IDŐVONAL

Van egy civilizációs gyakorlat: Léted, ha a kor szemében érdemleges volt, s bár végleg lemerült, az érkező, a túlélő ember viszi tovább magával – a múltba forduló jelen túloldalára, viszi a jövőbe az emberi létezés sok évezredesre tágult idővonalán.

Ugyanez hogyan fest fészbukosan?

Az idővonal létezik itt is, csak valamiféle fikció. Azáltal múlik az idő, hogy az emberek véletlenszerűen követik - mit követik? felülírják! - egymás jelenét a magukéval, azaz posztjaikkal. Nem véletlenül, de véletlenszerűen történik ez, ezért száguld néha az idő az ő fiktív fészbuk vonalán, s ezért tűnik máskor – egyre ritkábban - állni.

Hízik vagy fogy érvényében a most - posztoddal  íly kétes reményekkel terpeszkedhetsz el az e-mostban.

Érzékelhető már, hogy egyre inkább fogy az e-most aurája, pedig civilizációs távlatokkal mérve még csak kezdetén vagyunk a fészbuk történetének.

Amikor felpakolsz valamit, és bámulod kicsit, hogy miként mutat, ilyenkor az idő mintha állna. Ám előbb-utóbb – napszakoktól függően akár perceken belül - ott terem a következő poszt meg a többi. Imént még terjengősnek tűnő jelened zsugorodik, tolódik a múltba, betemeti a posztok időt imitáló láncolata.

Vissza lehet keresni minden hajdani pillanatodat, valóban!

Néha-néha megesik ilyesmi, csak kinek van ehhez rendre türelme?

A fészbuk a kommunikáció ki tudja hányadik generációs módszerét tárja elénk: ím már nem mi jutunk -  végre! - korlátlanul információhoz, hanem most már mi okádhatjuk tengernyire dagadt információs készletünket másokra. Akik persze ugyanígy vannak ezzel.

Őrületes sebességgel taszítjuk egymást a mutatkozás száguldón múltba forduló jelene mögé.

A fészbukon az élethosszad fikció, s e formájában, láthatóan egyre rövidebb. Újjászülethetsz, persze, csak százszor, ezerszer eltűnsz máris, meghalsz és meghalsz megint.

Egyesek úgy próbálnak kifogni ezen, hogy sűrítik születéseiket. Ha odaültek a gép elé, percenként hajítanak fel valami mást, valami újként ható újjászületőset az idővonalra.

Ám mert az ember agybéli és kommunikációs kapacitása véges, a fészbuk-tünemény végkifejlete már sejthető: magányos villanásként végül mindannyian a végtelen gyorsan dagadó kollektív idővonalba fulladunk.

Akadnak, kik olcsóbb ravaszkodáshoz folyamodnak: felhajítják az idővonalra ugyanazt a vacak, múlékony jelenésüket százszor és százszor. Ürügyként az újjászületésre váltogatják arcukat is. Ugrálnak újra és újra ugyanabba a folyóba a partról bámészkodó ismerőseik mérhető örömére.

De ott állnak azok valóban a parton, ránk várnak folyton, éppen? Nem is biztos! Sőt!

Ismét mások horizontálisan kívánnak a múlandóság sérelméért elégtételt venni: ráikszelnek mindenkire, aki csak a szemük elé kerül, hogy növekvő valószínűséggel minél több mindenki botoljon beléjük, essen hasra rövidke pillanatukban. Csakhogy az elfoglaltak meg az okosabbja, látván a fejleményeket, mind ritkábban sétálnak a fenyegetőn hömpölygő fészbuk időfolyó partjára. Mire odakecmereg némelyikük, mi már messze sodródtunk legtöbbször érdektelen eztnézdmámeg féle karcsapásainkkal.

Látni persze mást is, hogy sokak számára fiktív családias találkozóhely ez a felület. Locsogó-családok híg értelmű kollektív pocskolásaiba botlunk gyakorta, s hiába töröljük őket szabadságunk pipájával a láthatóság szférájából, mert előbukkannak újra és újra: cinikusan, fáradhatatlanul vihogva meg olcsón replikázva, úgy, mint kinek csak másokat bosszantó zajkeltés az élet.

Szemünk elé pattannak vadidegenként is itt-ott, mindenütt, mert sejthetően ezt is kínálja már a tőzsdén hazardírozó szolgáltató. Ha fizetett érte, az árnak vizét kedvére szennyezi a tehetősebb, például akár a pénzedből magát kínáló politikus is.

Érdekes megfigyeléshez vezet a fészbuk idővonal és a naptár összevetése. Hétvégén lelassul az időfolyam, hétköznap meg felgyorsul. Mintha szívesebben áldoznák (lopkodnák meg) közösségnek szentelt idejüket a fészbukozók. Mintha társadalmi jelenlétük, egzisztenciájuk egyik fontos forrása kevesebbet érne nekik, mint szent magánidejük. Mintha az fosztogatható lenne, mintha abból okoltabb lenne a fészbuk omlatag idővonalához menekülni.

Ember menekülj, csak jó irányba! Mostod valóságodnak idővonalán értelmes tettekre, nem fiktív értékű csobbanásokra vár!
Bár ha ennyire ráérsz....