nagyobbik fia, hogy sorsukon csak a jó marketing változtathat. Kiírták hát a cégtábla alá ezt a reklámversikét: Nincs jobb mint a vegyesbölt, sokat vesz de alig költ.

Így már özönlöttek nyomban a vásárlók, és ahogy mondani szokás, otthagyták a gatyájukat is. Na de ki bánja már azt, hiszen boldogan éltek, míg meg nem haltak.

 

Tavaszi EU-fória

Alighanem itt lehet a tavasz (ami most egyben az EU parlamenti választások tavasza is), mert ez az eleddig ártatlannak látszó növénykénk a legeltökéltebb társadalomkritikai növekedésbe kezdett.
Részvéttel nézem, mert az efféle hozzáállás nekem eddig még semmit nem hozott a konyhára.

MINIMÁL senki többet harmadszor

Tegnap, a megtiszteltetésre nemet mondani nem tudván, eleget tettem a felkérésnek, és megnyitottam a MAOE Fotóművészeti tagozata Minimál 1x 2x kiállítását a Klebelsberg Kutúrkúriában.

Kellő apropó kínálkozott, hogy ócsároljam kicsit a múlt század távolába vesző kezdeteket. Pocskondiáztam kicsit Mondriant, a képzőművészeti minimál egyik ősfiguráját, szóba hozván, hogy a minimál úttörői nagy késztetést éreztek az ember eredendő, teremtőtől kapottnak is mondott habitusát semmibe venni.

Bár a korábban Újpesten bemutatkozó és most tovább gyarapodott tárlat tetszetős összképet mutat, a kiállított fotókra kevés szót fordítottam, s pusztán annyival céloztam a fotográfusok egészére általánosságban, hogy mióta a fotózás eszköze kezes lett, és a fényképezés ekkora teret hódított, sokaknak támad késztetésük azt gondolni, hogy a minimál nem csupán formai, azaz stílusbeli ismérv, hanem bagatellnyi, apró vizuális entitások (tücskök-bogarak, szórasemérdemességek, entropikus intimitások stb.) összecsipegetése (katt, katt) és szemünk elé tolása is. És valóban, ma már könnyedén, művészeti invenció nélkül is képpé tehetőek a véletlen mindenféle érdemei. 

Ám a jó minőségű fotó is előbb-utóbb az ember számára fontos Valami - Valamik - lényegre törő felfedezését célozza - tettem még hozzá (remélem, nem fenyegetően :-)

Ez irányba ható vonzerőnek szánván, elkezdtem citálni egy másik, ugyancsak nagyszerű kifejezési ág, a zene művelőinek minimál törekvéseit, melyeket kezdetekben inkább szemléletkritikai gesztusnak szántak, de ebből nőttek ki az olyan hatalmas és lelkesítő életművek, mint Philip Glassé, Steve Reiché, John Cage-é, Vangelisé, Laurie Andersoné és az idők során szívembe zárt további sokaké.

Társított értelmezéseimmel (talán csak süketeléssel?) együtt gyorsan kifárasztottam nem túl nagy számú, és valóban méltatlanul, ácsorogva zenei citátumokat hallgatni kényszerülő hallgatóságomat.

Láttam, hogy a nagy múltú Füles dühösen elfut a közelből, mások állva próbálnak elaludni, pedig az egész alig volt több fél óránál.  :-)

Mondhatnám most, hogy igazából csak az új mobilomat, mint bluetooth-os zenelejátszó eszközt  akartam éles helyzetben kipróbálni, de miért mentegetném magamat: véghez vittem, amit a szellemi falat ledugásának céljából magamra vállaltam. 

Mint később kiderült, Vajda János druszám mobiljával egyenesben közvetítette az egész ceremóniát a facebook felé, előre nyújtott karral, fél órán keresztül, svenkelve és fártolva rendületlenül követett, amiért itt emelem kalapomat.

Később, már a pogácsás fogadáson említettem neki, hogy ha tudok a közvetítésről, többet is beszélhettem volna, amire kitörő vidám jajgatás formájában borított rám baráti kritikát. Szél Ági sodródott később a közelembe és hencegve szólt, hogy mennyire utálta ezt az egészet, és hogy neki van otthon egy egészen egyszerű zenéje, amit annyira szeret, hogy tucatszor másolta egymás után, hogy szakadatlanul hallgathassa. Kérdésemre, hogy miért nem játszatja inkább hogyishívjákjával azt a zenét loopban, talányosan nézett, mint kinek az ilyen szavakról csak a lupus et agnus jut eszébe.

Dr. Agócs József meglepetésszerűen kivált a rezignált "tömegből" és őszintének látszóan tetszését nyilvánította, dicséretesen megemlítvén még a minimál zene úttörői között Penderecki nevét, akit én - bár nagyra tisztelek - valóban nem említettem, hál istennek, mert akkor aztán némely ugyancsak nagyra tisztelt barátom fejével törte volna ki a hatalmas terem távoli végében a falat, hogy hamarabb kereket oldhasson.

Az egyetlen, aki nem csupán kibírta a tematikát, de alkotóan kapcsolódott bele (már csak utólag, négy szem közt), Eifert János volt, aki felhívta figyelmemet a minimál zenei, pontosabban a strukturális és repetitív kísérleteknek köszönhető forradalmi hatásra a táncművészet terén, ami a test új kifejezési gesztusainak nyitott utat, egymáshoz közelítvén a mozgásművészet különféle ágait. 

Mindezt visszaigazolásnak veszem, hogy néha érdemes untatni, akár bosszantani is az egyébként egyenként különféle kiváló erényekkel bíró sokaságot.

A nagy türelmetlenség láttán nem volt már időm elővezetni a minimál felé kacsintó költészeti apróságomat, amit most ide tűzök, mert úgy egyébként itt a tavasz a Klebelsberg Kultúrkúriában is

semmi

Múló érvényű

tavaszi semmit bárki

szélnek ereszthet,

de őszinte nihilt,

mélyen szántót csak költők,

filozófusok.   

ÁLOMHANGHULLÁMVASÚT

Madártávlatból az örökkévaló nyár. A békés tenger varázsát szelíd díszítő felhőkkel támogatja az Ég. Ártatlanul csacsogó hullámok futnak a partra. Valahol délen. Senki nem dolgozik. Csak gyönyörködik. Milliók álomvilága.

Ide röpített bennünket február másodikán a Djabe együttes pesterzsébeti lemezbemutatója, a hangzás profizmusa, a kincsekbe kerülő lejátszó technika, ami a megszólalástól tökéletes csak igazán.

Az együttes neve - Djabe - a ghánai ashanta nyelvben szabadságot jelent. Zenéjük a szabadság szellemében, pontosabban a jazz és a világzene (bele értve természetesen a magyart is) egyféle fúziójában fogan. 24 éven át következetesen épített, sok hazai és világsikert hozó, fényes hangzású muzsikálás, olyan kiváló vendégművészek hosszú sorával együtt írt sikertörtének, mint például Dresch Mihály vagy Steve Hackett, a Genesis legendás gitárosa.

Nem mondhatnám, hogy Djabe fan vagyok, de a You Tube-on belebotlottam már egy koncertfelvételbe a Witchy Tai To című lemezanyagukról, amit invenciózus jazz tehetségek remek muzsikájának találtam.

Ezúttal Égerházy Attila, Barabás Tamás, Koós-Hutás Áron, Kaszás Páter, Nagy János - Update címen újraformált számai szóltak. A 45-ös fordulatú lemezeket a fényes akusztikai tökélyig kidolgozott mesterszalagokról félsebességgel vágták a híres Abbey Road Stúdió műhelyében. (Félsebesség! A laikus számára itt földöntúli titkok derengenek.)

A hangzás egy ilyen stúdióban egyszerre álomszomjat keltő és oltó, duplán profi. Százszázalékosan hallgatni egy százszázalékos felvételt, milliókból keveseknek adatik meg. Kár is volna vágynom egy félsebességgel vágott hanglemezre. Az autentikusan megszólaltató technika ára egy életen át sem volna apróimból kiperkálható. De ettől még szabad volt lenyűgöződnöm.

Kérdeztem aztán egy idő után, csak úgy magamban: több-e most ez a zene, mint édes harmóniákba olvadó intonációs alakzatok mélységei és magasságai közötti boldogító hanghullámvasutazás, mint megmerülés a virtuóz hangzatokból kiröppenő összhangban, az interferáló hangszínek ölelkezésében, mint annak látszata, hogy az egzotikus ábrándozásnál nincs szebb a világon?

Ahogy így hallgatóztam, eszembe jutott egy régi-régi pillanat. Szántó Piroska otthona, ahol a barátságos társalgás közepette megakadt a szemem egy fiatalemberen, aki valamivel odébb, a padlón fekvő vacak kis kazettás lejátszó közelébe kuporodva hallgatta A katona történetét Igor Stravinskytól. Megvallom, mérges voltam ezt látván, hogy hangzás dolgában valaki beéri ennyivel.

Na igen, ma már tudom, hogy a zene témája néha kicsit több, mint ami a pompás megszólalásból kihallható. E téren persze a Djabe kiváló zenészei is számtalanszor bizonyítottak.

a forgatótorony

rezgés

elnyelő

szilikon szíj 

közvetíti 

a hajtóerőt

hangszél
hárfa

a legaranyosabb
pesterzsébeti
dugóhely

okoskábel

itt húzódok meg
Pest egyik
nagyra becsült
csövese