Sötétségrül

A magfizikusok szerint akadnak elméleti részecskék, melyek megmagyarázhatják a sötét anyagot, de itt vagyunk például mi is, ugyan nem a nagy hadronütköztetőből, de a közelebbi valóságból, akik szintén magyarázattal szolgálhatunk. Határozottan érzékeljük ugyanis valami sötét hogyishívják létezését.

Mert mi az, hogy valami sötét? Miért mondja, hogyan érti ezt az ember, metaforikusan, akár emberre is? A butaság szinonimája volna? Ez a gondolatainkkal megidézhető, emberből sugárzó sötétség a butaságnál sokkal összetettebb dolog. Szoros viszonyban van ugyan a fénytelenséggel, az ember látóérzékének ínségével, de átvitt értelme is van. A sötét kétségtelenül valamiféle lelki rossz az embernek.

A fizikai sötétség legfőbb érzékszervünket gátolja hatékony működésében, ezért rejt. A fizikai sötétség, ami tulajdonképpen nem létezik kozmoszunkban. Tengernyi galaxisának tengernyi csillagával meg van világítva a kozmoszunk mindenestől. Amíg csillagot látsz, mindenütt ott a fény, nem csupán a szemedben, hanem a világvégi csillag és a szemed között, áramlik szakadatlan s mindenfelé az űrben, mert forrásából szünet nélkül és gömbfelületen indul útjára a fény. Az asztrofotósok csodálatos csillagközi színjátékokra derítenek fényt a fotonok kitartó összehalászásával, ott, ahol szabad szemmel semmi sem látható.

A rossz sötétben viszont semennyi fény sincs. A rossz sötét talán az, amiben az ember benne van valami mással együtt, olyasmivel, ami rejtőzve el is különül meg sorsszerűen össze is fonódik a sötétséggel. Az éjszakában, mikor a sötét sikátorok között átvágunk, ott lappang köröttünk az aljasság, a mentális betegség, a bűn, az áthárítás-kényszeres elégedetlenség száz fajtája. Oson utánunk, vár ránk, támad nekibátorodottan attól, hogy nem juthatnak információhoz a potenciális tanúk. Nem juthat információhoz a látás. És ott lappang az éjszakai sötétekben a hallgatag semmi is, mint képzeletünk valóvilági élményektől hangolt, bonyoldalmas kelepcéje.

Néha jól jön, hiszen nem is az éjszaka, hanem maga a sötétség az, ami a szerelemé. A fáradt testet viszont nem a sötétség, hanem csupán az éjszaka veszi gondjába.

A sötétség rejti mindazt, aminek nem érdeke, hogy láttassék. De nemcsak rejti, ösztönzi is. A ragadozást. Meg az aberrációt, ami embernél már nem létfenntartás, hanem perverzió, a kollektív üdvű értelem uralomvesztése, az ösztön antiszociális kificamodása.

Mondhatod-e pusztán türelmes várakozásod által bárminek, ami lényege szerint sötét: légy világos! Mondhatod-e ezt, amikor az áskálódó kicsinyesség az ártatlan értetlenség sötétségében rejtezik? Mondhatod, persze, csak mindhiába. Mentális sötétségben lehetséges olvasatai között biluxol a dolgok értelmezése. A leplezett szándékoké. Ha ekként akarod tetten érni, amakként definiálja magát.

Sötét, vagyis nem ad magáról információt. Sötét, vagyis árnyékvető labirintusaiba belefullad a vallató gondolat. Sötét, vagyis magába nyeli mindama rossz frekvenciákat, amit az ártó szándék rávetít. Sötét, mert az éjszakában startol és szembe halad az élet hajnaltól alkonyig tartó fordulásával. Sötét, mert fogékonysága tükre megvakult, nem veri vissza a fényt. Sötét, mert nem érti mi sötét. Sötét, mert tehetetlen.

Ha el akarod kerülni ezt a sötétséget, rá kell jöjj: magányra vagy kárhoztatva, mert ezt a sötétséget nem lehet se megbeszélni mindazzal, ami hordozza vagy ami benne van, sem kivilágítani, mert ez A Sötétség.

Kezdetben volt a sötétség, s bár aztán lőn világosság, valójában nem mondhatunk többet, mint hogy lőn világosság is, vagyis hogy a sötétség befolyása csupán ellentételeztetett, de fel nem számoltatott. Ha a teremtőt merjük kritizálni, akad motívum, akár gyengécske érzékszervi felszereltségünkre is gondolhatunk.

Ahol a fény forrása megneveztetett, ott a sugárzás egyirányú és egyértelmű, és ott van árnyék is persze. A kozmikus árnyékok térben végtelen hatalmasságok, teremtői intelemként hatnak a bennük foglyul ejtett picinyke lény számára. Az emberi lény a Földdel együtt naponta tehetetlenül belefordul e kozmikus árnyákvetésbe, amiben fényei minden erejével is csupán pislákolásra képes. Az egészséges lélek ilyenkor alszik. De az ember javarészt többé nem egészséges. Az éjszakában ordibál, stimulálja érzékeit, mulat és dühöng. Lámpát gyújtunk ugyan a fizikai sötétség ellen, de az ember teremtette világosságot ezerféle egymás ellen ható érdek menedzseli. Lesz világosság, ha meg tudjátok fizetni, mondják az energiatengerek halászai. Legyen sötétség, mondja a gonosz, és elég, ha maroknyi kővel célba veszi az utcasarki villanykörtét. És akkor lészen sötétség, s a teremtő – már ha ilyesmit tudtára hozni képesek leszünk – majd széttárja karjait.

Okos fejünkkel már csak bólinthatunk, aztán iszkiri.

De hová magunk elől? Az ember sötétséggel van megjelölve.

Itt van a szenzor. Az okosan feltalált, tovább fúrt-faragott fotográfiai fényérzékelő. Gyakran találkozik a fényképező szenzor meg a sötétség. Elvileg, fizikailag nem volna sötétség neki az, ami nekünk sötétség. Vagy mégis? Vagy még inkább? Mintha az objektívnek hitt fotógép még annyit sem volna képes látni, mint az emberi szem.

A szenzor erőlködik és melegszik, hogy érzékletet csiholjon az éjszakai fényinformációkból. Az olcsó szoftverek majdnem belefulladnak, hogy a szenzor zagyválásaiból értelmesnek látszó információt faragjanak. Leginkább csak ezt a zagyválásait sikerül felnagyítani, megtetézve a tehetetlen szoftver hasadt képzelgéseivel.

Mintha ez az egész objektívnek tűnő fotográfiai leképzés csakis az emberé, csakis a mi érzékeink által korlátolt fényképezés volna.

Diszkó homályban megpillantott szép lány sötét oldala, azaz a fotó szenzor által produkált vörös és kék rétegek.

Nem annyira szép bácsi fotó szenzor által sötétből elővarázsolt vörös és kék rétege.