STAFFÁZS

Lévén gondolkodva alkotó művészemberek, nem tartjuk mindennek a közösséginek mondható kedélyvilágot, de azért sokra tartjuk. Előbbre valónak a cinikus elidegenedősdinél vagy a zsigeri fortyogásnál. Ezért leginkább azok alkotói törekvéseivel szimpatizálunk, akik tudnak játszani, még hozzá úgy, hogy a játékuk kellő mértékben az emberről szól, és a partnerül/eszközül kiszemelteknek is kínálnak nyerési lehetőségeket.

Nem olyan egyszerű ez, hiszen az emberi világ telis-tele van hiúsággal. A hiú pedig gyakran beáldozza környezetét. Ha aláírattunk is a staffázzsal, a játszótársakkal – akárcsak virtuálisan – valamiféle hozzájárulási nyilatkozatot, hogy akármit játszhatunk velük, az a befogadás szintjén érvénytelen, mert méltóságtudatunk szerint a játszadozás céltáblájává tett embert, az embert mint olyant senki nem képviselheti, áldozhatja be egymagában vagy konkrét néhányadmagában.

Tudjuk persze, hogy a játék szólóban is embernek való, hiszen egyik legfontosabb játékunkban nem egyéb motivál éppen, mint önnön képességeink kérdéses volta.

A kommunikáció korunkra jellemző eluralkodása mellett (lásd: tömegkommunikáció és eszközei) amikor a művészet is alig akarhat csupán felfedezés lenni, hanem egyben kommunikációs gesztus is, a művész elfordult a csillagos éji őszinte magánytól (oda se fordult,) játéka közösségi természetű lett. Interaktív bár, nagy mértékben mégis virtuális maradt a kommunikáció, ami a befogadók játékba való bevonását illeti. Ráadásul túl nagy lett a kommunikációs felület, óriási arzenálra tett szert a mentális megvezetés, áttekinthetetlen az empátiára gerjesztő gesztusok sokasága, így a befogadói felületen nehéz közösséget alkotni. Hozzá tehetnénk, hogy a fentieknek köszönhetően játszhatnék dolgában a befogadó is felettébb elszemtelenedett. (Ez legyen pusztán a mi benyomásunk.)

Mivel a kommunikációs játéktér infrastruktúrája igen bonyolult, a művész könnyebben állíthat nehezen átlátható egyéni szabályokat, és szinte követhetetlen a befogadó számára az is, hogy a művész hogyan gründol magának médiaképes játékteret. Egyszer csak van neki. Ám feltehető, hogy a trend és a divat csatornái megkerülhetetlenek. És aki jó helyen nyomult, az nagy média erőkkel támogatva mutathatja, hogy ő (éppen) mit játszadozik.

A divat és médiális presztizs védelmébe vett csúcsokon kicsit megroggyant a művészetre születettség ősi imázsa. Oda sok egyéb módon is fel lehet jutni. Ez azonban most mellékes, mert most az ember staffázs mivoltára fókuszálunk.

Jókora, ám okolt kerülővel eljutottunk Misetics Mátyás kiállításához a Várfok Galériában.

Budapesten kívül akár Párizs és New York is ismerheti őt.

Látogatásunkkor hoztuk fejünkben korunk játékban való gazdagságának és szegénységének jegyeit.

Leginkább az szökött szemünkbe, ahogyan Misetics embertársaival játszik: hogy egyfajta konceptuális staffázsnak szemelte ki őket. Lehetnek ezek a szereplők a hajdani iskolatársai, feltehetően hívei mindenesetre, mert láthatóan vakon játsszák azt, amire Misetics kiszemelte őket. Tudni erről túl sokat nem kell, semmit sem kell érteni vagy gondolni, hogy az ember bábuként vigyázzba tudja vágni magát a nagy kattintás idejére. A kiválasztott örülhet a megtiszteltetésnek, hogy X.Y. staffázsa lehetett, akit befutott művésznek tudhat, és az pedig csakis valami szuper dolgon jártathatja az eszét, mint például falansztervilág vagy elidegenedés, amik, sajnos, igaz vonatkozásai létezésünknek, még ha mára felkapott közhellyé lettek is.

Azért emlegetjük fel mindezt, mert Misetics staffázsai – szemben a régi staffázzsal, aki életszerűen nem csinált épp semmit - egyelőre halottak. Állnak, mint a szerteszét rakott kuglibábuk, akiket valami nagy gondolat golyója mindjárt halomba dönt. Egyelőre, mert senki nem tudhatja, hogy Misetics miképp gondolja majd meg magát egy szép napon, és akkortól mi mást fog hirdetni, játszani.

Felhívás a kiállítási vendégkönyvben

Nem szívesen nézzük ezeket az ember-bábukat. Igen, ilyen gyávák és korszerűtlenek vagyunk. Misetics staffázsai, bár az ember nem ilyen ( lásd Pieter Bruegheltől Diane Arbusig, hogy az ember, még ha mozdulatlanná merevedik is, a művészi közelítés legdinamikusabb célja, játékszere,) szigorúan semmit sem tehetnek, és ezt mi nem tekintjük relevánsnak. Az ember így vagy úgy, igenis önmagáról nyilatkozik meg minden pillanatában.

Mi itt akkor hát a miseticsi nagy dobás, a statisztaszervezés?

A mesterséges világítás – a másik fenomén a miseticsi célkeresztben - a maga megjelenésében (nem abban, hogy mibe kerül az embernek,) hanem, hogy mire használatos, célszerű dolog. (A sötétségről, mert pár kritikus szót az is megérdemel, majd legközelebb értekezünk.)

Még tárgyakat sem okos dolog ostoba dolognak ábrázolni, nem hogy embert.

Miseticsnek mentségére szolgál szemünkben, hogy fiatal (több fokozatban diplomázott a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen, 2010-ben doktoranduszi címig jutott) és hogy kiállítása kiváló alkotói erényekről tesz tanúbizonyságot, s továbbá, hogy felkapott voltáról bizonyára nem csak ő egyedül tehet. Miseticsnek még nem kell tudnia, hogy az a bizonyos Emberi az élet eleje és vége között feszülő antagonizmusból nyeri méltóságát. Az ember még holtában is dinamizmusok sokasága, igaz, hogy ezek már csak az emberi környezetben működnek, hatnak tovább. Filozofikus tehát az, amit Misetics alkotói attitűdjében leginkább kritizálunk.

Munkálkodása mesterségileg sok értékes vonást mutat. Legfőbb erénye a formai rend, s ennek birtokában a formai bátorság. A mostani kiállítás címéül szolgáló Utópia sorozatban a megbolondított, mélybe zuhanó úttest felületek formailag a lehetséges legprecízebben kezelve, teljesen logikusan a képből kifelé mutatnak. Logikusan és kényszerűen is, hiszen Miseticsnek sejthetően nincs konkrétan kidolgozott utópiaképe. Inkább csak valamiféle fenyegetettségről van itt szó. Egy nem túl rózsás világ kezdődik a képhatáron túl. E vesztőhely előtt bénázik az a fél tucat utópikus emberstaffázs.

Ami az úttesttel történt, elég egyértelműen az értelmetlenség felé mutat. Bavalljuk, mi is szeretünk a szoftverekkel játszani, és értjük, hogyan gerjed az efféle gondolatszomjas miseticsi játékkedv, de más az, ha valaki a vakvilágba játszadozik. Az embernek a mérvadóság bizonyos miseticsi magasában, legyenek bármíly bűvöletesek is a szoftvereink, álljt kellene tudni mondani magának.

A miseticsi látomások viszonylag óriási giclée nyomatokon tárulnak szemünk elé (50x70 itt a legkisebb méret,) és a materiális kivitel nem közömbös összetevő. A Várfok Galéria termeit ilyen kiállítású nyomatokkal megtölteni nem kevés fillérbe kerül manapság. Látjuk, hogy az alkotó a kiállított fotográfiák materiális hatását kellő módon tekintetbe veszi, mert művészi gondolatai magukba ágyazzák a nagy méretből és az elegánsan kivitelezett képi felszínből fakadó lehetőségeket. Misetics alkotói gondolatai nem engedik meg, hogy mondjuk 13x18-s kópiában gondolkodjon, hogy érzéki üzeneteit keresztülvinni remélhesse, mondjuk, a facebookon. Ahhoz persze, hogy a térbeli megjelenés emelkedett volta mélyebb érzéki értelmet nyerjen, szükség van Misetics esztétikai bátorságára is.

Megint csak kedvünk kerekedik kitérni egy viszonyítás erejéig: vajon megengedhetne-e magának ilyen színvonalú kivitelezést az a mégoly tehetséges valaki, aki az utcáról toppan be a kulturális köztérbe? Ne feledkezzünk meg persze arról, hogy az utca nem valami szentséges hely, valamint hogy a tudatlan nem számol a tudatlanságával, s hogy a magas mesterségbeli tudás olyan fáradsággal jár, ami elől rengeteg született tehetség megfutamodik, miközben meg, ha teheti, a dilettáns is szívesen belekóstolgat a kínálkozó lehetőségekbe mások költségére. Nem álmunk tehát e téren a demokratizmust próbára tenni, de láttunk mi már elsikkadni karót-sosem-látott varjút.

Konkrétan a Táj, tűz című képről beszélünk (lásd ott, a Várfok Galériában!), aminek hatalmas felületeit a középen látható tűzjelenettől minden irányban kifelé részlettelen - mondhatjuk tökéletes - feketeség foglalja el. Jobb amatőr körökben ezt az itt fél négyzetméternél is többet kitevő semmit mind lenyisszantanák, de hiszen, ha Misetics ott rekedt amatőr zseni volna, kudarc nélkül aligha gondolhatná el ezt a fekete eleganciát magának. Itt viszont hibátlan a hatás: ennek a feketének a nyomat és a kivitelezés emelkedett színvonala okán lenyűgöző az eleganciája. Ez a feketeség az érzéki üzenet ím már elhagyhatatlan része.

A fekete felé zuhanó tónusmélységek a Túl címmel jegyzett sorozat kiállított két darabján Vancsóén messze túlmutató meditációs vonzással bírnak. A mesterséges fények néha bámulatos kontextuba kerülnek a természeti környezettel. Szóval van itt mit legjobb érzéssel befogadni.

Csak a staffázs! Csak a staffázst tudnánk feledni! A bántón elnagyolt, semmi értékű filozofikus képet az élőről. A képet, ami ahelyett, hogy teret adna, ollót mutat képzeletünk szárnyának. Talán a mi hibánk, hogy az efféle meglátás bennünket kifejezetten untat. Talán mert mi kíváncsi szívvel szeretjük/nem szeretjük az embert. Egyiket se talán, de igenis az Embert a faj elkótyavetyélődő trónusának lábánál. Azt, amelyik még elevenen nyüszít, álmodozik, güzül, szeret, belső világot sugároz, amelyik mi vagyunk, amelyik cipeli ismeretlen célja felé istenadta küldetését.

Divatja van persze a fotográfiai szerepjátszásnak, amit mi fotószínháznak nevezünk. Ifjú fotográfusok belterjes körei gondolkodás nélkül (vagy inkább maximális bizalommal?) állnak modellt egymásnak bizonyos konceptuális mutatványok szolgálatában. Általában derűt sugároznak. Minimum az ifjúi hülyéskedés derűjét.

Miseticsnél csak úgy állnak az aszfalton, mint a betonkaró.

Utópia: utak a vakvilágba. Valós ez a fenyegetés, vagy csak a fiatalság fílingjéről van szó? Nem lehet válasz, mert a válasz, miként eme utópia veleje is, a miseticsi képhatáron kívül van, a felelősség terhétől mentes semmire támaszkodik.

Nyugi! – mondhatnánk - Játszadoznak gyermekeink.

Na de ennyire komoly pofácskával?!

Pillantás a műkereskedelmi eleganciára

A művészre alázattal várkozó tévétechnika