Horváth Péter még tavaly

Horváth Péter saját terminológiája szerint nyugger sajtófotós, két szék között a pad alatt. Kezdettől csinált mindenféle trükköket. Összeexponált, összenagyított, duplákat vakuzott, nagyon ritkán hagyta úgy a látványt, ahogyan eredetileg volt. Aztán jött a számítógép. Összehozott egy kiállításnyi képanyagot, színes volt, nagyon montázs volt, nagyon számítógép. A fotóriporter szakma azt mondta, Horváth Péter nem riporter, mindenféle ügyes dolgokat csinál.” Az idézőjelben értett "művészeti" része a fotográfusoknak meg azt mondta: „nem elég művész ahhoz, hogy közénk tartozzon”.

Maradt az egyetlen lehetőség, hogy sajátmaga legyen.

Első gépét 16 éves kora körül kapta, lelkesen végigfényképezett vele egy tekercs filmet, de nem volt türelme kivárni, hogy az a laborba kerüljön és onnan meg majd vissza, ezért nyomban kinyitotta a gépet és megnézte, mi van a filmen.

Mélységesen megvetettem a bajai fényképész szövetkezetben a szarkalábak kiretusálását a nénik szeme alól. Azóta sajtófotográfusként sokkal több szarkalábat kiretusáltam.

Nem rég újrafotózta Újpalotát: Sorozata az azóta bezárt Kolta Galériában volt látható tavaly szeptemberben. Ditzendy Attila újságíró beszélgetett vele a megnyitón. Ebből idézünk.

- Bajáról kerültem az MTI-be gyakornoknak, senkit nem ismertem.

Illendően viselkedtem, öltöztem, de a nagy öregek nem foglalkoztak sokat velünk, ki voltunk csapva a mezőre. Azt mondták, találj ki valamit, csináld meg, írj hozzá szöveget.

Én inkább olyan szemlélődő fotográfus vagyok. Sosem voltam jó riporter alkat, nem tudtam igazán jól tülekedni, igazán jól helyezkedni sem. Ezt ott észrevették és beosztottak egy olyan rovatba, ahol nem eseményeket kellett fényképezni, hanem nagyobb lélegzetű fotós munkákat. Hülye nevén úgy hívták, hogy archiv rovat. Amit ott fotóztál, olyan dolog volt, amit csak úgy eltesznek, és aztán lehet, hogy soha többé nem látja senki.

Ezeket a képeket úgy kezelték, mint a kukorica konzervet. Fölbontod, odaborítod a tányérra, és akkor lehet kínálni, de nekem ahhoz már semmi közöm nem volt.

Volt egy táskás ember, Czimbal Gyulának hívták, berakta a borítékokat az aktatáskába, a borítékra rá volt írva a szöveg, végigjárta az újságokat valamilyen sorrend szerint, és a szerkesztő urak választottak képet, és akkor az csak az ő lapjukban jelent meg.

Emtéisként el kellett végeznem az újságíró iskolát. Akkor ez felsőfokú képesítést jelentett a hozzá kapcsolt foximaxi egyetemekkel és egyebekkel. Ma ezeket a diplomáimat nem hiszem, hogy bárki komolyan venné. Nem is szoktam lobogtatni. Amit ott megtanultam, az nekem jó, az meg, hogy miről van papírom, tök mindegy.

Elég hamar elmenekültem az MTI-ből, kezdett zavarni, hogy soha semmilyen körülmények között nem tudtam, hol fog a képem megjelenni, milyen kontextusban. Elszakadt tőlem, amit csináltam.

A Magyar Ifjúságnál kaptam egy kisfilmes fényképezőgépet, különféle objektíveket, oda mentem, ahova akartam, fényképeztem, amit akartam, ha nem sértettem a KISz érdekeit.

- Nem voltak szerkesztők?

- Voltak, de a fotográfiát ilyen szempontból nem vették komolyan. A megírt cikkeket megnézték az utolsó szóig, ha valami félreérthető vagy butaság volt benne, akkor azt kihúzatták. A legtöbb szerkesztő nem tudott fényképül. A képi nyelvet nem értették, nem is törődtek vele. Ezért talán fotóban sokszor könnyebben át lehetett nyomni olyan dolgokat, amit írásban nem lehetett volna.

-Ekkor kezdődtek a fotómontázsos képeid.

- Mindig csináltam montázsszerűségeket, már Baján is, de hagyományos technikával. Összeraktam. Aki két diapozitívot egybefogott már, az tudja, hogy abból valami harmadik furcsaság jöhet létre. Összeexponáltam képeket, több képet nagyítottam egy papírra, meg ilyeneket. A számítógép jóval később jött...

- Trükköket alkalmaztál tehát…

- Akár úgy, hogy állt a film a gépben, és akkor én több témát exponáltam ugyanarra képkockára, vagy ki volt nyitva a zár, és akkor több vakuvillanással exponáltam ugyanarra a negatívra. Ezek digitális technikával sokkal egyszerűbben megoldhatók lettek, de nekem ez már nem volt újdonság, nem éreztem új minőségnek. Csak annyit tapasztaltam, hogy könnyedén meg tudom csinálni azt a trükköt, mivel azelőtt napokig kellett kínlódnom.

Aktot csináltál?

 Próbálkoztam vele, de nem lettek belőle fényképek.

Az újpalotai sorozatomat újságíró iskolai vizsgamunkaként kezdtem, Féner Tamás biztatására, és aztán belefeledkeztem. Mászkáltam az utcán, és ha láttam egy bútorszállító kocsit, odamentem, segítettem, beszélgettem. Az emberek mások voltak, én is más voltam. Az ilyesfajta fényképezésnél nem az a fontos, hogy tudja az ember, melyik pillanatban kell megnyomni a gombot, milyen rekeszállással és milyen expozíciós idővel, hanem - UrbánTamástól loptam ezt a mondatot - az a döntő momentum, hogy tudjam, mikor szabad elővenni a fényképezőgépet. Tehát, hogy mikor kerülök olyan szituációba, hogy egyáltalán nem bántok másokat, és fényképezhetek is, és tán még igaz is lesz az a fotó.

A lemezjátszós képem? Nagyon komoly technikai háttér van mögötte. A plafonban volt egy kampó, amire a csillárt kell akasztani. A konyhában volt egy hokedli, amire fölálltam, fölakasztottam a csillár helyére a fényképezőgépet, fölhúztam az önkioldót, kimentem a szobából, és a gép exponált. Ennyire ravasz megoldások vannak.

- Műfajilag szociófotókat készítesz?

- ...szerettem volna, ha megkérdezed, hogy ezzel a szociofotó dologgal hogy állunk

- megkérdeztem, nem?

- de már bánom egy kicsikét, mert rájöttem, hogy nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az, egyébként az interneten sem tudják. Egy-két tanulmány van ezzel kapcsolatban, na, mindegy, én azt gondolom, hogy az a dolog lejáratódott, sokféleképpen félreértelmezve használták. Ma Magyarországon nem nagyon lehet szociofotót csinálni. Fontos társadalmi jelenségeknek a bemutatására kéne hogy szolgáljon, de szerintem ma a társadalmilag fontos fotótémák el vannak zárva a fotográfusok elől.

A mélyszegénységet baromi könnyű fényképezni, adok ötszáz forintot az utca emberének, és akkor megkérdezi, hogy hova hányjon, ide vagy oda, milyen színűt szeretnék, ez tehát nem kunszt.

- Újra Újpalota. Miért jött az, hogy harminc év után ugyanazt a témát kerested?

- Őszintén szólva ezt nem tudom. Talán nem tudtam aludni vagy ... egy nyuggernek bármi eszébe juthat,... Most már egy ideje nem dolgozom a sajtóban, muszáj kitalálnom magamnak valami munkát, mert különben hülyeségeket csinálok.

Újpalota nekem régi mániám, máig megtartottam azt a könyvmakettet, ami a régi képekből készült, előszedtem, időnként nézegettem, és gondoltam, meg kéne próbálkozni, milyen most. Nem nagyon jól, pontosabban nagyon rosszul indult. Volt egy nevem, és utca házszámom, emelettel, ajtóval, egy emberről, aki akkor költözött be, amikor én először fényképeztem. Gondoltam odamegyek. Az embert nem találtam, viszont engem egy részeg garázda megtalált, jött lefelé a pasi a lépcsőházban, egyik kezében tűsarkú cipő, nem tudom, hogyan, de belém akadt a sarka, és akkor kérdezte, mit keresek én itt, kitépte a kezemből a képeket, megköpködte, eldobta, megtaposta,

  ...szóval így indult Újpalota újrafényképezése. 

- Volt egy koncepciód, mondjuk, hogy akiket régen is fotóztál...?

- Vigyázni kell ezekkel a koncepciókkal... Előfordult már párszor velem, hogy volt egy koncepcióm valami fényképezésre, és akkor azt megcsináltam, megnéztem, és láttam, hogy - bocsánat - szar. Jó, ha van az embernek egy terve, valami fonal, ami mentén elindul, de ezekhez nem szabad ragaszkodni, mert épp az elágazások tudnak a legizgalmasabbak lenni.

- Egyik képeden ott ül a padon a nő. Volt a fejedben valami koncepció?

 - Férfi, de lényegtelen. A koncepcióm az volt, hogy leülök a padra, elszívok egy cigit, és várom, hogy mi történik. Ennek az embernek szintén az volt a koncepciója, hogy várja, hogy mi történik. És történetesen egymás mellett ültünk. Na, és nálam volt a fényképezőgép.

- Közben volt egy radikális technikai változás is ...

- Ez most a digi, de én nem érzem olyan radikális változásnak, Nagyon sokan ezt valamiféle forradalomnak képzelik, hogy most eljött a digitális korszak, hogy a fotográfia alapvetően megváltozott. Nem igaz.

- Furcsa ez a kép, éjszaka vagy nappal van itt?

- Ha már szóba került, elmondom, hogy átalakított fényképezőgéppel is dolgozom, ami látja az infrasugárzásnak egy részét is. Ettől van, hogy a növényzet, ami jobban visszaveri az infra sugarakat, világosabbnak tűnik, majdnem fehér, az ég pedig nem. A felhők vakító fehérek lesznek. Az emberi arc tónusai nem nagyon változnak meg, csak az ereket mutatja sötétnek. Szeretem, azért, mert segít picikét elrugaszkodni ettől a valóság nevű izétől.

A valóság, mint olyan engem baromira zavar a fényképezésben, de hát ez ellen nem tudok mit csinálni.

Nem fényképezek szalagátvágásokat, szoboravatásokat, kézfogásokat, semmilyen értelemben. Ezeket a fontosnak mondott pillanatokat nem keresem, inkább kerülöm, avval a hátsó gondolattal, hogy talán így közelebb kerülök valami általánosabb emberihez.

- Igen, mindig zavart, hogy a valóság olyan, amilyen, hogy a Nap onnan süt, ahonnan ő akar, és nem onnan, ahonnan én szeretném, Ezért jobban szeretek félhomályban, este lámpafénynél... sötét helyeken szeretek fényképezni.

- Akkor a digitális technika neked isten áldása, lássuk be.

- Annyiból nem Isten áldása, hogy meglehetősen megterheli a családi költségvetést.