Ahogy itt a szoba közepén,
karosszékben ülve, de gondolatban igen is vigyázzban próbáltam Szilágyi Áronnal
és –tól magamhoz álmodni az aranyérmet, feltűnt nekem, hogy a könnyeim sehol.
A Himnuszunk zavart meg a teljes
beleélésben. Mintha gúnyt űzne belőlem egy zenekar.
Aztán kiderült, mi történt: a
londoni BBC zenekar, talán fejjel lefelé tartva a kottát, vezető szólamként
emelte ki a hangszerelésből az egyik kísérő szólamot. Baki vagy micsoda.
Nem várhatjuk el, hogy az angol
karmester annyi himnikusan önmagát mutogató nép között akár csak hallott volna
már Erkel Ferencről. Vagy kétszáz nép szerte a világon, s ama kevés kivételével egyik sem az
angol himnuszt fújja.
Vágták tehát a bíbíszísek a fát hűvös halomban. Összességében az
a rengeteg kottafej mind-mind megszólaltatott, ami nemzeti dalunk partitúrájában
ott van. Közben talán dúdolták a magukét, hogy az mennyivel szebb.
Eltelt egy egész nap, mire észbe
kaptam: de hiszen én magam is, sok-sok év óta a magyar himnusz basszus szólamát
énekelem, valahányszor eljön a közös éneklés pillanata: abba a szépen ellenpontozó,
mindent összekaroló dallamívbe annyira beleszerettem.
Úgy tetszhet: az örökség
őrzőjeként valahogy én is csalok. Mentelmemre szóljon, hogy én ezt a szólamot
sohasem énekelném egymagában/egymagamban, hanem csakis akkor, amikor százak,
ezrek, százezrek emelik hangom fölé a vezető dallamot. Mégis, ha törvénybe
lenne foglalva a himnusz-éneklés hogyanja, már rég börtönben csücsülnék.
Szerencse hogy ez lehetetlen! Szerencse,
hogy senki nem terpeszkedhet paragrafusokkal az érzelmeim fölé, s nem cáfolhatja
meg törvényi sorok között olvasgatással, hogy én már magamnak és mindenkinek végérvényesen
magyar vagyok.
És legyen ez így az angolokkal
is!
Szóval, csupán azt akartam
mondani, hogy csak így tovább, hogy kapják be a
bíbíszísek! Hogy mit? Hát a fúvós hangszereik szájba való végét.
Nem Te lennél, ha nem így... :D
VálaszTörlés