Megmotozták GÖELEVENT

avagy egy színtévesztő feljegyzései,

avagy fény a szekrényből,

 avagy a képlátó magányossága.

Feltűnt a biztonságiaknak, hogy összevissza forgolódik ez a kis buzgómécsüng a Raiffeisen kiállítótérben, s bizony, megmotozták, talán már mérgükben is, hogy megsarcolja őket a magyar állam, de névlegesen, persze, csupán a biztonságtechnikájuk védelmében.

Na, mindegy, hiszen nem fotóztunk semmi titkot, és mióta szervizbe nem járunk vele, hiányozhatott is már öregecske GÖELEVENünknek egy kevés esztétika mentes érdeklődés.

A Raiffeisen Bank kulturális elismerést kiérdemelt kiállítótere a pesti Akadémia utcában kellemes szemlélődő tér, jól elkülönülve az üzleti forgalomtól, tisztán tartva, kényelmes bőr fotelekkel, melyekben hatékonyan lehet törni fejünket, hogy mit is tűzhetnénk tollunk hegyére. A kiállítótér égről beszóródó, télen ambientté szelídült világítása már nem annyira megtisztelő, történetesen Szilágyi Lenke fotóira nézvést, mert az egyetlen főfalon a képek felét homályba borítja az ide vezető hatalmas függőfolyosó.

Különösen sajnálatos ez most az olyan színtévesztőknek, mint mi vagyunk, lévén, hogy a kiállítás címe éppen bizonyos színekre helyezi a hangsúlyt: Certain colours.

Kellemes leporello ismertetőt is nyomtatott a bank, amivel Szilágyi Lenke pénzvilágtól távol eső, őszinte művészi látását megtisztelte.

A kiállított sorozat egy része korábbi szemlélődések, utazások és sikert aratott vadászgatások terméséből való válogatás, másik része viszont filmforgatások alkalmával készült, feltehetően a standfotós szerepében.

Erről - talán a bőrfotelek ölelésétől nekiszemtelenedve - az jutott eszünkbe, hogy filmforgatásokon kínálkozó látványoktól, filmes szándékoktól és fénybeli megformáltságtól függetleníteni magunkat csak úgy lehet, ha fotóink a filmforgatásról, és a filmforgatókról szólnak. A többi többé-kevésbé lopkodás. Utólag nehezen igazolható, például, hogy mi köze a szilágyilenkei látásnak a szekrényből előtörö ellenfényhez. Beismerjük azonban, hogy a képkivágások és a pillanatokban megragadott különösség nagyon is Szilágyi Lenke habitusára vallanak.

Aztán az is eszünkbe ötlött, olvasván a megnyitót performáló írónő leporellóban idézett szavait, hogy mi is az oka ellenérzésünknek a képzőművészethez vagy akár a zenéhez társuló szöveggel szemben. A szövegbe foglalt üzenet alapvetően nem hullám természetű. A verbális gondolatot, a mondatok nyelvi szerepének köszönhetően kvantumszerűen fogjuk fel, egyfajta, jószerével csak a mondat utolsó szavával összeálló értelmezési csomagban. A szöveg tehát kizökkenti, sőt, untatja a szemet, ami egy audiovizuális műben a vizuális szekvencián belüli ide-oda játékra vagy a képhatások akkumulálódására hangolódott rá.

A költők azok, akik próbálják ügyesen hullámtermészetűvé hangolni a szöveget verbális, hangzó leleményeikkel, lásd: időmértékes verselés, összecsengések meg a többi.

„…aztán egyszer csak snitt, melegfényű sátor egy kietlen havas hegycsúcson, az átmeneti hazatérés csöndes, puha pillanata, szétnézel, és mint egy őszi erdőben, hirtelen minden szimfonikusan összeáll, összeállnak a színek, a látszólag széttartó utak, összeáll és értelmet nyer a történet, a te történeted, s ha szervát kapsz a tógás múlttól gond nélkül, könnyedén fogadod; egyszer csak ott állsz egy réges-rég keresett épület előtt, feliratát kibetűzve: Hotel Concordia…

Kicsit sajnáljuk, hogy Szilágyi Lenke – vélhetően – örül az ilyesminek. Pedig hol van ebből a költői sóderből az, hogy milyen ő maga, hogy mit rejtenek s tárnak elénk a Szilágyi Lenke fotók. S mit ér az efféle irkálás önmagában? *

A galéria vendégkönyve.
Itt is ömlik a sóder.











A sóder szépen ömlik ugyan, ha nem durván mondatos, ha inkább szóképekből áll, de itt most mintha űberelni akarná a vizualitást. Közben meg a megnyitó beszéd költőinek szánt vakkanásnyi szavai alig tesznek egyebet, mint leltározzák a falon sorjázó, ismert és érzelmileg összetett látványokat. Ömlik szépen az efféle sóder, de nem lesz belőle ház, értékes menedék sem a művészet számára.

Kicsit mintha sűllyedtünk volna időközben a bőrfotelben.

A fotóban, természete szerint sok a tárgyszerű hivatkozás, olyasmi, amit felismerni vélhetünk, ami társadalmi viszonyokat idéz, és nem hagyja szimbólummá egyszerűsíteni magát. Így megvezeti figyelmünket, a művész által nem kívánt privát utakra tereli a befogadó képzeletét. De köti is az igaznak biztonságot ígérő nyilvánvalóságához. És mivel a tárgyszerűség és a nyilvánvalóság a fotó lényegéből fakad, nyomban hiányoljuk is, ha nincs benne. Absztrakt, ez itt jobbára szitokszó: egy kategorikus sárgolyó a noémák iránti szerelem s az abból fakadó intolerancia hajítópontjából.

Na persze, hol van már az absztrakt? Már rég nem ebbe az irányba tartunk. A fotografikus gondolatnak - még szebb talán, hogy a fotografálásra ürügyül szolgáló gondolatnak - illik vegyülni és oldódni a szociális gondolatcserékben. Ha magától nem akar, terelheti valami ebbe az irányba, például a narratíva, a kisérő szöveg, leszakítva a látványt a hitelesség eredeztető köldökéről.

Szilágyi Lenke - érdeklődésének természetét tekintve bizonyára helyesen – nem él ilyesmivel, a figyelem és az önmegismerés elmélyültebb régiói felé tart. Az érlelődéssel jár ez, s jó lenne ez így, csak mintha kicsit kizökkent volna mégis abból a tempózásból, ahogy merészen és fiatalon közénk érkezett, mintha kicsit nem tudná már egy ideje, mit kezdjen tehetségével s magával. A boldogulás szempontja felől közelítve, inverz módon is érzékeltethetjük ezt talán: Szilágyi Lenke nem az a Vancsó :-))

Mindez persze, miként a fotók feletti értetlenkedés is mindegy lenne neki s nekünk is, ha a művészt a kulturális környezet segítené élni és boldogulni, akár csak szerényen is, ha anyagi forrásokhoz segítenék, mondjuk, a galériák, vagy a kultúrpolitikai fennhatóságok akár.

Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa, mondogatjuk, pedig hát a művészet terén dehogy is! Az, hogy miként lesz a szellemi vasból olyasmi, amit aztán acélként tisztel az utókor, és ennek reményében érte a jelen, ha nem is arannyal, de jóféle forinttal fizet, nehezen megmondható.

Az akadémisták nyilván sajnálkozva bólogatnak ilyen dolgok hallatán, s széttárják karjukat.

Ha távozáskor a függőfolyosóról visszatekintünk, szépen kirajzolódik a Raiffeisen Galéria üldögéléstörténete

* Tudjuk, mi is csak hallgassunk, mert mi meg olvashatatlanul bonyolultak vagyunk, ám amire csak azt felelhetjük: egyszerűség-kalandorok kíméljenek! :-)