Képek és pixelek

Fotóművészet - és azon túl

 Hm? Mi? Hogy is?

Megannyi kérdés.

Na és itt vannak még ezek is:

Nem ül-e fordítva a kor sok hangadója a pixelparipán, azt hívén, a Parnasszosz felé vágtat, holott pont fordítva?

Egyáltalán: What about igyot recs? - kérdezhetjük múltunktól és jövőnktől elgyötörten.

A "dagerrotípiáktól a pixelhalmazokig" nem olyan szembeállítás-e, mint amire a "miben különbözik az egyik tojás a másik létrától" féle aranymondás céloz? Mert nem a dagerrotípiáktól a szemcsék halmazáig lenne-e a technikatörténetileg még értelemmel bíró, száraz megközelítés? De talán még ennél stílszerűbben is példálózhatunk: Az antik görög drámától a számítógép tasztatúra billentyűjéig. És akkor ugye, művészet irányába célozván ezzel, mekkora átlátszó szamárság ez máris?

A pixel a képszövet új, digitális építőeleme, A fotografikus alkotás mágiája szempontjából nagyjából mindegy, hogy szemcse vagy pixel. Ám a képektől a szemcséig/pixelig még az érzelmekre képes értelem határmezsgyéjén vadászgató jeltipológusok sem indulnak el, legfeljebb a szakkontárok. Oda nem vezet valóságszemléleti út. Olyan, mintha kérkedő vonulással oda tartanánk, ahonnan elindultunk. Ami persze egyébként lehet, csak mi volna a figyelemre érdemes benne? A felkent, a más irányból érdemesült köldök?

Egyrészt vannak a fényképezés technikai eszközei, másrészt van a fotografálás, mint önálló kifejezési törekvés, harmadrészt pedig van a gondolkodás valamint a vizuális és egyéb kommunikációs ambíció, na meg az alkotó megformálásra alkalmas médiák közötti, mind zabolátlanabb átjárás, ami mind-mind hangsúlyozottan ugyanarra az egyre csodásabb eszközrendszerre támaszkodik: a fotográfiára, s mellette - ím már nem annak függvényeként - a digitális képalkotás valamint a különféle nemű képi kimenetel, output lehetőségének eszközeire. Meglepő módon - a fotografálás társadalomkutatási és különféle más áthallási perifériáján portyázók beavatkozásának köszönhetően - a film is ide keveredik most, mintha az idő-faktor, a valós történés illúziója nem lenne választóvíz az ugyancsak képrögzítésen alapuló film és a fotó között.

A húzószó a csarnok elomló öszlopi közt most kétségtelenül a fotó. Az összemosók azonban komisz bűntudatlansággal mosnak szakadatlan, úgy, csak morálisan mégsem úgy, mint Ágnes asszony a patakban.

A pixel vak építőelem, a digitálisan rögzített fotó vagy az analógból szkennelt, digitalizált képállomány és a digitális interfésszel generált vizuális látvány-objektumok egyetlen lokális színértéket hordozó építőeleme.

A pixelben az a sajátos és korszakalkotó, hogy valamennyi megjelenési változata binárisan értelmezhető, s ilyenformán kóddal helyettesíthető, amely kód egy normákhoz igazított rendszerben az adott színné bármikor visszaalakítható. A struktúrák másneművé való átstrukturálásának lehetősége rejlik benne. Egy még ismeretlen kimenetelű forradalom, még inkább korszakváltó ostrom trójai lovacskája a pixel.

Ami a fotóművészetet és az azon túlt illeti, ki lett felejtve az azon innen. Pedig olyan is van. Igaz, más vetületben, mint ami a túlban kínálkozik, de van.  Amennyiben a túlt értékirányultságú célzásként használjuk, ami azonban nem kizárólagos lehetőség, akkor az innen a művészetnél funkcionálisan kevésbé rangos fotográfiai megnyilatkozásokra utalhat, mint például igazolványkép, tárgyfotó, sajtófotó, műszaki fotó stb. vagy pedig utalhat a fotográfia álfunkcionális megjelenési formáira, például az emlékfotózás, a képi levadászás, vagy a redundáns széptevés terepén. És nem ezek nélkül ugyan mi volna a fotografálás eszközbéli fejlődésének története? - kérdezhetnénk akár Susan Sontag nevében.

Amennyiben azonban a túlt a korszerűség, a jövőbemutatás, a képiség zabolátlanul szertenyíló értelmezési szögére célozva említjük, akkor érdemes volna tisztázni, hogy hol vonhatók meg mégis a képvolt határai. Mert egyébként jó az nekünk, ha a jövő mindenestül túl igyekszik lenni a máig (közelmúltig) érvényes értelmezéseken? Olyannyira túl, hogy az sem biztos, hogy a Műcsarnok lesz a jövő művészetének, egyáltalán a bármiféle kommunikációs céllal alkotott (vizuális) műveknek közönségfogadó otthona. Másrészt jó lenne az, ha egy napon bárki markába kaparinthatná a nagybecsű régi címeket, és megkezdődne a végső és ím már embertelenül belterjes szemfényvesztés?

Ami a felvonultatott tematikát illeti, kérdés tehát, nem került-e szarkai zászlaján túlságosan előtérbe a művészet szó? Na meg a pixel. Mert csak ismételhetjük kételyünket: minek volna érdemi metaforája a művészet terepén az egyébként  technikai lényegre utaló pixel szó?

Fotószemle - talán szerencsésebb lett volna.

Lehetett volna vizuális kommunikáció - és ami még azon túl van.

De semmiképp bárminek is kontrasztjakén a pixelek. Ez olcsó hatásvadászat.

Szemcsék és pixelek - esetleg, bár az meg helyénvalósága ellenére talán csak a fizikai/technikai háttérre utalón cseng le a közönség fülében. De legalább nem képzavaros.

Másrészt szemcse ma legtöbbször már ott sincs, ahol volt. Kétségtelen azonban az is, hogy a pixel a szemcsét is képes imitálni, mérete fordított arányában egyre jobban (lásd felbontás) Szóval figyelemre méltó hatalomváltás játszódik le a képek mélyén, csakugyan. Még akkor is, ha a pixel buta, hiszen az értéktelen képzajt is fogában tartva viszi át az adatállomány túlsó partjára, ahol a kép mágiája játszódik.

Szamárságokat beszélünk?

Na és, mert egyre több a pin a művészkedés terepén, mit szólnátok egy ilyen felvezetéshez:

"Olyan sok pin van, és olyan rövid az idő. Hogy időt takarítsunk meg neked, megmutatjuk az utóbbi néhány év legjobb pinelésre érdemes ötleteit." (idézet az internetről)

De most komolyan!

Mert hiszen, nem pinelés-e ez, amit a csarnok elomló oszlopi mögött látunk,  a szó legkifordítottabb értelmében?

És összegzésül még egy-két kérdés:

Hogy lehet valami ennyire savanykás, mikor a fotografálás szőlője egyre édesebb?

Mi lenne, ami kiütközni látszik rajta, a pixeleken s képeken innen? Csak nem holmi belterjes ki-berekesztő kurátori elfogultság, ami egyben mintha sokirányú törleszkedés is volna? S ami már ugyan miért volna egészséges csemegéje a szellemi táplálékok csarnoka látogatójának?

Na és volna-e annak, aki bekerült a szarkai merítésbe, na meg annak, aki és ami kimaradt, érdemi gondolat a fejében a kor érdekesen előálló helyzeteiről, vagy csak elégedetten/elégedetlenül hallgat?

És továbbá, sokkal egyszerűbben: nem bukkan-e fel itt is - mint mindenütt a fotografálás terepén - a lelkesíteni képesek között annyi őrületesen unalmas alak?

Na és mi? Kérdezhetné az olvasó: mi miért nem mondunk semmit, hogy-hogy csak így összevissza kérdezgetünk?

De hiszen mi - már megbocsássunk - bármit honnan tudhatnánk? Bizonyára csak költői kérdések ezek, amikre futja. Akadékoskodások pixeles kisujjunkból szopva.

Na és, de tényleg, mégegyszer: mit jelenthetne itt, a Műcsarnok pixelekkel tömött termeiben mondjuk az, hogy " a legnépszerűbb csaknem 150 pin a művészet kategóriában"? A legfelkapottabbakat? Na és ki kapta fel azokat, akik felkapták ezeket?

Mi? Szarkasztikusak vagyunk?

akt pixelkoporsóban