Vázlat

A tegnapi szép napsütésben, boldog hazafiak sűrejében folyvást holmi pályázati kibontakozás lehetősége motoszkált a fejünkben.
A közelgő politikai aktualitástól elhajló, egészen másfajta felelősségek terhe alatt össze is állt egyfajta vázlatos elképzelésünk. A címe eléggé érdekes:
GÁBRIEL ÉS AZ ÚR HANGJA

Ma folytatódott a napsütés, és az Operánál boldogtalan hazafiak sűrejében, átkozódások közepette ígéret hangzott el arra is, hogy nekünk, szegényeknek asztalán minden nap lesz ennivaló.

Ma már a föld alá is elhatolt a napsütés a Rákóczi téri tükörtechnikának köszönhetően. Örvendező hazafiak tízezrei csodálták meg Budapest új metró vonalát, az M4-et.

Vatafaka

A MAO egyesületi fotótagozat nagyszabású, Lucien Hervé előtt tisztelgő, elmevallató kiállításának méltó aurát kölcsönzött a Vatafaka zenei formáció fellépése a hódmezővásárhelyi Alföldi Galériában.
Ezúttal - érintettek lévén - rövidek leszünk:

Kivonat a megnyitóbeszédből (részletek a Fényezred honlapon)

A média ördögének köszönhetően itt nem látható videoklipünkben a nagyszerű Vatafaka együttes háttérzenéje mellett megkíséreltünk teret engedni az amatőr szemléletnek. A Youtube-on is próbálkozunk: Vatafaka.  http://youtu.be/yJiuxRa7vvM

32.Sajtófotó

Teátrális, spotfényes díjkiosztóval  a Tivoli színház hűlt helyén, megnyílt a 32. Magyar Sajtófotó  a Capa Kortárs Fotó Központban.
Korniss Péter Kossuth díjas fotográfus megnyitó szavai magasra emelték a dokumentarista fotográfia méltóságos lobogóját.
A fiatalok taroltak, na persze, különösen, hogy az idős riporter korosztály átengedte a fotóriporteri reprezentáció e fontos terepét a fiataloknak.

Míg a kezdésre vár, teátrális fényekben fürdik a borozgató közönség.

Reflektorok fényében a Capa Központ igazgatója, Kőrösi Orsolya.

A díjaikra váró ifjú titánok közt szorongva visszamereng harminckét év messzeségébe Szarka Klára, Balogh Rudolf-díjas fotográfiai szakíró. Az ő fejéből pattant ki az évenkénti magyar sajtóverseny gondolata.

A sajtófotó egyik nagy örege, Urbán Tamás markában tartja a jövőt: a displayen ugyanis  az a pillanat látható, amikor Urbán Ádám, aki apja szakmai nyomdokába lépett, átveszi kategória első helyezését.

Ez pedig már a kiállítás maga. Egy autentikus nézői hozzáállás, ami kárpótol bennünket a törvény tilalma alá tartozó fej elvesztéséért.

Sajtóinterjú a többszörösen díjazott Móricz Simonnal.
Ma ez így megy: hangfelvétel mobillal.

 Többszörös lábramenés.
Négy láb Máté Bence nagy kócsagjaival.

Emberlábrázolás

Mióta a törvény az ember személyiségét a fotografikus ábrázolással érdekellentétben állóként deklarálta, s tiltások és kötelezettségek hálóját szőtte az elröppenő pillanat köré, pusztán csak mert az ember – joggal, nem joggal - annyira fél a fényképező másik embertől, hogy képes személyisége, sőt, akár nem létező személyisége, vagy még inkább arcos, de személyiség nélküli személyessége, e fiktív érték védelmében rendőrért – na, esetleg szívesebben kártalanításért - kiáltani, azóta már a fotógép is másképp áll a kezünkben.

Kicsit elszállt a kedvünk ábrázolni az embert az ő örök magamivoltában.

Az egyén, a személy, aki összességében, a többiekkel együtt a történelem legnagyobb értéktényezője és bajforrása, képi nyom nélkül kíván eltűnni az élet porondjáról. Na, itt is helyesbítenünk kell: talán inkább igaz nyom nélkül, hiszen fényképezkedik ő, ahol csak lehet, kiváncsi ő nagyon is egy olyasféle hazug fényképi megmutatkozás iránt, amit cenzúrázhatott.

Persze, tudjuk milyen az ember, na de hogy milyen, az pusztán szavakkal teljességében elmondhatatlan.

Tudja ő is, hogy tudjuk, mégis igaz kép nélkül szeretné küllemét és tetteit „futtatni” a köz terein.

Mintha az ember egyben nem az összes többi ember lenne, aki él, hal, szeret, sürög-forog, ármánykodik, szenved és mutogatja magát, koronként kicsit másképp, de kezdettől fogva és örökkévalóan.

Milyen nyom maradna erről az emberről, ha egyenként valahányan kivonnánk magunkat az igazmondó lencsék látóteréből?

Na persze, a fotósok is csak hallgassanak! A megélhetési igazmondók, a bulvármeghurcolók, a paparazzók.

Mert mi együtt, mindannyian tehetetlenek vagyunk magunkkal szemben, ezért már a fotografálásban is a feslő szövetű törvény akar paragrafusai által igazságot tenni – erőnek erejével.

Ez van 2014 március idusa óta az új polgári törvénykönyv szerint. Az igaz pillanatot most már törvényileg megelőzi az igazságszolgáltatás kikényszerítette kunyerálás, mialatt a pillanat persze elszáll.

Jelentjük törvénytisztelő-alássan, mostantól leszállunk a leginkább arc alapján beazonosítható személyiségről.

Mard nekünk, GÖELEVENnek a régi móka:

1. az ember nyoma, amit maga után hagy munkájában, életvitelében, rendszeretetében vagy rendetlenségében, szokásaiban, megoldásaiban, erőbehatásaiban, a társadalmi és természeti környezetén, ide értve az azokból kiolvasható hajdani történéseket,

2. mindaz, amitől az ember tudhatóan vagy sejthetően szenvedett és szenved,

3. ha ügyesek vagyunk, testközelből az arctalan emberábrázolás,

4. és ennek csodás véglete, a lábra menés, amiről, ím, a tessék-lássék képben lévő törvénykező rendelkezni elfelejtett.

Pedig a láb is az ember tükre! De mennyire!

Emberlábrázolás

Emberek személyiségmentes, tágabb lábrázolása

Az emberi tettek nyoma

Környezetkép:

beomlott járda csikkel és vaspöcökkel

Timeline. Az ember feloldódása a metróelmúlásban

IDŐVONAL

Van egy civilizációs gyakorlat: Léted, ha a kor szemében érdemleges volt, s bár végleg lemerült, az érkező, a túlélő ember viszi tovább magával – a múltba forduló jelen túloldalára, viszi a jövőbe az emberi létezés sok évezredesre tágult idővonalán.

Ugyanez hogyan fest fészbukosan?

Az idővonal létezik itt is, csak valamiféle fikció. Azáltal múlik az idő, hogy az emberek véletlenszerűen követik - mit követik? felülírják! - egymás jelenét a magukéval, azaz posztjaikkal. Nem véletlenül, de véletlenszerűen történik ez, ezért száguld néha az idő az ő fiktív fészbuk vonalán, s ezért tűnik máskor – egyre ritkábban - állni.

Hízik vagy fogy érvényében a most - posztoddal  íly kétes reményekkel terpeszkedhetsz el az e-mostban.

Érzékelhető már, hogy egyre inkább fogy az e-most aurája, pedig civilizációs távlatokkal mérve még csak kezdetén vagyunk a fészbuk történetének.

Amikor felpakolsz valamit, és bámulod kicsit, hogy miként mutat, ilyenkor az idő mintha állna. Ám előbb-utóbb – napszakoktól függően akár perceken belül - ott terem a következő poszt meg a többi. Imént még terjengősnek tűnő jelened zsugorodik, tolódik a múltba, betemeti a posztok időt imitáló láncolata.

Vissza lehet keresni minden hajdani pillanatodat, valóban!

Néha-néha megesik ilyesmi, csak kinek van ehhez rendre türelme?

A fészbuk a kommunikáció ki tudja hányadik generációs módszerét tárja elénk: ím már nem mi jutunk -  végre! - korlátlanul információhoz, hanem most már mi okádhatjuk tengernyire dagadt információs készletünket másokra. Akik persze ugyanígy vannak ezzel.

Őrületes sebességgel taszítjuk egymást a mutatkozás száguldón múltba forduló jelene mögé.

A fészbukon az élethosszad fikció, s e formájában, láthatóan egyre rövidebb. Újjászülethetsz, persze, csak százszor, ezerszer eltűnsz máris, meghalsz és meghalsz megint.

Egyesek úgy próbálnak kifogni ezen, hogy sűrítik születéseiket. Ha odaültek a gép elé, percenként hajítanak fel valami mást, valami újként ható újjászületőset az idővonalra.

Ám mert az ember agybéli és kommunikációs kapacitása véges, a fészbuk-tünemény végkifejlete már sejthető: magányos villanásként végül mindannyian a végtelen gyorsan dagadó kollektív idővonalba fulladunk.

Akadnak, kik olcsóbb ravaszkodáshoz folyamodnak: felhajítják az idővonalra ugyanazt a vacak, múlékony jelenésüket százszor és százszor. Ürügyként az újjászületésre váltogatják arcukat is. Ugrálnak újra és újra ugyanabba a folyóba a partról bámészkodó ismerőseik mérhető örömére.

De ott állnak azok valóban a parton, ránk várnak folyton, éppen? Nem is biztos! Sőt!

Ismét mások horizontálisan kívánnak a múlandóság sérelméért elégtételt venni: ráikszelnek mindenkire, aki csak a szemük elé kerül, hogy növekvő valószínűséggel minél több mindenki botoljon beléjük, essen hasra rövidke pillanatukban. Csakhogy az elfoglaltak meg az okosabbja, látván a fejleményeket, mind ritkábban sétálnak a fenyegetőn hömpölygő fészbuk időfolyó partjára. Mire odakecmereg némelyikük, mi már messze sodródtunk legtöbbször érdektelen eztnézdmámeg féle karcsapásainkkal.

Látni persze mást is, hogy sokak számára fiktív családias találkozóhely ez a felület. Locsogó-családok híg értelmű kollektív pocskolásaiba botlunk gyakorta, s hiába töröljük őket szabadságunk pipájával a láthatóság szférájából, mert előbukkannak újra és újra: cinikusan, fáradhatatlanul vihogva meg olcsón replikázva, úgy, mint kinek csak másokat bosszantó zajkeltés az élet.

Szemünk elé pattannak vadidegenként is itt-ott, mindenütt, mert sejthetően ezt is kínálja már a tőzsdén hazardírozó szolgáltató. Ha fizetett érte, az árnak vizét kedvére szennyezi a tehetősebb, például akár a pénzedből magát kínáló politikus is.

Érdekes megfigyeléshez vezet a fészbuk idővonal és a naptár összevetése. Hétvégén lelassul az időfolyam, hétköznap meg felgyorsul. Mintha szívesebben áldoznák (lopkodnák meg) közösségnek szentelt idejüket a fészbukozók. Mintha társadalmi jelenlétük, egzisztenciájuk egyik fontos forrása kevesebbet érne nekik, mint szent magánidejük. Mintha az fosztogatható lenne, mintha abból okoltabb lenne a fészbuk omlatag idővonalához menekülni.

Ember menekülj, csak jó irányba! Mostod valóságodnak idővonalán értelmes tettekre, nem fiktív értékű csobbanásokra vár!
Bár ha ennyire ráérsz....

LEG55

Ki hinné nekünk, ha csak simán megesküdnénk rá, hogy az utolsó 55 esztendőben nem volt ennyire pompás március huszonegyedike Budapesten, mint az idén.
Mi azonban ott voltunk a Szabadság hídon, valamennyi március 21-én, vissza 1960-ig. Vagyunk tehát ama jelentéktelen buliknak, a BEDOBÁSOKNAK köszönhetően az e napi időjárás alapos megfigyelői.
Voltak szép tavaszi napok, na de ennyire pompás egyik sem volt, mint ez a mai... hopp, míg ezt irkáltuk, átkattant a számítógép órája huszonkettedikére.
Szóval, mivel a BEDOBÁSNAK az 50. alkalommal véget vetettünk, s már csak NEMBEDOBÁS van, tegnap ismét nem dobtunk be semmit a Dunába, pedig valamikor mennyi minden kincset vetettünk a habokba! Van egy Cseh Tamás dal, ami Bereményi fejéből kipattanva mintha erre célozgatna.

Nyárias, jelmezes BENEMDOBÁS

meg a tavalyi vacak, esőverte

Itt elérhető

D-Vektor-Pesövé Ofszi*

BOLDOGSÁG KATALÓGUSA

A boldogság különféle lehetséges megvalósulási formáit általában

"BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK" összesítő formában jelenítjük meg.

Meg kell jegyezni: maga az ÉV természetesen sosem volt és nem is lehet boldog.

* mi pedig - még természetesebben - nem bodogok, hanem csak BLOGDOGOK vagyunk

A szerkesztők megjegyzése:

Talán nem vitatható, hogy a boldogság érzelmi sajátosság, esetenként állapot, szerencsés esetben hosszan fennálló érzelmi állapot, vagyis elvileg nem zárható ki az egészében boldog élet.

Boldogságunk forrrásának esetenként eltérő voltát azonban számtalan külső és belső tényező, történések és fejlemények összefüggéseinek sokasága határozza meg, illetve a boldogság érzésének bekövetkeztét számtalan fennálló külső és belső körülmény gátolja.

John Stuart Mill szavaival: "tedd fel magadnak a kérdést, boldog vagy-e, és már nem leszel az".

Hogy kinek mit jelent a boldogság, nagyban függ attól, milyen csillagjegyben született.

A gazdagok boldogságáról: A jövedelemkülönbség az, ami konzerválja a boldogságban mérhető különbségeket, helyesebben a különbségekből fakadó boldogságérzetet.

folytatás a GONDOLKODOM menüpont alatt 

 

 Nehezebb felfogásúaknak:

Boldogság = Sz + (5xÉ) + (3xM)

Ahol Sz a Személyes Jellemvonásokat takarja, beleértve az életszemléletet, alkalmazkodóképességet és rugalmasságot.
É az Életminőséget jelenti, egészséghez, anyagi biztonsághoz és barátsághoz fűződő viszonyunkat tekintve.
És M a Magasabb Rendű Szükségleteinket jelenti, magába ölelve az önbecsülést, az ambíciókat és a humorérzéket.
 

LABIRINTUS

avagy egy pályázati kiírás valamint a krími hírek margójára

Az emberi fajták másság iránti intoleranciája eredendően természetes, azonban a civilizációk fejlődése által túl kellene jutni rajta –egyfajta közös béke érdekében, éppen azért is, mert a Föld a modernizáció teremtette lehetőségeinknek köszönhetően egyre kisebb lesz, a civilizációk egymás közelébe kerülnek, fajták és kultúrák egymásba keverednek.

Csak hogy a béke csupán vesztes pozícióban kell az embernek. Az ember nyomul, magának akar, amíg, amit csak lehet. Vérrel írja a történelmet.

A szemet szemért, fogat fogért elve barbár törvény, ami nincs tekintettel az emberi méltóság oszthatatlanságára, és következésképp kisajátíthatatlanságára. Emberfajták, eltérő kultúrák egymás mellett élésének lerendezésében nem citálhatók történelmi sérelmek, mert a sérelmek nézőpontfüggők, a sérelmek láncolatának nincs sarokköve.

És nincs, nem jogos – éppen az emberi méltóság egy és oszthatatlan voltának elve szerint – a fajták közötti tápláléklánc sem, aminek aztán, ha ilyesmi, mint némelyek véli, lehetséges lenne, a legtetejére folyvást törekedne valamelyik rassz.

Szükség lenne az embernem békéjét alulról támogató, hétmilliárd fejben lakozó felvilágosultságra. Az ember maga azonban - ezirányú szocializáltság híján - folyvást barbár próbál lenni. A legegyszerűbbel, testi erejével, kéznél lévő erőszaktevő eszközökkel kíván érvelni.

Kicsi a világ a modelljei nyomán terveket szövögető, magát folyvást kiterjeszteni kívánó elme számára, ezért az ambíciózus folyvást ürügyekhez folyamodik, vélt, körmönfont, prédikált szavakkal előjogokat vindikál magának. A többség pedig nem képes lépést tartani az élenjárók körmönfontságával vagy ha tetszik, bonyolult társadalmi eszméivel, ezért aztán uszítható, vakon cselekszik.

És ott van még a presztízs is, aminek tudata méregként beköltözik a hatalom birtokosainak elméjébe, legyenek bármennyire iskolázottak és kiváltságokkal elhalmozottak.

Aki ilyesmiről gondolkodik, nagyjából tehetetlen, mert az élet, mint olyan eredendően nem az értelem, hanem csupán a céltalan kiterjeszkedés (szebb szóval: a térhódításban értett kiteljesedés) felé törekszik.

talpramagyar

Szétnéztünk délelőtt, lássunk valamit, mielőtt megjön a vihar.

Média.
Arany elnéző .

Média.
Nép nézi önmaga érkezését.

Ünnep a kampányharc jegyében

Dolgoznak a kordonfelvigyázók

Az idei kedves ötlet:
lányok korhű szerkóban.

Média-magaslat

Biztonsági szűrő a sajtótribün feljáratánál

Rendfenntartó lábtartás

Média
ünnepi sminkben

Ünnepi szózatról lemaradni nem akaró kutya

Talpramagyar

Utcánhever

Sikeresen túl vagyunk a neoklasszikus korszak magnyitásán,
úgyhogy előttünk a vízözön :-)

Herbst Rudolf gazdag bepillantást enged a facebookon

Figyelmünket ismét az élet apróságai felé fordíthatjuk:
itt van mindjárt egy szikrányi a sorbanállás bölcseletéből, annak, aki tud olvasni az apró jelzések sokaságából::

Lábjelzés annak egyértelművé tételére, hogy nekünk ott hátul még jó sokat kell várnunk.

Friss-aszfalt járó városiak harca az ösvény jogáért

hamarosan

Twilight a KMO-ban

Gyémánt László festőművész szavaival nyílt meg Kispesten, a KMO Művelődési Házban Horváth Péter fotókiállítása Képek az alkonyzónából címmel.

Horváth Péter látomásait Gyémánt László embertelenül szépnek és drámainak nevezte. A kiállított fotók felkorbácsolták érzelmeit és gondolkodásra késztették. Figyelmes tanulmányozás után arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy "már nincs tovább, hogy ez a történet vége". „Az ember alkotta világ fossziliáinak borzongató sivársága” megválaszolhatatlan kérdést vetett fel számára, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk, és mi értelme a kultúránknak, ha mi sem leszünk és utánunk sem jön már senki.

Gyémánt László e szavakkal adta jelét annak, hogy csodálja Horváth Péter "vízióinak dialektikáját, ahogyan a felfokozott ellentétekből elkápráztató bravúrral idézi elő azt a képi szuggesztiót, ami megragad és fogva tart."

Gyémánt László itt tett egy óvatos kerülőt: kitérve a művészet értékének nem mérhető voltára, s még inkább ama tényre, hogy a művészet iránti éhség nem általános emberi tulajdonság, megengedte, hogy a megnyitó közönsége ne feltétlenül gondolja ugyanazt, amit ő.

Ekkor határozottan fellélegeztünk, mert bizony sajnálattal vettük volna, ha nem gondolhatnánk, hogy Horváth Péter alkotó tevékenységében szemmel láthatóan jelen van a játék is, de mennyire! (lásd akár e kiállítás szélső darabját adó önarcképét!)

Gyémánt László ezek után említést tett még a Twilight Zone kifejezés értelmezéséről, amit magyarul alkonynak nevezett, elismerve, hogy az angol kifejezésben valami több van ennél.

Valóban: a line between the illuminated day side and dark night side of a planetary body

Tudományos megközelítéssel azon - valamely bolygó forgásával folyvást körbe járó – sávot, emberi nézőszögből esti időszakaszt jelöli, ahol, illetve amikor a nap már lement, de még nem borult fölénk az éji sötétség.

A fény (light) szótövet magába foglaló twilight szó ide idézésével célzott Gyémánt László arra, mennyire fontos szerepet játszik Horváth Péter képein a fény.

„A felfokozott fények keltik azt a drámai hatást, amellyel kiteljesedik a képek drámaisága.”

A felfokozást kicsit alulméretezett kifejezésnek tartjuk Horváth Péter kiállított fotói esetében.

A mi megnyitó beszédünkben inkább arra utalnánk, hogy a Twilight Zone mai értelme bizonyos híres amerikai tévésorozatok nyomán hordoz egyfajta sci-fi attitűddel rokonítható fantáziálást, mintha a szürkületi zónában irracionális, a nappal realitásában számunkra meg nem mutatkozó dolgok történnének, olyan dolgok, amelyek azt sejtetik velünk, hogy számos folyamat és rejtett alakzat munkál a kozmikus valóságban, amit meg nem ismerhetünk.

Azzal, hogy Horváth Péter leoperáltatta digitális kamerája szenzoráról azt a filtert, ami meggátolja, hogy az elektromágneses sugárzás spektrumának nem látható hullámhosszai (infra, ultrarövid) a fényképezőgép szenzorához hozzáférkőzhessenek, felerősítette azon sejtésünket, hogy az ő művész-ösztöne már régóta a látható világon túli valóság után tapogat.

Hogy aztán csakugyan azért van ez, mert közelg a vég, azt azért nem vennénk bizonyosra.

Mi már réges-rég megmondtuk, és ennél tömörebben a gyémánt sem karcolhat, hogy Horváth Péter a Tónusok Ura.

Horváth Péter a gyémánti szavakat hallgatja

A Szövetség is képviseltette magát

Ez állítólag annyira twilightosra sikerült, hogy hozzá nem nyúlhatunk

Lábak megzavart  kibontakozó párbeszéde

Twilábra mentünk

avagy Horváthék a megnyitó után

Twilightosan tükröződő Horváth fotó egy ismeretlen lány szemüvegében

A kultúrház büféje.

Minden tvájlájtolt a kiállítás erőteljes aurájában.

Leghűségesebb olvasónk kora reggel már szemünkre vetette, hogy miért nem említettük meg a pirkadatot is, hiszen az angol twilight szó erre is érvényes.

Természetesen nagyra becsüljük az angol nyelv megközelítését, ami a jelenséget kozmikus komplexitásban ragadja meg. A magyar szókincs birtokában azonban, ami érzékletesség dolgában az angolnál gazdagabb, az ember képes és hajlamos a tudományos szárazságon túlugrani, és érzékeltetni azt, aminek semmi köze a tudományossághoz, de nagyon is visszatükröződik az említett, 20. századunk elejére visszanyúló filmi fantáziálásban.

Végül is azt kell válaszolnunk olvasónk felvetésére, hogy a mi megközelítésünk szerint a filmek által hirhedtté lett alkonyi zóna titokzatosságán a pirkadat egyáltalán nem osztozik, valószínűleg és logikusan azért, mert az nem az éjszakánkat, hanem nappalunkat, az ember igazi éltetőjét hozza el.

Az angol sci-fi képzelet persze áthordhatja az ember atavisztikus rettegését a pirkadati zónába is, mert az üzlet az üzlet, de miért kéne nekünk a magunk kedvelt zónapörköltjét tvájlájtosra cserélnünk?