Himnusz bíbíszísen

Ahogy itt a szoba közepén, karosszékben ülve, de gondolatban igen is vigyázzban próbáltam Szilágyi Áronnal és –tól magamhoz álmodni az aranyérmet, feltűnt nekem, hogy a könnyeim sehol.

A Himnuszunk zavart meg a teljes beleélésben. Mintha gúnyt űzne belőlem egy zenekar.

Aztán kiderült, mi történt: a londoni BBC zenekar, talán fejjel lefelé tartva a kottát, vezető szólamként emelte ki a hangszerelésből az egyik kísérő szólamot. Baki vagy micsoda.

Nem várhatjuk el, hogy az angol karmester annyi himnikusan önmagát mutogató nép között akár csak hallott volna már Erkel Ferencről. Vagy kétszáz nép szerte a világon, s ama kevés kivételével egyik sem az angol himnuszt fújja.

Vágták tehát a bíbíszísek a fát hűvös halomban. Összességében az a rengeteg kottafej mind-mind megszólaltatott, ami nemzeti dalunk partitúrájában ott van. Közben talán dúdolták a magukét, hogy az mennyivel szebb.

Eltelt egy egész nap, mire észbe kaptam: de hiszen én magam is, sok-sok év óta a magyar himnusz basszus szólamát énekelem, valahányszor eljön a közös éneklés pillanata: abba a szépen ellenpontozó, mindent összekaroló dallamívbe annyira beleszerettem.

Úgy tetszhet: az örökség őrzőjeként valahogy én is csalok. Mentelmemre szóljon, hogy én ezt a szólamot sohasem énekelném egymagában/egymagamban, hanem csakis akkor, amikor százak, ezrek, százezrek emelik hangom fölé a vezető dallamot. Mégis, ha törvénybe lenne foglalva a himnusz-éneklés hogyanja, már rég börtönben csücsülnék.

Szerencse hogy ez lehetetlen! Szerencse, hogy senki nem terpeszkedhet paragrafusokkal az érzelmeim fölé, s nem cáfolhatja meg törvényi sorok között olvasgatással, hogy én már magamnak és mindenkinek végérvényesen magyar vagyok.

És legyen ez így az angolokkal is!

Szóval, csupán azt akartam mondani, hogy csak így tovább, hogy kapják be a bíbíszísek! Hogy mit? Hát a fúvós hangszereik szájba való végét.