AZ UTOLSÓ FAGYLALT

Nyár dereka volt, egy szörnyű kánikula vége. A repedezett tiszántúli ártér peremén vágytam a fagylaltra. Hőségtől elcsigázott utak kígyóztak a messzeségbe, s eltűntek, ahol a szélfogó akác sor kettévágta a pusztaságot. Ha létezik még fagylalt e lelakott nyárban, onnan kell jönnie.

Mögöttem, fent minden szürkéllett, az ég nem ígért semmi jót. Felhőbugyrok gyűrődtek gyorsan, minden fenyegetőn gomolygott északnyugatról délkelet felé. Csak vártam és vártam. A szél néha végigsöpört a kiszáradt, tört fűszálak fölött, melyek érzéketlenül rezegtek.

Amikor az első csepp koppant szemüvegemen, akkor ott, ahol az akácost kerüli az út, felbukkant az utolsó fagylalt. A szél éppen szembe viharzott vele. Szép rózsaszín felső gombóca alatt pisztácia zöldellt, barnás csokoládé rögökkel. Körvonalaival valami baj volt, úgy tűnt, ezt ott, az akácos mögött már nyalta valaki. Lassan támolygott felém az északi örvények elől menekülő, dühödten vibráló afrikai légben, a tölcsér pereme ázottan megdőlt. Oldalról ronda nyalópálca volt beledöfve. Nem tetszhetett valami valakinek.

Az akác ágak, mintha Wagner kürtjeivel versengenének, hevesen nyújtózkodtak az ég felé, ami roppant távol volt, és ott, az erdőszegéllyel lezárt távoli horizonton még kékségével tüntetett.

Miért pont most, miért pont itt? - kérdeztem magamtól, pedig bírom a cudar dolgokat.

Közben a fagylalt, bár a vihar meg-megtántorította, makacsul tartott előre. Már látszott, hogy kézműves. A szél port vert a gombócokra, s le-letépett kisebb foszlányokat a rojtos szoknyájú pisztácia gömb pereméről. Mesze volt még, de tántoríthatatlanul nyomult felém, mintha én lennék e hazug nyelvű világban utolsó menedéke. Néha meg-megpördült tengelye körül, hogy tompítsa a széllökések erejét, hogy baj nélkül ide érjen, ám szörnyű fekete terhével az ég is egyre mélyebbre ereszkedett vele szemben.

Egy mögülem előszáguldó ördögszekér egyenesen nekirontott. Szabályosan leborotválta mindazt, ami a felsőbb gombócból még megmaradt. Rózsaszín ábránd-foszlányokkal, olyan adysan száguldozott a pusztán a vész.

Az akác sor szürkén meg-megvonaglott a tántorgó fagylalt mögött, mintha feddőn visszaparancsolná, de az már túl volt az út felén. A rám-rámzúduló vízözönben könnyű volt elképzelni, mit állhat ki a szerencsétlen.

Aztán megérkezett. Fáradt reccsenéssel omolt lábam elé a tölcsér maszatos karimája. Az ostya utolsó cirádái tovaröppentek egy elkésett légrohamban. A nemrég formás massza lottyadtan terült el a széltől berzenkedő kis pocsolyában.

Ki mondaná, hogy kecses, két gombócos üdeség volt ez még az imént? A zöld olvadékból bocsánatkérőn fordult felém egy csokoládé szemecske, mintha esdeklőn kérdené: fagylalt vagyok én még?  De már halálán volt, testének lefoszlott díszeit egészen az akácosig százfelé verte sárba az ítéletidő. Vízcsepp-dioptriás szemüvegemen át eltorzult a távoli kép, a keskeny út, amerre a vihar továbbrohant, otthagyva minket ázott remegésben.

Undort éreztem valahogy. Bántam már, hogy ide jöttem. És mintha nem először történne ez velem: motoszkált agyamban valami megalázó emlék.

De hiszen miért kínzom magamat? Annyi fagylaltba nyaltak már bele arra méltatlanok! Ezt is nyelvére vette a világ, na és! Vagy csak beleakadt kecses ívű halmába valami. Egy kaján villa, egy véletlenül arra suhanó, máshová tartó lakkozott köröm. Egy törten született, csalódott tölcsér, egy hamuját pöccintő flegma szivar, holmi otromba szótól megbicsaklott fagylaltoskanál.

Jött volna ez szivárványos diadallal, hiszen hamvas kristálygömbjeivel örvendeztetni akart, csak kicsit rosszkor töltötték, rossz helyen, elkésett egy-két sorsunkat formáló pillanattal.

Lábam előtt a széttiport ostya süppedten hallgatott. Önmagam vígasztalásaként beleképzeltem magam egy pillanatra: ha ezt most nyalni kéne. Bár miért ne! Habzsoltam én már rondább pocsolyákban.
Ez kicsit kedvre derített. Próbáltam befúrni képzeletemet a távoli erdőszegély mögé, ám az akácosból nem látszott szinte semmi, oly sűrűn függönyözte a délre távolodó zivatar.
Jobb is, térjen csak magába, békéljen meg a képzelet! Hogy ott mi történt, mi történhetett, úgy sem tudom már meg soha.