Emberlábrázolás

Mióta a törvény az ember személyiségét a fotografikus ábrázolással érdekellentétben állóként deklarálta, s tiltások és kötelezettségek hálóját szőtte az elröppenő pillanat köré, pusztán csak mert az ember – joggal, nem joggal - annyira fél a fényképező másik embertől, hogy képes személyisége, sőt, akár nem létező személyisége, vagy még inkább arcos, de személyiség nélküli személyessége, e fiktív érték védelmében rendőrért – na, esetleg szívesebben kártalanításért - kiáltani, azóta már a fotógép is másképp áll a kezünkben.

Kicsit elszállt a kedvünk ábrázolni az embert az ő örök magamivoltában.

Az egyén, a személy, aki összességében, a többiekkel együtt a történelem legnagyobb értéktényezője és bajforrása, képi nyom nélkül kíván eltűnni az élet porondjáról. Na, itt is helyesbítenünk kell: talán inkább igaz nyom nélkül, hiszen fényképezkedik ő, ahol csak lehet, kiváncsi ő nagyon is egy olyasféle hazug fényképi megmutatkozás iránt, amit cenzúrázhatott.

Persze, tudjuk milyen az ember, na de hogy milyen, az pusztán szavakkal teljességében elmondhatatlan.

Tudja ő is, hogy tudjuk, mégis igaz kép nélkül szeretné küllemét és tetteit „futtatni” a köz terein.

Mintha az ember egyben nem az összes többi ember lenne, aki él, hal, szeret, sürög-forog, ármánykodik, szenved és mutogatja magát, koronként kicsit másképp, de kezdettől fogva és örökkévalóan.

Milyen nyom maradna erről az emberről, ha egyenként valahányan kivonnánk magunkat az igazmondó lencsék látóteréből?

Na persze, a fotósok is csak hallgassanak! A megélhetési igazmondók, a bulvármeghurcolók, a paparazzók.

Mert mi együtt, mindannyian tehetetlenek vagyunk magunkkal szemben, ezért már a fotografálásban is a feslő szövetű törvény akar paragrafusai által igazságot tenni – erőnek erejével.

Ez van 2014 március idusa óta az új polgári törvénykönyv szerint. Az igaz pillanatot most már törvényileg megelőzi az igazságszolgáltatás kikényszerítette kunyerálás, mialatt a pillanat persze elszáll.

Jelentjük törvénytisztelő-alássan, mostantól leszállunk a leginkább arc alapján beazonosítható személyiségről.

Mard nekünk, GÖELEVENnek a régi móka:

1. az ember nyoma, amit maga után hagy munkájában, életvitelében, rendszeretetében vagy rendetlenségében, szokásaiban, megoldásaiban, erőbehatásaiban, a társadalmi és természeti környezetén, ide értve az azokból kiolvasható hajdani történéseket,

2. mindaz, amitől az ember tudhatóan vagy sejthetően szenvedett és szenved,

3. ha ügyesek vagyunk, testközelből az arctalan emberábrázolás,

4. és ennek csodás véglete, a lábra menés, amiről, ím, a tessék-lássék képben lévő törvénykező rendelkezni elfelejtett.

Pedig a láb is az ember tükre! De mennyire!

Emberlábrázolás

Emberek személyiségmentes, tágabb lábrázolása

Az emberi tettek nyoma

Környezetkép:

beomlott járda csikkel és vaspöcökkel

Timeline. Az ember feloldódása a metróelmúlásban