Az írók írnak

 Öreg költő barátom szkeptikusan nyilatkozott legújabb kéziratomról: ha szerkesztő lenne, ő nem jelentetné meg. Eszembe jutott aztán, hogy a szerkesztők engem valahogy soha sem kedveltek, s nekem meg mindig is derogált előttük hajbókolni. Így hát, lévén, hogy itt én magam vagyok a szerkesztő, most azért is közzé teszem írásomat:

Az írók írnak

Széles kört írt le a sámli, mielőtt lecsapott. Villódzott a mukkanás a kés után kotorászó K. Ferenc torkában, aztán számára minden elfeketült. Okafogyottá vált a magas haszonnal kecsegtető rettegés.

Kétszer vallotta eskü alatt, hogy felesége percek óta visszatorpanva állt az EU- szabványos lehajtó aljánál, a megnövekedett délutáni forgalomban, és S. Róbert szándékosan fordult rá Volvojával a babakocsira. Nyomban felismerték, hogy ő volt az, aki első gyereküket is halálra gázolta ugyanott, s valószínűleg minden gyerekükkel ezt akarja.

Az író persze, hiszen mindent ő talál ki, tudni véli az igazat, úgy hogy az író most az etnikai elfogultsággal közelítő igazságszolgáltatás helyett S. Róbert kezébe adta a dolgok lerendezését.

S. Róbert a sámlit először visszatette oda, ahol volt, a szalmával tömött matracról lógó pokróc alá. Kitárta a félig már nyitott ablakszárnyat.  Most, hogy megcselekedte, ami írva volt, kezdte kiszellőztetni a szűk szobából a lesz helyette akárhány másik gyerekünk fojtó levegőjét meg a legkevesebb 2 milliót lehúzunk féle írói prekoncepciókat.

Aztán mégis lemosta volna a sámli lábán vöröslő vért, de nem folyt víz a csapból. Talán jobb is, a corpus delictit, a bűnjelet elviszi magával.

Kiszáradt a torka, de nem talált semmit a kopott hűtőszekrényben. Nápolyi szeletet pillantott meg a konyhaasztalon. Kettéroppantotta sajgó fogsorával - mert hogy kapott ám ő is egyet, egyenesen az orra alá. A nápolyi porlott, szájpadlására tapadt, majdnem megfulladt tőle.

Az író sebtében vizet itatott volna vele, csakhogy a későbbre tervezett fejlemények végett épp ő gondolta úgy, hogy nincs víznyomás. Visszacsinálta a csappal ezt az egészet, nehogy S. Róbert beájuljon itt neki, mindjárt a bontakozó történet elején.

-         A nápolyit hogy benyeltem! Micsoda hidegvérre vall! – gondolta később S. Róbert, amikor már indult kifelé.

-         Ahogy így mentem kifelé - gondolta – a kopott kék nadrág volt rajtam - ha most az író véletlenül mellé ütne, amilyen kapkodva dolgozik, rögtön lopott kék nadrág lenne belőle, pedig életemben nem loptam semmit  …és a régi csíkos inget viseltem, amiben Pannikát megismertem. Igen, az volt még rajtam, bár lehet, hogy nem is Pannikát… Ezt gondolta még hozzá S. Róbert kifelé menet. – Na, mert miért ismertem én ezt a Pannikát, miért is? Erről én nem is tudok. Nem lehetek ilyen szenilis! Ez valami írói szarkeverés.

-         A kerítésnél vette észre, hogy Pannika férjének halántékáról véres hajszál tapad keze fejére. Persze, lehetett volna ez másképp, csak hogy itt valaki váltig nem nyugszik.

-         Ez korábban, mikor a nápolyit ettem, még nem volt itt, megesküdnék.

-         Amikor S. Róbert épp ezt gondolta, rendőrautó fordult be a sarkon – pötyögte az író.

-         Nem lesz ez korai? - S. Róbertet idegesítette, hogy rögtön a regény elején máris szorul a hurok. Honnan a francból tudnának ezek arról, hogy két perce mi történt itt?

Felfigyelt-e már az olvasó arra, hogy ha az író nem elég választékos, mindjárt sarka van az utcának? Sarka. És a rendőrautó sosem beront, nem is bezúdul vagy előrobog, hanem mindig csak befordul.

-         Most akkor én vagyok a szerző vagy kicsoda? – írta közbe az író zavartan. - Miért beszél itt egy harmadik személy is az olvasóhoz, és miért tűz tollára éppen engemet? – Mire idáig ért, az írta szó helyén már szúrta állt. Tetszett volna neki, de bosszantotta a kioktatás.

Míg annak jogosságán tűnődött, közelebb ért a rendőrautó. A sámli igen árulkodó volt S. Róbert kezében. Áthajította a kerítés fölött, be az aprócska udvarba, ahol más szerteszét heverő lom is akadt éppen elég. Már repült a sámli, amikor az írónak eszébe jutott, hogy az ilyen drótkerítéseken szokott lenni felül egy vastag dróthuzal is, ami a kerítésoszlopokat fürtösen összetartja.

A sámli, persze, pont ezt a drótot találta el, visszacsapódott a járdára.

- Ha valaki regényt ír, készüljön fel a témából jó előre, különben hülyét csinál a hőseiből. Kezd elmenni a kedvem az egésztől – morogta S. Róbert, és próbált elsomfordálni a rendőrautó közeléből, ott hagyva a járdán azt a forró nyomot.

A két zsaru tanácstalanul forgolódott, nem volt világos, hogy az író mit akar.

Ezek gázt adnak és elhajtanak, semmit sem vettek észre, döntött az író.

- Menjünk haver – szólt a volánnál ülő törzsőrmester, itt csak hülyére vesznek minket. Láttad azt a gyanús alakot?

- Naná, hogy láttam! Ki írja ezt a regényt, csak nem az Esterházy?

- Nem, ez valami kezdő. Tudhatná, hogy én ilyenkor előszáguldok a sarok mögül és nem befordulok. Petőfi szokott befordulni. Na, mindegy, ír, amit akar. Húzzunk innen!

És elhajtottak.

- Éssel nem kezdünk mondatot – dörmögte a jó, öreg Valkó tanár úr.

Ez mindig hatott. Az író máris javította a szöveget, ahogy Valkó tanár úr szeretné, csak hogy eközben szem elől tévesztette S. Róbertet.

Az, mikor látta, hogy a rendőrök elhúznak, visszafordult a sámliért. Most már nem hibázhat! Akkorát dobott, amekkorára csak telt erejéből. A sámli átrepült a keskeny kerten, be a nyitott ablakon.

Alig ült el a puffanás, K. Ferenc támolygott ki a kapun:

- Most akkor én meghaltam, vagy csak S. Róbert tudja úgy? Ez esetben átmennék a rendelőbe, mert tényleg kurvára fejbevágott. Nincs rendelés? Na, ne mondd má’, így vérzik a fejem és nincs rendelés!? Akkor viszont megláthatnám, hogy itt téblábol a kapu közelében, és egy kerítésléccel én is…

- Már drótkerítést írtam, és kész – torkolta le az író. - Nem kúrom szét ezerszer a kész szöveget. Épp elég írni való van még hátra.

- Akkor esetleg jöhetne Pannika hazafelé, és S. Róbert pofájába loccsintaná az ecetet. Higgye el, ez nagyon hiteles, ezt kajálnák az olvasók.

- Beszél nekem itt össze-vissza! Pannika még nem tud semmiről, hiszen nem volt itthon, ezt ne felejtsük!

- Nem is ismerem – lázongott S. Róbert. – Öreg vagyok én már ahhoz. Elütöttem a gyerekét, mert direkt oda tolta, az rendben van, de hogy korábban ismertem volna,… Hová akar ezzel az egésszel kilyukadni? Ne szabjanak már rám patologikus személyiséget!

- Tudom, hogy ez bonyolult szál – morgolódott az író – de ki nem állhatom az egyszerű dolgokat. Három-négy bekezdésenként kell egy kis csavar! Adnom kell a stílusomra.

Bosszantotta, amit a rendőr imént mondott, hiszen öt könyve jelent már meg. Az első,  A Bermuda hatszög az utolsó szálig elfogyott. Az első nyomán a másodikat,  A lámpára akasztvát is szétkapkodták, mire fogást talált rajta a kritika. Túl olcsó témákhoz nyúl.

Bánták is a kiadók! Csak azt érzékelték, hogy a szerző média téma lett, hogy üzletileg meglovagolható népszerűség fonódik köré. Egyszerre jelent meg három további könyve három kiadótól, ím már egymás konkurenciájaként. Ettől viszont szétforgácsolódott a kereslet.

Akaratlan dolog néha sikerre jutni, de visszacsúszni onnan hirtelen, mindig tíz körömmel fékezett gyalázat. Ráadásul változott a kultúrpolitikai irányvonal a szociális mikro-hitelesség felé. Ebben kevés író erős.

A népszerűsége csappant szerző eleinte flegmán, gorombán nyilatkozott, ha kérdezték, később beadta a derekát mégis. Első sikerét remélte most visszatérni az új témával. Azért nyúlt ehhez a tolerancia és demagógia törésvonalán tántorgó, jövőképünket megosztó problematikához, mert az emberek ösztönös igazságvágyát kívánta felkorbácsolni.

K. Ferenc képtelen volt több irányba figyelni, nagyon unta ezt a visszatekintést. Kissé támolyogva elindult a rendelő felé, ami a kocsmától két házra esik.

- Hová megy, ember, nincs rendelés! És bárki láthatja, hogy ez több mint baleset! – dühöngött az író. – Itt az áll, hogy „K. Ferenc véresen hevert a szalmazsákon, ahová az ütéstől zuhant.” Nem tud olvasni? Na persze, nem! De ne maga mondja már meg, mi következik! Engedje már meg, hogy én jobban tudjam…

- Én itt nem bízom senkiben, a csapot is maga zárta el.

- De aztán kinyitottam, nem? Ez a szerencsétlen majdnem megfulladt.

- Épp olyan jó folytatás lett volna… - K. Ferenc nem hagyta magát.

- És akkor kiből húz ki maga kártérítést?  Na, nagyokos?

- Nekem az mindegy, ki fizet, csak nem szeretnék éhen halni, mikor a demográfiáról én gondoskodom.

- Imádom, amikor lektori rutin nélkül mindenki beleugat. Hány könyve is jelent meg eddig magának, szerzőtárs?

- Az író kezd bedilizni – gondolta S. Róbert. Az író ezt persze észrevette: ott díszelgett a papíron máris: bedilizni. Úgy döntött, hogy vissza fog térni a rendőrautó, mert egyedül itt már nem képes rendet teremteni.

Jöttek is.

- Na, ki itt az író? – perdült ki az anyósülésről a yard, már ha szolgálati autóban van anyósülés. Egyenesen K. Ferenchez ugrott és hátulról megragadta. Még mielőtt megfordította, sikerült a dúlt sörényről leképzelni a vérnyomokat.

- Én csak K. Ferenc vagyok, az áldozat. A regénycsináló ilyenkor sosincs itt, ez már csak a puszta történet.

- Az iró? Csak nem gondolják, hogy ide meri tolni a pofáját – csatlakozott S. Róbert is. - Az kocsmázik ilyenkor, ihletet gyűjt vagy a kiadók seggét nyalja, miközben az egész véres történet a mi vállunkon nyugszik. Aztán összevissza beleirkál, mást gondol, kezdi elölről. Végre agyonütöttem, és akkor ez itt még felkel nekem? Hát nem erről volt szó!

- Mindenki bennünket gyűlöl, mert szegények, de életerősek vagyunk.

- Nem vagyok rasszista, csak gyűlölöm a henyélést meg az elmaradottsággal való zsarolást.

- Csak nem etnikailag balhéznak itt maguk? – förmedt rájuk a rendőr. – Kérem az igazolványokat.

- Nem balhézunk, hanem véleményt cserélünk. – S. Róbert még időben kapcsolt. - Éppen az italboltba készültünk e végett. - Meglobogtatott egy ötezrest. - Ma van Ferinek a születésnapja, az újjászületése napja… Látja, hogy semmi baja, hogy boldog – és megveregette K. Ferenc tarkóját.

- Ott ne ütögess, baszki, mert kurvára fáj! – lökött a kezén K. Ferenc, ám a pénz láttán meglágyult. – Meghívjuk a törzsőr urakat is, ha van fél órájuk. Meghívjuk, igaz, Robi?

Kezdett új irányt venni a történet. Az író már nem is reagált S. Róbert meg K. Ferenc iménti sértéseire. Egyetlen dolog érdekelte mind jobban: ki a fene irkál bele az ő történetébe? Nem a szerzői jogok miatt, dehogy! Higgye el az olvasó, az írónak nem holmi igazság felkutatása a legfontosabb, hanem a saját írhatnékja.

- Öntsünk tiszta vizet a pohárba! – csapta le az író a tollat, akarom mondani, az egeret. – „Higgye el az olvasó”? Kinek is higgyen itt már az olvasó? Akar rajtam kívül bárki is tisztán látni ezekben az etnikai színezetű kérdésekben? Nem muszáj nekem itt erőlködnöm. Írhatok én a drogfutárok trükkjeiről vagy a pusztuló tiszai élővilágról. Van nekem ahhoz is szókincsem.

Lássuk be, kicsúszott kezéből a történet fonala, mert összekuszálódott az írói cél maga. Az író nem volt képes megfogalmazni magának, mi lehetne itt a mindannyiunk nevében megnevezhető baj, amit a történet által orvosolni kell. Mindannyiunk nevében, nem csak némelyekében!

Meglátta a két sorral fentebb beszúrt „akarom mondani” kifejezést és végképp elvesztette a türelmét.

– Most aztán lebukott, aki lebukott! Személyeskedik, már akarommondanizik is. Ki vagy te, aki itt az elbeszélő személynek képzeled magadat? Ki a fene s milyen érdem okán rakott téged én fölém? Csak nem készülnek öt könyv után nyakamra ültetni egy senkit, egy ideológiai szélkakast, egy nivellátort, aki majd szociálpolitikai megfontolásból kisüti, hogy a babakocsi autó elé tolása nem is aljasság? Hogy nekem baloldali elsőbbségadáskor is jobbra kell néznem, nincs-e a kerék alá tolva valaki pereputtya? És aztán, uram bocsá’, végül még majd kifejti, hogy csak közlekedéslogikai természetű ez a konfliktus. Azt már nem! Kiszálltam. Legyen a téma a tiétek! Írja csak tovább az ombudszman, vagy aki akarja, a magas szociálpolitika. Uraim, elvtársak, én itt se voltam!

Füstölgött valami az üres járdán, az imént még Ártányos út 26. számú porta előtt. Eltűnt az utca végéről ecetestől a lengő virágos szoknyában közelgő Pannika is, akinek pocakját imént még szép gömbölyűre rajzolta a késő délutáni napfény.

A két rendőr gyanakodva téblábolt egy darabig, aztán visszaültek a kocsiba.

- Te, most mi mit is akartunk itt?

- Hát hívtak, hogy az Ártányos úton…

- De az Ártányos út nem is itt van.

- Kiszálltál, én is kiszálltam…

- Aha! Talán a meleg miatt.

- Az lehet. Tudtad, hogy nyugaton minden rendőrkocsiban légkondi van?

- Lesz itt is, már be van ígérve. Vissza kell szorítanunk a bűnözést.

És elhajtottak.

- Éssel mondatot…! – Valkó tanár úr, a jó, öreg Valkó tanár úr lemondóan legyintett.

Ám az olvasónak ezzel már semmi dolga. Az olvasó dolga most kíváncsian várni, hogy ebből a kacifántosan kezdődő, félbe szakadt történetből lesz-e könyv mégis valaha.