NAGYPANORÁMA

Témánk kifejtéséhez mindenekelőtt egy új fogalmat kell bevezetnünk:

környezet-anatómia. Pontosabban nézőszögi avagy vizuális környezet-anatómia.

A szóösszetétel forrásszavai önmagukban talán nem fontosak, hanem az a fontos, hogy beszélhessünk valamiről, ami jelen témánk középpontjában áll.

A szem nem képes 360 fokban leképezni a környezeti valóságot. A két szem együtt, agyi összedolgozással horizontálisan, pontosabban anatómiailag kb. 210 fokos szöget képes összefüggő képként áttekinteni.

A téri fényinformációk látás általi transzformálása a szem gömb szerkezetének köszönhetően kevesebb hamisítással jár, mint amikor a térből érkező információk a fényképezőgép képsíkjára vetülnek. A klasszikus fotó - kényszerűen és elkerülhetetlenül - eleve „meghamisítja” a látott dolgok geometriai –most már mondható: vizuális környezet-anatómiai valóságát. A térbeli objektumok és alakzatok távolságáról referáló fényképi információk a látás magasában tehát némi értelmezésre szorulnak (lásd: ősember mé nem szerette a fotót? alcímű eszmefuttatások más blogokban.) Nekünk, ez évezredieknek volt időnk ezt az értelmezést kimunkálni, ám itt van most valami új!

A 360 fokos panoráma fotó új alkorszakot nyitott, mert a látásunk által ismerhető vizuális valóságot környezet-anatómiailag ugyancsak felforgatva tárja elénk. Különösen így van ez a mélységben erősen tagolt, a fotográfus közelében műtárgyakat hordozó térben.

A látásunk természetes befogadó szögét jócskán, sőt, 360 fok esetén mondhatjuk, hogy a képtelenségig meghaladó fotográfiai kép bizonyos időbeli animáció segítségével készül, vagyis a fényképezőgép - a környezet elváltozásainak sebességére tekintettel, lásd például autó elszáguldása zavart okoz, felhők vonulásával csak óvatosan!, csiga az előtérben mehet stb. - saját tengelye körül tetszőleges szabadsággal körbe lépkedhet. Így szedjük össze a 360 fokos környezeti valóság sávokban megkaparintott részleteit. Az összerakás lehetősége mindenekelőtt azon alapul, hogy a kép bal és jobb szélén bekövetkező, geometriai értelmű optikai torzulás lényegében azonos, tehát az első felvétel jobb oldalán kialakult képszerkezet megfelelhet a második felvétel bal oldalán kialakulttal. Segítségünkre van persze még a szoftverek kínálta digitális precizitás is!

A 360 fokos panoráma kép készítése a viszonylag tartós megvilágítási feltételek és a várható környezet-anatómiai formációk mérlegelése mellett viszonylag magas fokú technikai precizitást igényel, ami persze - még ha nézőként magunkról megfeledkezve tátjuk is a szánkat - a művészet lényegét tekintve mindig is másodlagos marad.

A 360 fokos panoráma képet a maga háromszázhatvanfokosságában viszonylag gyorsan meg lehet unni.

Kérdés akkor, hogy a fotográfus mit nyer és mit veszít, amikor életét ilyesmire áldozza. Ez a már-már cinikus kérdés merül fel a rang és trend iránt tiszteletlen nézőben a Haris László panoráma fotóit felvonultató tárlaton is, aminek megnyitására a Fészek művészklubban került sor ez év február 13-án, s amely alkalomra a más fotókiállításokon alig fellelhető prominens művész-akadémikusok kellően nagy számban odasereglettek.

A mindenek előtt avantgard múltja által ismertté/becsültté lett Haris László, meg kívánván haladni a hatvanas évek politikai viszonyai között eleven, ám azóta aktualitását vesztett szemléletmódot, némi nem igazán ígéretes stílusbeli keresgélés után látását a horizontális nagypanoráma felé fordította, és ez a szellemi/ideológiai kitörésre már nem annyira alkalmas, főképp környezet-anatómiailag felforgató vizuális forma az ő érdeklődését vélhetően most hosszabban uralni fogja.

Mint céloztunk rá, van valami elkerülhetetlen gorombaság a tér eme síkba csomagolásában. Ilyesmi - első gondolatra - nem igazán illik Haris László békés természetéhez, és igazából kulturális érdeklődéséhez sem, de szíve joga (szívéé?), hogy ezt választotta.

Mivel volt már módunk elégszer meglepődni a nagypanoráma fotó nyújtotta különös tér-leképzésen, s mert tudjuk, hogy ez a hatás a technika precíz használata mellett automatikusan bekövetkezik, tehát azonos felszereléssel bárki más is pont e környezet-anatómiai felforgatás lehetőségének birtokába juthat, azt kell most már firtatnunk, hogy miben tudnánk e téren egymás érdemeit meghaladni, miben tudnánk individuális - nota bene művészi (akár akadémiai!) - érdemeket szerezni.

Nyilván valami olyasmiben, amit e látványhoz csak mi vagyunk képesek hozzátenni, s ami aztán a néző számára meg hazánk számára is (már ha van még ilyen) jelentőséggel bír.

Mit lehet az újdonság erejével ható, de aztán gyorsan sablonossá váló primer élménnyel szembesíteni? Haris László képeinek szemlélésekor is ez a kérdés merül fel az akadékoskodó elmében.

Egy harisi lelemény:
emeletes nagypanoráma kép

A harisi válasz több síkú. Az első az önfotózás attitűdje, amikor saját magát elhelyezi a képen, kézenfekvően és nem igazán nagy leleménnyel kihasználván a fotografálás több lépésben való menetét, vagyis önmaga ugyanazon összkép különféle pontjain újra és újra felbukkan. Ez egyfajta privát attitűd, jelen esetben nagyon szelíd pszeudo-narcizmusnak tűnik, aminek nem igazán magas az esztétikai relevanciája.

A másik lehetőség, amivel Haris előszeretettel él, a szekvenciális fotózásban születő geometriai összefüggések, különösen a térelemek formai terelése, mondhatni, a komponálás, ami egy ennyire bonyolult transzpozíció esetében nem könnyű feladat. Sok dicséretre méltó példáját látjuk itt ennek. A sárba mélyedt lábnyomok a falusi környezetű porta udvarának előterében (A kovács 2010), vagy az állatkerti panoráma sziklatömegeinek figyelmes elrendezése a vertikálisan keskeny játéktérben.

Külön vizuális bonyodalmakhoz vezet, ha a horizontálisan elrendezett épített világban a fényképezőgép döntve teszi meg a maga körmenetét. Az efféle játszadozások terén Haris tiszteletre méltó erényekkel bír. Száz százalékig rendbe rakott, kifogástalan felbontású képfelületei, és különösen az emelkedett megvilágítási körülmények, a szépen kordában tartott színvilág  klasszikus esztétikai értékkel bírnak.

A harmadik a mesélés lehetősége. Például egy ház, a homoródalmási ház kertjének elmesélése, vagy ugyanazon ember hosszabb idő alatt lejátszódó élettörténéseinek szimultán jelenléte a maga panorámasíkba átrendezett életkörnyezetében. Az akkor és máskor egyetlen mosttá avatása. Ez persze a technikai eljárásból eredendően következik, bár látható jeleiről a fotográfusnak kell gondoskodnia. A nyilvánvalósági síkok szakadásmentes összeolvadása az idő szemléletének újfajta lehetőségére célozgat Haris László képein.

A megnyitó kapcsán P. Szabó Ernő eleget dicsérte a választott témák kulturális, szociográfiai és egyéb ideológiai relevanciáját (eme érdemileg nem vizuális vonatkozásokat.) Ezek a jellemzők leválnak a képek esztétikai vizsgálódásakor, inkább társadalmi elvek szolgálataként mutatkoznak, nem sok közük van a művészet specifikus lényegéhez, és fordítva: a nagypanorámának sincs igazán sok érzéki hatalma kulturális értékrendünk propagálása terén. A témaválasztás a társadalom értékimázsával szoros kapcsolatban van, ám az efféle értékek felmutatásának leghatékonyabb módja épp a formai egyszerűség lenne. Más oldalról meg persze az is igaz, hogy szellemi reflexeinket időként tornáztatni kell! 

Albertini Béla fotótorténész a pészabói gondolatok súlya alatt

Fentiekről összegzőn szólva: Haris László nagypanorámáit az ábrázolási törekvés és a témaválasztás csupán felemásan igazolja.

Miért nagypanoráma tehát?

Csak.

Egy idő után aztán tényesednek a dolgok, amikkel már nem vitatkozhatunk.

Feltűnés.

Ezt a lehetséges vádat Harisnak még nem sikerült eliminálnia.

Az persze látszik, hogy elköteleződése a képein is megörökíteni kívánt kulturális értékek iránt nem csupán pészabói megnyitó máz, hanem őszinte és komoly vonás (amihez persze önmagában nem feltétlen szükséges a fényképezőgép.)

Van okunk aggódni Haris László oly hangsúlyozottnak tűnő formai elköteleződése okán. A nagypanoráma fotó felett - pedig még csak 2014-et írunk! - már láthatóan ott lebeg a máról holnapra beköszöntő múlandóság. Mindenféle fejlesztők tukmálják szoftveres eszközeiket, amik ugyan csak arra jók, hogy a figyelmetlen sokaság elfelejtsen panorámakép és panorámakép között különbséget tenni, de a kiállítási befogadás szintjén a divatok kilúgozóan hatnak. Kicsit olyan már a panorámikus látványoknak örülni, mintha afölött örvendeznénk szakadatlan, hogy kattintottunk, és lám, már megint kép lett belőle.

Haris László az ő alkotói alaposságával persze fölötte áll efféle veszélyeknek. Fontos hátránya mégis az általa favorizált, hosszan elnyúlt alakzatnak, hogy eszünkbe juttatja Dobos Sándor kiállítását, a Mediterrán meséket, ami a Mai Manó ház eddigi minden időkjének az egyik legnagyszerűbb kiállítása volt.

Érdemes rákérdezni, hogy miért.

Találgató válaszaink első helyén ez áll:

Mindamellett, hogy Dobos Sándor is tökéletesen meg kívánt felelni a panorámafotózás rigorózus feltételeinek, és pontosan számon tartotta az abból következő korlátokat, ő a különösség formai ruhájába volt képes öltöztetni egy távoli világ iránti elmélyült érzületeit.

Szerencséje is volt, mert Dél-Olaszországban sok olyan panoráma felületet állíthatott meséje középpontjába, ami távol volt szemlélődése pontjától, mélységben tehát ritkán volt drasztikusan tagolt a látvány, s így vizuális beidegződéseink szerint harmonikusabban hatott a létrejött kép. Vagyis kevésbé jutott szerephez a környezet-anatómiai felforgatás. Mindamellett, de talán inkább a fentieknek köszönhetően Dobosnak lehetősége nyílt (ötlete támadt) a környező táj horizontális összezsugorítására, ami által az eleve egzotikus és mesebeliként ható valóság esztétikailag emelkedett sűrítményeit hozhatta létre. Érzéki erővel közel hozta, az omlatag múlás fölé emelte a távoli középkort, a történelmi idők alá temetődött másságot. Jóval többként hatott az, mint a puszta tisztelgés a kultúra tovatűnő, nagyszabású alakzatai előtt. Mellbevágó és lelkesítő volt.

Ennyit az áradozásról és az áskálódásról!

Mert aztán mellénk áll egy másik ember, egy másik befogadó, hallgatja, miként akadékoskodunk, és megvetőn végig mér bennünket. Szerinte ezek a Haris képek sokkal gyönyörűbbek, mert ez a látvány, ez a nemes magyar aura, ez a finom rajzolat, ez a csapongó formajáték őt százszorta inkább lebilincseli.

És ekkor mi mit tehetünk?

Irigyeljük ezt az embert.

És nyújtogatjuk nyughatatlan szellemi karjainkat, hogy bennünket is bilincseljen már le valaki :-)

P.Szabó Ernő és a Fészek Galéria szellemi gazdája, Molnár Éva művészettörténész, aki a megnyitó beszédeket nem igazán állhatja.

Ez egyik illusztris vendég, Féner Tamás köpönyege.

A fotókiállítások egyik ritka vendége, Gulyás Gyula akadémikus filmrendező más prominens arcokra vadászik.

Gömbfej és borospohár, Zsitva Tibor épületfotográfus fontos kellékei