LABIRINTUS

avagy egy pályázati kiírás valamint a krími hírek margójára

Az emberi fajták másság iránti intoleranciája eredendően természetes, azonban a civilizációk fejlődése által túl kellene jutni rajta –egyfajta közös béke érdekében, éppen azért is, mert a Föld a modernizáció teremtette lehetőségeinknek köszönhetően egyre kisebb lesz, a civilizációk egymás közelébe kerülnek, fajták és kultúrák egymásba keverednek.

Csak hogy a béke csupán vesztes pozícióban kell az embernek. Az ember nyomul, magának akar, amíg, amit csak lehet. Vérrel írja a történelmet.

A szemet szemért, fogat fogért elve barbár törvény, ami nincs tekintettel az emberi méltóság oszthatatlanságára, és következésképp kisajátíthatatlanságára. Emberfajták, eltérő kultúrák egymás mellett élésének lerendezésében nem citálhatók történelmi sérelmek, mert a sérelmek nézőpontfüggők, a sérelmek láncolatának nincs sarokköve.

És nincs, nem jogos – éppen az emberi méltóság egy és oszthatatlan voltának elve szerint – a fajták közötti tápláléklánc sem, aminek aztán, ha ilyesmi, mint némelyek véli, lehetséges lenne, a legtetejére folyvást törekedne valamelyik rassz.

Szükség lenne az embernem békéjét alulról támogató, hétmilliárd fejben lakozó felvilágosultságra. Az ember maga azonban - ezirányú szocializáltság híján - folyvást barbár próbál lenni. A legegyszerűbbel, testi erejével, kéznél lévő erőszaktevő eszközökkel kíván érvelni.

Kicsi a világ a modelljei nyomán terveket szövögető, magát folyvást kiterjeszteni kívánó elme számára, ezért az ambíciózus folyvást ürügyekhez folyamodik, vélt, körmönfont, prédikált szavakkal előjogokat vindikál magának. A többség pedig nem képes lépést tartani az élenjárók körmönfontságával vagy ha tetszik, bonyolult társadalmi eszméivel, ezért aztán uszítható, vakon cselekszik.

És ott van még a presztízs is, aminek tudata méregként beköltözik a hatalom birtokosainak elméjébe, legyenek bármennyire iskolázottak és kiváltságokkal elhalmozottak.

Aki ilyesmiről gondolkodik, nagyjából tehetetlen, mert az élet, mint olyan eredendően nem az értelem, hanem csupán a céltalan kiterjeszkedés (szebb szóval: a térhódításban értett kiteljesedés) felé törekszik.