talpramagyar

Szétnéztünk délelőtt, lássunk valamit, mielőtt megjön a vihar.

Média.
Arany elnéző .

Média.
Nép nézi önmaga érkezését.

Ünnep a kampányharc jegyében

Dolgoznak a kordonfelvigyázók

Az idei kedves ötlet:
lányok korhű szerkóban.

Média-magaslat

Biztonsági szűrő a sajtótribün feljáratánál

Rendfenntartó lábtartás

Média
ünnepi sminkben

Ünnepi szózatról lemaradni nem akaró kutya

Talpramagyar

Utcánhever

Sikeresen túl vagyunk a neoklasszikus korszak magnyitásán,
úgyhogy előttünk a vízözön :-)

Herbst Rudolf gazdag bepillantást enged a facebookon

Figyelmünket ismét az élet apróságai felé fordíthatjuk:
itt van mindjárt egy szikrányi a sorbanállás bölcseletéből, annak, aki tud olvasni az apró jelzések sokaságából::

Lábjelzés annak egyértelművé tételére, hogy nekünk ott hátul még jó sokat kell várnunk.

Friss-aszfalt járó városiak harca az ösvény jogáért

hamarosan

Twilight a KMO-ban

Gyémánt László festőművész szavaival nyílt meg Kispesten, a KMO Művelődési Házban Horváth Péter fotókiállítása Képek az alkonyzónából címmel.

Horváth Péter látomásait Gyémánt László embertelenül szépnek és drámainak nevezte. A kiállított fotók felkorbácsolták érzelmeit és gondolkodásra késztették. Figyelmes tanulmányozás után arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy "már nincs tovább, hogy ez a történet vége". „Az ember alkotta világ fossziliáinak borzongató sivársága” megválaszolhatatlan kérdést vetett fel számára, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk, és mi értelme a kultúránknak, ha mi sem leszünk és utánunk sem jön már senki.

Gyémánt László e szavakkal adta jelét annak, hogy csodálja Horváth Péter "vízióinak dialektikáját, ahogyan a felfokozott ellentétekből elkápráztató bravúrral idézi elő azt a képi szuggesztiót, ami megragad és fogva tart."

Gyémánt László itt tett egy óvatos kerülőt: kitérve a művészet értékének nem mérhető voltára, s még inkább ama tényre, hogy a művészet iránti éhség nem általános emberi tulajdonság, megengedte, hogy a megnyitó közönsége ne feltétlenül gondolja ugyanazt, amit ő.

Ekkor határozottan fellélegeztünk, mert bizony sajnálattal vettük volna, ha nem gondolhatnánk, hogy Horváth Péter alkotó tevékenységében szemmel láthatóan jelen van a játék is, de mennyire! (lásd akár e kiállítás szélső darabját adó önarcképét!)

Gyémánt László ezek után említést tett még a Twilight Zone kifejezés értelmezéséről, amit magyarul alkonynak nevezett, elismerve, hogy az angol kifejezésben valami több van ennél.

Valóban: a line between the illuminated day side and dark night side of a planetary body

Tudományos megközelítéssel azon - valamely bolygó forgásával folyvást körbe járó – sávot, emberi nézőszögből esti időszakaszt jelöli, ahol, illetve amikor a nap már lement, de még nem borult fölénk az éji sötétség.

A fény (light) szótövet magába foglaló twilight szó ide idézésével célzott Gyémánt László arra, mennyire fontos szerepet játszik Horváth Péter képein a fény.

„A felfokozott fények keltik azt a drámai hatást, amellyel kiteljesedik a képek drámaisága.”

A felfokozást kicsit alulméretezett kifejezésnek tartjuk Horváth Péter kiállított fotói esetében.

A mi megnyitó beszédünkben inkább arra utalnánk, hogy a Twilight Zone mai értelme bizonyos híres amerikai tévésorozatok nyomán hordoz egyfajta sci-fi attitűddel rokonítható fantáziálást, mintha a szürkületi zónában irracionális, a nappal realitásában számunkra meg nem mutatkozó dolgok történnének, olyan dolgok, amelyek azt sejtetik velünk, hogy számos folyamat és rejtett alakzat munkál a kozmikus valóságban, amit meg nem ismerhetünk.

Azzal, hogy Horváth Péter leoperáltatta digitális kamerája szenzoráról azt a filtert, ami meggátolja, hogy az elektromágneses sugárzás spektrumának nem látható hullámhosszai (infra, ultrarövid) a fényképezőgép szenzorához hozzáférkőzhessenek, felerősítette azon sejtésünket, hogy az ő művész-ösztöne már régóta a látható világon túli valóság után tapogat.

Hogy aztán csakugyan azért van ez, mert közelg a vég, azt azért nem vennénk bizonyosra.

Mi már réges-rég megmondtuk, és ennél tömörebben a gyémánt sem karcolhat, hogy Horváth Péter a Tónusok Ura.

Horváth Péter a gyémánti szavakat hallgatja

A Szövetség is képviseltette magát

Ez állítólag annyira twilightosra sikerült, hogy hozzá nem nyúlhatunk

Lábak megzavart  kibontakozó párbeszéde

Twilábra mentünk

avagy Horváthék a megnyitó után

Twilightosan tükröződő Horváth fotó egy ismeretlen lány szemüvegében

A kultúrház büféje.

Minden tvájlájtolt a kiállítás erőteljes aurájában.

Leghűségesebb olvasónk kora reggel már szemünkre vetette, hogy miért nem említettük meg a pirkadatot is, hiszen az angol twilight szó erre is érvényes.

Természetesen nagyra becsüljük az angol nyelv megközelítését, ami a jelenséget kozmikus komplexitásban ragadja meg. A magyar szókincs birtokában azonban, ami érzékletesség dolgában az angolnál gazdagabb, az ember képes és hajlamos a tudományos szárazságon túlugrani, és érzékeltetni azt, aminek semmi köze a tudományossághoz, de nagyon is visszatükröződik az említett, 20. századunk elejére visszanyúló filmi fantáziálásban.

Végül is azt kell válaszolnunk olvasónk felvetésére, hogy a mi megközelítésünk szerint a filmek által hirhedtté lett alkonyi zóna titokzatosságán a pirkadat egyáltalán nem osztozik, valószínűleg és logikusan azért, mert az nem az éjszakánkat, hanem nappalunkat, az ember igazi éltetőjét hozza el.

Az angol sci-fi képzelet persze áthordhatja az ember atavisztikus rettegését a pirkadati zónába is, mert az üzlet az üzlet, de miért kéne nekünk a magunk kedvelt zónapörköltjét tvájlájtosra cserélnünk?

 

Megmotozták GÖELEVENT

avagy egy színtévesztő feljegyzései,

avagy fény a szekrényből,

 avagy a képlátó magányossága.

Feltűnt a biztonságiaknak, hogy összevissza forgolódik ez a kis buzgómécsüng a Raiffeisen kiállítótérben, s bizony, megmotozták, talán már mérgükben is, hogy megsarcolja őket a magyar állam, de névlegesen, persze, csupán a biztonságtechnikájuk védelmében.

Na, mindegy, hiszen nem fotóztunk semmi titkot, és mióta szervizbe nem járunk vele, hiányozhatott is már öregecske GÖELEVENünknek egy kevés esztétika mentes érdeklődés.

A Raiffeisen Bank kulturális elismerést kiérdemelt kiállítótere a pesti Akadémia utcában kellemes szemlélődő tér, jól elkülönülve az üzleti forgalomtól, tisztán tartva, kényelmes bőr fotelekkel, melyekben hatékonyan lehet törni fejünket, hogy mit is tűzhetnénk tollunk hegyére. A kiállítótér égről beszóródó, télen ambientté szelídült világítása már nem annyira megtisztelő, történetesen Szilágyi Lenke fotóira nézvést, mert az egyetlen főfalon a képek felét homályba borítja az ide vezető hatalmas függőfolyosó.

Különösen sajnálatos ez most az olyan színtévesztőknek, mint mi vagyunk, lévén, hogy a kiállítás címe éppen bizonyos színekre helyezi a hangsúlyt: Certain colours.

Kellemes leporello ismertetőt is nyomtatott a bank, amivel Szilágyi Lenke pénzvilágtól távol eső, őszinte művészi látását megtisztelte.

A kiállított sorozat egy része korábbi szemlélődések, utazások és sikert aratott vadászgatások terméséből való válogatás, másik része viszont filmforgatások alkalmával készült, feltehetően a standfotós szerepében.

Erről - talán a bőrfotelek ölelésétől nekiszemtelenedve - az jutott eszünkbe, hogy filmforgatásokon kínálkozó látványoktól, filmes szándékoktól és fénybeli megformáltságtól függetleníteni magunkat csak úgy lehet, ha fotóink a filmforgatásról, és a filmforgatókról szólnak. A többi többé-kevésbé lopkodás. Utólag nehezen igazolható, például, hogy mi köze a szilágyilenkei látásnak a szekrényből előtörö ellenfényhez. Beismerjük azonban, hogy a képkivágások és a pillanatokban megragadott különösség nagyon is Szilágyi Lenke habitusára vallanak.

Aztán az is eszünkbe ötlött, olvasván a megnyitót performáló írónő leporellóban idézett szavait, hogy mi is az oka ellenérzésünknek a képzőművészethez vagy akár a zenéhez társuló szöveggel szemben. A szövegbe foglalt üzenet alapvetően nem hullám természetű. A verbális gondolatot, a mondatok nyelvi szerepének köszönhetően kvantumszerűen fogjuk fel, egyfajta, jószerével csak a mondat utolsó szavával összeálló értelmezési csomagban. A szöveg tehát kizökkenti, sőt, untatja a szemet, ami egy audiovizuális műben a vizuális szekvencián belüli ide-oda játékra vagy a képhatások akkumulálódására hangolódott rá.

A költők azok, akik próbálják ügyesen hullámtermészetűvé hangolni a szöveget verbális, hangzó leleményeikkel, lásd: időmértékes verselés, összecsengések meg a többi.

„…aztán egyszer csak snitt, melegfényű sátor egy kietlen havas hegycsúcson, az átmeneti hazatérés csöndes, puha pillanata, szétnézel, és mint egy őszi erdőben, hirtelen minden szimfonikusan összeáll, összeállnak a színek, a látszólag széttartó utak, összeáll és értelmet nyer a történet, a te történeted, s ha szervát kapsz a tógás múlttól gond nélkül, könnyedén fogadod; egyszer csak ott állsz egy réges-rég keresett épület előtt, feliratát kibetűzve: Hotel Concordia…

Kicsit sajnáljuk, hogy Szilágyi Lenke – vélhetően – örül az ilyesminek. Pedig hol van ebből a költői sóderből az, hogy milyen ő maga, hogy mit rejtenek s tárnak elénk a Szilágyi Lenke fotók. S mit ér az efféle irkálás önmagában? *

A galéria vendégkönyve.
Itt is ömlik a sóder.











A sóder szépen ömlik ugyan, ha nem durván mondatos, ha inkább szóképekből áll, de itt most mintha űberelni akarná a vizualitást. Közben meg a megnyitó beszéd költőinek szánt vakkanásnyi szavai alig tesznek egyebet, mint leltározzák a falon sorjázó, ismert és érzelmileg összetett látványokat. Ömlik szépen az efféle sóder, de nem lesz belőle ház, értékes menedék sem a művészet számára.

Kicsit mintha sűllyedtünk volna időközben a bőrfotelben.

A fotóban, természete szerint sok a tárgyszerű hivatkozás, olyasmi, amit felismerni vélhetünk, ami társadalmi viszonyokat idéz, és nem hagyja szimbólummá egyszerűsíteni magát. Így megvezeti figyelmünket, a művész által nem kívánt privát utakra tereli a befogadó képzeletét. De köti is az igaznak biztonságot ígérő nyilvánvalóságához. És mivel a tárgyszerűség és a nyilvánvalóság a fotó lényegéből fakad, nyomban hiányoljuk is, ha nincs benne. Absztrakt, ez itt jobbára szitokszó: egy kategorikus sárgolyó a noémák iránti szerelem s az abból fakadó intolerancia hajítópontjából.

Na persze, hol van már az absztrakt? Már rég nem ebbe az irányba tartunk. A fotografikus gondolatnak - még szebb talán, hogy a fotografálásra ürügyül szolgáló gondolatnak - illik vegyülni és oldódni a szociális gondolatcserékben. Ha magától nem akar, terelheti valami ebbe az irányba, például a narratíva, a kisérő szöveg, leszakítva a látványt a hitelesség eredeztető köldökéről.

Szilágyi Lenke - érdeklődésének természetét tekintve bizonyára helyesen – nem él ilyesmivel, a figyelem és az önmegismerés elmélyültebb régiói felé tart. Az érlelődéssel jár ez, s jó lenne ez így, csak mintha kicsit kizökkent volna mégis abból a tempózásból, ahogy merészen és fiatalon közénk érkezett, mintha kicsit nem tudná már egy ideje, mit kezdjen tehetségével s magával. A boldogulás szempontja felől közelítve, inverz módon is érzékeltethetjük ezt talán: Szilágyi Lenke nem az a Vancsó :-))

Mindez persze, miként a fotók feletti értetlenkedés is mindegy lenne neki s nekünk is, ha a művészt a kulturális környezet segítené élni és boldogulni, akár csak szerényen is, ha anyagi forrásokhoz segítenék, mondjuk, a galériák, vagy a kultúrpolitikai fennhatóságok akár.

Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa, mondogatjuk, pedig hát a művészet terén dehogy is! Az, hogy miként lesz a szellemi vasból olyasmi, amit aztán acélként tisztel az utókor, és ennek reményében érte a jelen, ha nem is arannyal, de jóféle forinttal fizet, nehezen megmondható.

Az akadémisták nyilván sajnálkozva bólogatnak ilyen dolgok hallatán, s széttárják karjukat.

Ha távozáskor a függőfolyosóról visszatekintünk, szépen kirajzolódik a Raiffeisen Galéria üldögéléstörténete

* Tudjuk, mi is csak hallgassunk, mert mi meg olvashatatlanul bonyolultak vagyunk, ám amire csak azt felelhetjük: egyszerűség-kalandorok kíméljenek! :-)

NAGYPANORÁMA

Témánk kifejtéséhez mindenekelőtt egy új fogalmat kell bevezetnünk:

környezet-anatómia. Pontosabban nézőszögi avagy vizuális környezet-anatómia.

A szóösszetétel forrásszavai önmagukban talán nem fontosak, hanem az a fontos, hogy beszélhessünk valamiről, ami jelen témánk középpontjában áll.

A szem nem képes 360 fokban leképezni a környezeti valóságot. A két szem együtt, agyi összedolgozással horizontálisan, pontosabban anatómiailag kb. 210 fokos szöget képes összefüggő képként áttekinteni.

A téri fényinformációk látás általi transzformálása a szem gömb szerkezetének köszönhetően kevesebb hamisítással jár, mint amikor a térből érkező információk a fényképezőgép képsíkjára vetülnek. A klasszikus fotó - kényszerűen és elkerülhetetlenül - eleve „meghamisítja” a látott dolgok geometriai –most már mondható: vizuális környezet-anatómiai valóságát. A térbeli objektumok és alakzatok távolságáról referáló fényképi információk a látás magasában tehát némi értelmezésre szorulnak (lásd: ősember mé nem szerette a fotót? alcímű eszmefuttatások más blogokban.) Nekünk, ez évezredieknek volt időnk ezt az értelmezést kimunkálni, ám itt van most valami új!

A 360 fokos panoráma fotó új alkorszakot nyitott, mert a látásunk által ismerhető vizuális valóságot környezet-anatómiailag ugyancsak felforgatva tárja elénk. Különösen így van ez a mélységben erősen tagolt, a fotográfus közelében műtárgyakat hordozó térben.

A látásunk természetes befogadó szögét jócskán, sőt, 360 fok esetén mondhatjuk, hogy a képtelenségig meghaladó fotográfiai kép bizonyos időbeli animáció segítségével készül, vagyis a fényképezőgép - a környezet elváltozásainak sebességére tekintettel, lásd például autó elszáguldása zavart okoz, felhők vonulásával csak óvatosan!, csiga az előtérben mehet stb. - saját tengelye körül tetszőleges szabadsággal körbe lépkedhet. Így szedjük össze a 360 fokos környezeti valóság sávokban megkaparintott részleteit. Az összerakás lehetősége mindenekelőtt azon alapul, hogy a kép bal és jobb szélén bekövetkező, geometriai értelmű optikai torzulás lényegében azonos, tehát az első felvétel jobb oldalán kialakult képszerkezet megfelelhet a második felvétel bal oldalán kialakulttal. Segítségünkre van persze még a szoftverek kínálta digitális precizitás is!

A 360 fokos panoráma kép készítése a viszonylag tartós megvilágítási feltételek és a várható környezet-anatómiai formációk mérlegelése mellett viszonylag magas fokú technikai precizitást igényel, ami persze - még ha nézőként magunkról megfeledkezve tátjuk is a szánkat - a művészet lényegét tekintve mindig is másodlagos marad.

A 360 fokos panoráma képet a maga háromszázhatvanfokosságában viszonylag gyorsan meg lehet unni.

Kérdés akkor, hogy a fotográfus mit nyer és mit veszít, amikor életét ilyesmire áldozza. Ez a már-már cinikus kérdés merül fel a rang és trend iránt tiszteletlen nézőben a Haris László panoráma fotóit felvonultató tárlaton is, aminek megnyitására a Fészek művészklubban került sor ez év február 13-án, s amely alkalomra a más fotókiállításokon alig fellelhető prominens művész-akadémikusok kellően nagy számban odasereglettek.

A mindenek előtt avantgard múltja által ismertté/becsültté lett Haris László, meg kívánván haladni a hatvanas évek politikai viszonyai között eleven, ám azóta aktualitását vesztett szemléletmódot, némi nem igazán ígéretes stílusbeli keresgélés után látását a horizontális nagypanoráma felé fordította, és ez a szellemi/ideológiai kitörésre már nem annyira alkalmas, főképp környezet-anatómiailag felforgató vizuális forma az ő érdeklődését vélhetően most hosszabban uralni fogja.

Mint céloztunk rá, van valami elkerülhetetlen gorombaság a tér eme síkba csomagolásában. Ilyesmi - első gondolatra - nem igazán illik Haris László békés természetéhez, és igazából kulturális érdeklődéséhez sem, de szíve joga (szívéé?), hogy ezt választotta.

Mivel volt már módunk elégszer meglepődni a nagypanoráma fotó nyújtotta különös tér-leképzésen, s mert tudjuk, hogy ez a hatás a technika precíz használata mellett automatikusan bekövetkezik, tehát azonos felszereléssel bárki más is pont e környezet-anatómiai felforgatás lehetőségének birtokába juthat, azt kell most már firtatnunk, hogy miben tudnánk e téren egymás érdemeit meghaladni, miben tudnánk individuális - nota bene művészi (akár akadémiai!) - érdemeket szerezni.

Nyilván valami olyasmiben, amit e látványhoz csak mi vagyunk képesek hozzátenni, s ami aztán a néző számára meg hazánk számára is (már ha van még ilyen) jelentőséggel bír.

Mit lehet az újdonság erejével ható, de aztán gyorsan sablonossá váló primer élménnyel szembesíteni? Haris László képeinek szemlélésekor is ez a kérdés merül fel az akadékoskodó elmében.

Egy harisi lelemény:
emeletes nagypanoráma kép

A harisi válasz több síkú. Az első az önfotózás attitűdje, amikor saját magát elhelyezi a képen, kézenfekvően és nem igazán nagy leleménnyel kihasználván a fotografálás több lépésben való menetét, vagyis önmaga ugyanazon összkép különféle pontjain újra és újra felbukkan. Ez egyfajta privát attitűd, jelen esetben nagyon szelíd pszeudo-narcizmusnak tűnik, aminek nem igazán magas az esztétikai relevanciája.

A másik lehetőség, amivel Haris előszeretettel él, a szekvenciális fotózásban születő geometriai összefüggések, különösen a térelemek formai terelése, mondhatni, a komponálás, ami egy ennyire bonyolult transzpozíció esetében nem könnyű feladat. Sok dicséretre méltó példáját látjuk itt ennek. A sárba mélyedt lábnyomok a falusi környezetű porta udvarának előterében (A kovács 2010), vagy az állatkerti panoráma sziklatömegeinek figyelmes elrendezése a vertikálisan keskeny játéktérben.

Külön vizuális bonyodalmakhoz vezet, ha a horizontálisan elrendezett épített világban a fényképezőgép döntve teszi meg a maga körmenetét. Az efféle játszadozások terén Haris tiszteletre méltó erényekkel bír. Száz százalékig rendbe rakott, kifogástalan felbontású képfelületei, és különösen az emelkedett megvilágítási körülmények, a szépen kordában tartott színvilág  klasszikus esztétikai értékkel bírnak.

A harmadik a mesélés lehetősége. Például egy ház, a homoródalmási ház kertjének elmesélése, vagy ugyanazon ember hosszabb idő alatt lejátszódó élettörténéseinek szimultán jelenléte a maga panorámasíkba átrendezett életkörnyezetében. Az akkor és máskor egyetlen mosttá avatása. Ez persze a technikai eljárásból eredendően következik, bár látható jeleiről a fotográfusnak kell gondoskodnia. A nyilvánvalósági síkok szakadásmentes összeolvadása az idő szemléletének újfajta lehetőségére célozgat Haris László képein.

A megnyitó kapcsán P. Szabó Ernő eleget dicsérte a választott témák kulturális, szociográfiai és egyéb ideológiai relevanciáját (eme érdemileg nem vizuális vonatkozásokat.) Ezek a jellemzők leválnak a képek esztétikai vizsgálódásakor, inkább társadalmi elvek szolgálataként mutatkoznak, nem sok közük van a művészet specifikus lényegéhez, és fordítva: a nagypanorámának sincs igazán sok érzéki hatalma kulturális értékrendünk propagálása terén. A témaválasztás a társadalom értékimázsával szoros kapcsolatban van, ám az efféle értékek felmutatásának leghatékonyabb módja épp a formai egyszerűség lenne. Más oldalról meg persze az is igaz, hogy szellemi reflexeinket időként tornáztatni kell! 

Albertini Béla fotótorténész a pészabói gondolatok súlya alatt

Fentiekről összegzőn szólva: Haris László nagypanorámáit az ábrázolási törekvés és a témaválasztás csupán felemásan igazolja.

Miért nagypanoráma tehát?

Csak.

Egy idő után aztán tényesednek a dolgok, amikkel már nem vitatkozhatunk.

Feltűnés.

Ezt a lehetséges vádat Harisnak még nem sikerült eliminálnia.

Az persze látszik, hogy elköteleződése a képein is megörökíteni kívánt kulturális értékek iránt nem csupán pészabói megnyitó máz, hanem őszinte és komoly vonás (amihez persze önmagában nem feltétlen szükséges a fényképezőgép.)

Van okunk aggódni Haris László oly hangsúlyozottnak tűnő formai elköteleződése okán. A nagypanoráma fotó felett - pedig még csak 2014-et írunk! - már láthatóan ott lebeg a máról holnapra beköszöntő múlandóság. Mindenféle fejlesztők tukmálják szoftveres eszközeiket, amik ugyan csak arra jók, hogy a figyelmetlen sokaság elfelejtsen panorámakép és panorámakép között különbséget tenni, de a kiállítási befogadás szintjén a divatok kilúgozóan hatnak. Kicsit olyan már a panorámikus látványoknak örülni, mintha afölött örvendeznénk szakadatlan, hogy kattintottunk, és lám, már megint kép lett belőle.

Haris László az ő alkotói alaposságával persze fölötte áll efféle veszélyeknek. Fontos hátránya mégis az általa favorizált, hosszan elnyúlt alakzatnak, hogy eszünkbe juttatja Dobos Sándor kiállítását, a Mediterrán meséket, ami a Mai Manó ház eddigi minden időkjének az egyik legnagyszerűbb kiállítása volt.

Érdemes rákérdezni, hogy miért.

Találgató válaszaink első helyén ez áll:

Mindamellett, hogy Dobos Sándor is tökéletesen meg kívánt felelni a panorámafotózás rigorózus feltételeinek, és pontosan számon tartotta az abból következő korlátokat, ő a különösség formai ruhájába volt képes öltöztetni egy távoli világ iránti elmélyült érzületeit.

Szerencséje is volt, mert Dél-Olaszországban sok olyan panoráma felületet állíthatott meséje középpontjába, ami távol volt szemlélődése pontjától, mélységben tehát ritkán volt drasztikusan tagolt a látvány, s így vizuális beidegződéseink szerint harmonikusabban hatott a létrejött kép. Vagyis kevésbé jutott szerephez a környezet-anatómiai felforgatás. Mindamellett, de talán inkább a fentieknek köszönhetően Dobosnak lehetősége nyílt (ötlete támadt) a környező táj horizontális összezsugorítására, ami által az eleve egzotikus és mesebeliként ható valóság esztétikailag emelkedett sűrítményeit hozhatta létre. Érzéki erővel közel hozta, az omlatag múlás fölé emelte a távoli középkort, a történelmi idők alá temetődött másságot. Jóval többként hatott az, mint a puszta tisztelgés a kultúra tovatűnő, nagyszabású alakzatai előtt. Mellbevágó és lelkesítő volt.

Ennyit az áradozásról és az áskálódásról!

Mert aztán mellénk áll egy másik ember, egy másik befogadó, hallgatja, miként akadékoskodunk, és megvetőn végig mér bennünket. Szerinte ezek a Haris képek sokkal gyönyörűbbek, mert ez a látvány, ez a nemes magyar aura, ez a finom rajzolat, ez a csapongó formajáték őt százszorta inkább lebilincseli.

És ekkor mi mit tehetünk?

Irigyeljük ezt az embert.

És nyújtogatjuk nyughatatlan szellemi karjainkat, hogy bennünket is bilincseljen már le valaki :-)

P.Szabó Ernő és a Fészek Galéria szellemi gazdája, Molnár Éva művészettörténész, aki a megnyitó beszédeket nem igazán állhatja.

Ez egyik illusztris vendég, Féner Tamás köpönyege.

A fotókiállítások egyik ritka vendége, Gulyás Gyula akadémikus filmrendező más prominens arcokra vadászik.

Gömbfej és borospohár, Zsitva Tibor épületfotográfus fontos kellékei

Sötétségrül

A magfizikusok szerint akadnak elméleti részecskék, melyek megmagyarázhatják a sötét anyagot, de itt vagyunk például mi is, ugyan nem a nagy hadronütköztetőből, de a közelebbi valóságból, akik szintén magyarázattal szolgálhatunk. Határozottan érzékeljük ugyanis valami sötét hogyishívják létezését.

Mert mi az, hogy valami sötét? Miért mondja, hogyan érti ezt az ember, metaforikusan, akár emberre is? A butaság szinonimája volna? Ez a gondolatainkkal megidézhető, emberből sugárzó sötétség a butaságnál sokkal összetettebb dolog. Szoros viszonyban van ugyan a fénytelenséggel, az ember látóérzékének ínségével, de átvitt értelme is van. A sötét kétségtelenül valamiféle lelki rossz az embernek.

A fizikai sötétség legfőbb érzékszervünket gátolja hatékony működésében, ezért rejt. A fizikai sötétség, ami tulajdonképpen nem létezik kozmoszunkban. Tengernyi galaxisának tengernyi csillagával meg van világítva a kozmoszunk mindenestől. Amíg csillagot látsz, mindenütt ott a fény, nem csupán a szemedben, hanem a világvégi csillag és a szemed között, áramlik szakadatlan s mindenfelé az űrben, mert forrásából szünet nélkül és gömbfelületen indul útjára a fény. Az asztrofotósok csodálatos csillagközi színjátékokra derítenek fényt a fotonok kitartó összehalászásával, ott, ahol szabad szemmel semmi sem látható.

A rossz sötétben viszont semennyi fény sincs. A rossz sötét talán az, amiben az ember benne van valami mással együtt, olyasmivel, ami rejtőzve el is különül meg sorsszerűen össze is fonódik a sötétséggel. Az éjszakában, mikor a sötét sikátorok között átvágunk, ott lappang köröttünk az aljasság, a mentális betegség, a bűn, az áthárítás-kényszeres elégedetlenség száz fajtája. Oson utánunk, vár ránk, támad nekibátorodottan attól, hogy nem juthatnak információhoz a potenciális tanúk. Nem juthat információhoz a látás. És ott lappang az éjszakai sötétekben a hallgatag semmi is, mint képzeletünk valóvilági élményektől hangolt, bonyoldalmas kelepcéje.

Néha jól jön, hiszen nem is az éjszaka, hanem maga a sötétség az, ami a szerelemé. A fáradt testet viszont nem a sötétség, hanem csupán az éjszaka veszi gondjába.

A sötétség rejti mindazt, aminek nem érdeke, hogy láttassék. De nemcsak rejti, ösztönzi is. A ragadozást. Meg az aberrációt, ami embernél már nem létfenntartás, hanem perverzió, a kollektív üdvű értelem uralomvesztése, az ösztön antiszociális kificamodása.

Mondhatod-e pusztán türelmes várakozásod által bárminek, ami lényege szerint sötét: légy világos! Mondhatod-e ezt, amikor az áskálódó kicsinyesség az ártatlan értetlenség sötétségében rejtezik? Mondhatod, persze, csak mindhiába. Mentális sötétségben lehetséges olvasatai között biluxol a dolgok értelmezése. A leplezett szándékoké. Ha ekként akarod tetten érni, amakként definiálja magát.

Sötét, vagyis nem ad magáról információt. Sötét, vagyis árnyékvető labirintusaiba belefullad a vallató gondolat. Sötét, vagyis magába nyeli mindama rossz frekvenciákat, amit az ártó szándék rávetít. Sötét, mert az éjszakában startol és szembe halad az élet hajnaltól alkonyig tartó fordulásával. Sötét, mert fogékonysága tükre megvakult, nem veri vissza a fényt. Sötét, mert nem érti mi sötét. Sötét, mert tehetetlen.

Ha el akarod kerülni ezt a sötétséget, rá kell jöjj: magányra vagy kárhoztatva, mert ezt a sötétséget nem lehet se megbeszélni mindazzal, ami hordozza vagy ami benne van, sem kivilágítani, mert ez A Sötétség.

Kezdetben volt a sötétség, s bár aztán lőn világosság, valójában nem mondhatunk többet, mint hogy lőn világosság is, vagyis hogy a sötétség befolyása csupán ellentételeztetett, de fel nem számoltatott. Ha a teremtőt merjük kritizálni, akad motívum, akár gyengécske érzékszervi felszereltségünkre is gondolhatunk.

Ahol a fény forrása megneveztetett, ott a sugárzás egyirányú és egyértelmű, és ott van árnyék is persze. A kozmikus árnyékok térben végtelen hatalmasságok, teremtői intelemként hatnak a bennük foglyul ejtett picinyke lény számára. Az emberi lény a Földdel együtt naponta tehetetlenül belefordul e kozmikus árnyákvetésbe, amiben fényei minden erejével is csupán pislákolásra képes. Az egészséges lélek ilyenkor alszik. De az ember javarészt többé nem egészséges. Az éjszakában ordibál, stimulálja érzékeit, mulat és dühöng. Lámpát gyújtunk ugyan a fizikai sötétség ellen, de az ember teremtette világosságot ezerféle egymás ellen ható érdek menedzseli. Lesz világosság, ha meg tudjátok fizetni, mondják az energiatengerek halászai. Legyen sötétség, mondja a gonosz, és elég, ha maroknyi kővel célba veszi az utcasarki villanykörtét. És akkor lészen sötétség, s a teremtő – már ha ilyesmit tudtára hozni képesek leszünk – majd széttárja karjait.

Okos fejünkkel már csak bólinthatunk, aztán iszkiri.

De hová magunk elől? Az ember sötétséggel van megjelölve.

Itt van a szenzor. Az okosan feltalált, tovább fúrt-faragott fotográfiai fényérzékelő. Gyakran találkozik a fényképező szenzor meg a sötétség. Elvileg, fizikailag nem volna sötétség neki az, ami nekünk sötétség. Vagy mégis? Vagy még inkább? Mintha az objektívnek hitt fotógép még annyit sem volna képes látni, mint az emberi szem.

A szenzor erőlködik és melegszik, hogy érzékletet csiholjon az éjszakai fényinformációkból. Az olcsó szoftverek majdnem belefulladnak, hogy a szenzor zagyválásaiból értelmesnek látszó információt faragjanak. Leginkább csak ezt a zagyválásait sikerül felnagyítani, megtetézve a tehetetlen szoftver hasadt képzelgéseivel.

Mintha ez az egész objektívnek tűnő fotográfiai leképzés csakis az emberé, csakis a mi érzékeink által korlátolt fényképezés volna.

Diszkó homályban megpillantott szép lány sötét oldala, azaz a fotó szenzor által produkált vörös és kék rétegek.

Nem annyira szép bácsi fotó szenzor által sötétből elővarázsolt vörös és kék rétege.

SZORGALÉLEK

 Januártól jön az alap- és munkanyugdíj.

Ez a hír kerülőúton, e-addtovább csatornán érkezett hozzánk.

A szöveg szerkesztője egyebek mellett aszongya:

…akiknek 100 ezer forint fölötti az ellátása, csökkenne a pénze. (sic!)

Feltételezi aztán pár sorral lejjebb nevünkben is, hogy nem értünk egyet,

azzal, hogy - jelentős részben saját hibájából - a társadalom perifériájára került szerencsétlenek kilátástalan helyzetét azon öregek nyugdíjának "csipegetéséből" oldják meg, akik egy életen át tisztességesen, szorgalmasan dolgoztak, tanultak azért, hogy emelkedjen a fizetésük , mert elhitték, hogy öreg korukra így lesz a megélhetésüket biztosító nyugdíjuk!

Ezek a százezer felettiek tehát nagy ijedségükben eldöntötték, hogy a százezer forint alattiak olyan kilátástalan helyzetű szerencsétlenek, akik jelentős részben saját hibájukból kerültek a társadalom perifériájára.

Miféle perifériáról van itt szó? Nyilvánvalóan az anyagi jólét perifériájáról. Egyéb perifériáról talán nem is tudnak ezek a nyugdíjuk csipegetésétől megbokrosodott öregek, akik úgy vallják, hogy ők egy életen át tisztességesen, sőt, mindamellett szorgalmasan is dolgoztak és tanultak, azért, hogy emelkedjen a fizetésük.

Tehát a fizetés emelkedésének szent céljáért áldozott szorgalmas életekről van itt szó. Ama hiedelemben eltöltött életekről, amelyek a megélhetést biztosító nyugdíjról szóltak.

Ők volnának az emberi érték anyagilag leginkább megbecsülendő etalonjai.

Hogy aztán ezek a szorgalelkek, ezek a mintapolgárok hol voltak - jelképesen szólva - ötvenhatban, és milyen sebességgel és egyetértéssel pislogtak a rendszerváltozás hallatán, arról nem szól a körlevél.

Csak úgy mellesleg kérdezzük innen, a szellemi lét perifériájáról,

hogy ha oly szorgalmasan tanult ez a körlevelező, akkor mikor nem tanult meg rendesen magyarul?

mert az

„…akiknek 100 ezer forint fölötti az ellátása, csökkenne a pénze.”

helyesen úgy írandó, hogy

akiknek 100 ezer forint fölötti az ellátásuk, azoknak csökkenne a pénzük,

vagy

akinek 100 ezer forint fölötti az ellátása, annak csökkenne a pénze.

Kompromisszummal:

csökkenne azok pénze, akiknek 100 ezer forint fölötti az ellátásuk

vagy esetleg:

akik ellátása 100 ezer forint fölött van … stb. 

csak, hogy a zavart okozó birtokos jelzői szerkezetet megcsillantsuk.

Ugyanis a birtokos jelzői szerkezetben (azok pénze, akik ellátása) valóban elegendő kitenni egyszer a többes szám jelét,

de ha a birtokot jelző szó átmegy más mondatrészi szerepbe (pl. alany lesz belőle) akkor már jelölni kell e szó végén a többes számot.

Birtok, birtok! Túl sokat papolunk birtokról, olyanoknak, akik csak a nyugdíjuk miatt aggódnak :-))

STAFFÁZS

Lévén gondolkodva alkotó művészemberek, nem tartjuk mindennek a közösséginek mondható kedélyvilágot, de azért sokra tartjuk. Előbbre valónak a cinikus elidegenedősdinél vagy a zsigeri fortyogásnál. Ezért leginkább azok alkotói törekvéseivel szimpatizálunk, akik tudnak játszani, még hozzá úgy, hogy a játékuk kellő mértékben az emberről szól, és a partnerül/eszközül kiszemelteknek is kínálnak nyerési lehetőségeket.

Nem olyan egyszerű ez, hiszen az emberi világ telis-tele van hiúsággal. A hiú pedig gyakran beáldozza környezetét. Ha aláírattunk is a staffázzsal, a játszótársakkal – akárcsak virtuálisan – valamiféle hozzájárulási nyilatkozatot, hogy akármit játszhatunk velük, az a befogadás szintjén érvénytelen, mert méltóságtudatunk szerint a játszadozás céltáblájává tett embert, az embert mint olyant senki nem képviselheti, áldozhatja be egymagában vagy konkrét néhányadmagában.

Tudjuk persze, hogy a játék szólóban is embernek való, hiszen egyik legfontosabb játékunkban nem egyéb motivál éppen, mint önnön képességeink kérdéses volta.

A kommunikáció korunkra jellemző eluralkodása mellett (lásd: tömegkommunikáció és eszközei) amikor a művészet is alig akarhat csupán felfedezés lenni, hanem egyben kommunikációs gesztus is, a művész elfordult a csillagos éji őszinte magánytól (oda se fordult,) játéka közösségi természetű lett. Interaktív bár, nagy mértékben mégis virtuális maradt a kommunikáció, ami a befogadók játékba való bevonását illeti. Ráadásul túl nagy lett a kommunikációs felület, óriási arzenálra tett szert a mentális megvezetés, áttekinthetetlen az empátiára gerjesztő gesztusok sokasága, így a befogadói felületen nehéz közösséget alkotni. Hozzá tehetnénk, hogy a fentieknek köszönhetően játszhatnék dolgában a befogadó is felettébb elszemtelenedett. (Ez legyen pusztán a mi benyomásunk.)

Mivel a kommunikációs játéktér infrastruktúrája igen bonyolult, a művész könnyebben állíthat nehezen átlátható egyéni szabályokat, és szinte követhetetlen a befogadó számára az is, hogy a művész hogyan gründol magának médiaképes játékteret. Egyszer csak van neki. Ám feltehető, hogy a trend és a divat csatornái megkerülhetetlenek. És aki jó helyen nyomult, az nagy média erőkkel támogatva mutathatja, hogy ő (éppen) mit játszadozik.

A divat és médiális presztizs védelmébe vett csúcsokon kicsit megroggyant a művészetre születettség ősi imázsa. Oda sok egyéb módon is fel lehet jutni. Ez azonban most mellékes, mert most az ember staffázs mivoltára fókuszálunk.

Jókora, ám okolt kerülővel eljutottunk Misetics Mátyás kiállításához a Várfok Galériában.

Budapesten kívül akár Párizs és New York is ismerheti őt.

Látogatásunkkor hoztuk fejünkben korunk játékban való gazdagságának és szegénységének jegyeit.

Leginkább az szökött szemünkbe, ahogyan Misetics embertársaival játszik: hogy egyfajta konceptuális staffázsnak szemelte ki őket. Lehetnek ezek a szereplők a hajdani iskolatársai, feltehetően hívei mindenesetre, mert láthatóan vakon játsszák azt, amire Misetics kiszemelte őket. Tudni erről túl sokat nem kell, semmit sem kell érteni vagy gondolni, hogy az ember bábuként vigyázzba tudja vágni magát a nagy kattintás idejére. A kiválasztott örülhet a megtiszteltetésnek, hogy X.Y. staffázsa lehetett, akit befutott művésznek tudhat, és az pedig csakis valami szuper dolgon jártathatja az eszét, mint például falansztervilág vagy elidegenedés, amik, sajnos, igaz vonatkozásai létezésünknek, még ha mára felkapott közhellyé lettek is.

Azért emlegetjük fel mindezt, mert Misetics staffázsai – szemben a régi staffázzsal, aki életszerűen nem csinált épp semmit - egyelőre halottak. Állnak, mint a szerteszét rakott kuglibábuk, akiket valami nagy gondolat golyója mindjárt halomba dönt. Egyelőre, mert senki nem tudhatja, hogy Misetics miképp gondolja majd meg magát egy szép napon, és akkortól mi mást fog hirdetni, játszani.

Felhívás a kiállítási vendégkönyvben

Nem szívesen nézzük ezeket az ember-bábukat. Igen, ilyen gyávák és korszerűtlenek vagyunk. Misetics staffázsai, bár az ember nem ilyen ( lásd Pieter Bruegheltől Diane Arbusig, hogy az ember, még ha mozdulatlanná merevedik is, a művészi közelítés legdinamikusabb célja, játékszere,) szigorúan semmit sem tehetnek, és ezt mi nem tekintjük relevánsnak. Az ember így vagy úgy, igenis önmagáról nyilatkozik meg minden pillanatában.

Mi itt akkor hát a miseticsi nagy dobás, a statisztaszervezés?

A mesterséges világítás – a másik fenomén a miseticsi célkeresztben - a maga megjelenésében (nem abban, hogy mibe kerül az embernek,) hanem, hogy mire használatos, célszerű dolog. (A sötétségről, mert pár kritikus szót az is megérdemel, majd legközelebb értekezünk.)

Még tárgyakat sem okos dolog ostoba dolognak ábrázolni, nem hogy embert.

Miseticsnek mentségére szolgál szemünkben, hogy fiatal (több fokozatban diplomázott a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen, 2010-ben doktoranduszi címig jutott) és hogy kiállítása kiváló alkotói erényekről tesz tanúbizonyságot, s továbbá, hogy felkapott voltáról bizonyára nem csak ő egyedül tehet. Miseticsnek még nem kell tudnia, hogy az a bizonyos Emberi az élet eleje és vége között feszülő antagonizmusból nyeri méltóságát. Az ember még holtában is dinamizmusok sokasága, igaz, hogy ezek már csak az emberi környezetben működnek, hatnak tovább. Filozofikus tehát az, amit Misetics alkotói attitűdjében leginkább kritizálunk.

Munkálkodása mesterségileg sok értékes vonást mutat. Legfőbb erénye a formai rend, s ennek birtokában a formai bátorság. A mostani kiállítás címéül szolgáló Utópia sorozatban a megbolondított, mélybe zuhanó úttest felületek formailag a lehetséges legprecízebben kezelve, teljesen logikusan a képből kifelé mutatnak. Logikusan és kényszerűen is, hiszen Miseticsnek sejthetően nincs konkrétan kidolgozott utópiaképe. Inkább csak valamiféle fenyegetettségről van itt szó. Egy nem túl rózsás világ kezdődik a képhatáron túl. E vesztőhely előtt bénázik az a fél tucat utópikus emberstaffázs.

Ami az úttesttel történt, elég egyértelműen az értelmetlenség felé mutat. Bavalljuk, mi is szeretünk a szoftverekkel játszani, és értjük, hogyan gerjed az efféle gondolatszomjas miseticsi játékkedv, de más az, ha valaki a vakvilágba játszadozik. Az embernek a mérvadóság bizonyos miseticsi magasában, legyenek bármíly bűvöletesek is a szoftvereink, álljt kellene tudni mondani magának.

A miseticsi látomások viszonylag óriási giclée nyomatokon tárulnak szemünk elé (50x70 itt a legkisebb méret,) és a materiális kivitel nem közömbös összetevő. A Várfok Galéria termeit ilyen kiállítású nyomatokkal megtölteni nem kevés fillérbe kerül manapság. Látjuk, hogy az alkotó a kiállított fotográfiák materiális hatását kellő módon tekintetbe veszi, mert művészi gondolatai magukba ágyazzák a nagy méretből és az elegánsan kivitelezett képi felszínből fakadó lehetőségeket. Misetics alkotói gondolatai nem engedik meg, hogy mondjuk 13x18-s kópiában gondolkodjon, hogy érzéki üzeneteit keresztülvinni remélhesse, mondjuk, a facebookon. Ahhoz persze, hogy a térbeli megjelenés emelkedett volta mélyebb érzéki értelmet nyerjen, szükség van Misetics esztétikai bátorságára is.

Megint csak kedvünk kerekedik kitérni egy viszonyítás erejéig: vajon megengedhetne-e magának ilyen színvonalú kivitelezést az a mégoly tehetséges valaki, aki az utcáról toppan be a kulturális köztérbe? Ne feledkezzünk meg persze arról, hogy az utca nem valami szentséges hely, valamint hogy a tudatlan nem számol a tudatlanságával, s hogy a magas mesterségbeli tudás olyan fáradsággal jár, ami elől rengeteg született tehetség megfutamodik, miközben meg, ha teheti, a dilettáns is szívesen belekóstolgat a kínálkozó lehetőségekbe mások költségére. Nem álmunk tehát e téren a demokratizmust próbára tenni, de láttunk mi már elsikkadni karót-sosem-látott varjút.

Konkrétan a Táj, tűz című képről beszélünk (lásd ott, a Várfok Galériában!), aminek hatalmas felületeit a középen látható tűzjelenettől minden irányban kifelé részlettelen - mondhatjuk tökéletes - feketeség foglalja el. Jobb amatőr körökben ezt az itt fél négyzetméternél is többet kitevő semmit mind lenyisszantanák, de hiszen, ha Misetics ott rekedt amatőr zseni volna, kudarc nélkül aligha gondolhatná el ezt a fekete eleganciát magának. Itt viszont hibátlan a hatás: ennek a feketének a nyomat és a kivitelezés emelkedett színvonala okán lenyűgöző az eleganciája. Ez a feketeség az érzéki üzenet ím már elhagyhatatlan része.

A fekete felé zuhanó tónusmélységek a Túl címmel jegyzett sorozat kiállított két darabján Vancsóén messze túlmutató meditációs vonzással bírnak. A mesterséges fények néha bámulatos kontextuba kerülnek a természeti környezettel. Szóval van itt mit legjobb érzéssel befogadni.

Csak a staffázs! Csak a staffázst tudnánk feledni! A bántón elnagyolt, semmi értékű filozofikus képet az élőről. A képet, ami ahelyett, hogy teret adna, ollót mutat képzeletünk szárnyának. Talán a mi hibánk, hogy az efféle meglátás bennünket kifejezetten untat. Talán mert mi kíváncsi szívvel szeretjük/nem szeretjük az embert. Egyiket se talán, de igenis az Embert a faj elkótyavetyélődő trónusának lábánál. Azt, amelyik még elevenen nyüszít, álmodozik, güzül, szeret, belső világot sugároz, amelyik mi vagyunk, amelyik cipeli ismeretlen célja felé istenadta küldetését.

Divatja van persze a fotográfiai szerepjátszásnak, amit mi fotószínháznak nevezünk. Ifjú fotográfusok belterjes körei gondolkodás nélkül (vagy inkább maximális bizalommal?) állnak modellt egymásnak bizonyos konceptuális mutatványok szolgálatában. Általában derűt sugároznak. Minimum az ifjúi hülyéskedés derűjét.

Miseticsnél csak úgy állnak az aszfalton, mint a betonkaró.

Utópia: utak a vakvilágba. Valós ez a fenyegetés, vagy csak a fiatalság fílingjéről van szó? Nem lehet válasz, mert a válasz, miként eme utópia veleje is, a miseticsi képhatáron kívül van, a felelősség terhétől mentes semmire támaszkodik.

Nyugi! – mondhatnánk - Játszadoznak gyermekeink.

Na de ennyire komoly pofácskával?!

Pillantás a műkereskedelmi eleganciára

A művészre alázattal várkozó tévétechnika