2011. március 31., csütörtök

Sajtsugár



Új műfajunk, a KÉPREGRIPORT határtalan lényegének szemléltetéséhez a Lehel téri piacot választottuk helyszínül. Nevezettelenesen az egyik szőke sajtkeresedőt:





Jónapot. Kérnék húsz dekányit ebből a gyönyörű francia sajtból.
Szőke nő mordul, vág.






- Ejnye, illett volna sugár mentén vágnia, mert a kékpenészes sajtnak a közepe a legízletesebb!
Nézi a szőke nő, miről van szó. Látom, nehezen érti, kegyes vagyok:
- Na jó, vágja még hozzá a hiányzó darabot!





- Így gondolja?
- Dehogy! Sugár, hát a körsugár mentén...



- Így?
- Dehogy! Asszonyom, a kör sugara áthalad a kör középpontján!
- Mit képzel? Nem fogom össze-vissza vagdosni magának ezt a drága sajtot. És amit levágtam, azzal mi lesz? Végeztem, hagyjon engem békén!
Dühösen kezd mindent elpakolni.
- Jaj, nem úgy gondoltam! Amit levágott az kell nekem, csak vágjon még hozzá valamennyit sugár mentén.







Ezt vágta le. Mondta, hogy nem a Sugárban vagyunk, hanem a Lehel téri piacon.













Be kellett érnem ennyivel, csak mert a szőke nő nem figyelt oda a geometria órán...

(viszont ezt össze-vissza nagyon szépen becsomagolta :-))

2011. március 30., szerda

Lábra mentem

Meglátogattam öreg tesómat, akinek két lábát is megoperálták nemrégiben.
Pontosabb, ha azt mondom, kísérletet tettem a meglátogatásra. Nem jelentkeztem be előre. Ebben a játszmában az a szép, hogy ha nem találom otthon - mert ravasz ám: miközben sajnáltatja magát, térden csúszva is képes szomszédolni vagy a ház mögötti kertben bogarászni - akkor nyomban megeszem az illatozó, sajtos oriás-pogácsát, amit direkt neki vettem.
Amikor e sorokat írom, még félúton vagyok, nem tudhatom, otthon találom-e.

Otthon volt. Addig ugrált a kertben, míg bedagadt a lábközép csontja, panaszkodva mutatta, tényleg szörnyű látvány.
Gondoltam, csak-csak mosolyra derül, amikor...
- Fúj, de ronda! Mint egy gomba! Edd meg te! - felém taszította a pogácsát.
Visszafeküdt a kanapéra. Később kicsit korrigálta magát:
- Megeszed?
Olyan mithisztériázolitt teszegénynyomorult tekintettel néztem rá.
- Tizenegyedik hete vagyok szobafogságon - mentegetőzött. - Meg kell bolondulni!
Meséltem neki, mi van az életben odakint, hogy francia sajtok kaphatók a közeli piacon.
Szívesen vette, ha kicsomagolom.
- Ez márványsajt - mondta lesújtva.
- Kékpenészes francia sajt.
- Márvány...
De aztán mégis megkóstolta. Szép szeleteket vágott hozzá a sajtos pogácsából.
Kérdezte, vettem-e még más valamit.
Hehe. Nem mentem lépre.
Én csak lábra megyek, tudjátok
.


Ezt csak erős idegzetűek nézzék meg közelről!




Közben persze telt megint az idő. A francia sajtból nincs már egy falat sem.
De arról majd még mesélek.

2011. március 27., vasárnap

Tarolt a vörös iszap

Lábjegyzetek a XXIX. (huszonkilencedik) Sajtófotó kiállításhoz















"A sajtó a társadalmi lét egyik eszményi funkcióját szolgálja: az intézmények, a hatalom és a törekvések átláthatóságát biztosító nyilvánosságot" - olvashattuk valahol.
Az olvasók zöme azonban csak kis mértékben kíván élni azokkal a lehetőségekkel, amikhez a tájékoztatás hozzásegíti. Az olvasók zöme találgatással, sőt, zsigerből ítélkezik, oszt jogosítványokat, néz körmére a hatalmon lévőknek. A nép törekvése nem oly eszményi, mint azt Petőfi hevétől megvezetve gondolnánk. Gyarlóságokkal terhelt, másrészről olyan közterhekkel béklyózott, melyek ésszerűek ugyan, de élethosszon végül mégis lelakják, kilúgozzák érdeklődésünket. Végül már csak a keresztrejtvényt keressük. És lám, fotó-keresztrejtvény nem létezik!
Az ember kompenzál: legalább annyira kíváncsiskodik, mint tájékozódik, élvezkedni, kéjelegni, dühöngeni, intimitást lopni akar, kárörvendeni legalább, sajtó-tájékozottságából legfeljebb törzsasztal körüli okostojás hierarchiákat gründol a maga előnyére. A sajtó tele van eme gyarló ambíciók szolgálatával. Ráadásul, az újságíró legalább annyira tévelygő lény, mint az olvasó. A modern sajtó a gyakorlatban gyarlóságok adásvételének terepe. Ám efölött váltig ott lebeg a szociálisan pozitív, közüdvös funkciók szolgálatának és védelmezésének eszméje. (legalábbis nálam :-)) A sajtópályázattól is efféle eszmék védelmét várom. 
A fotó azonban eszméktől távoli nyelvén beszél.
Hogy mi mindent gondol s hogyan kommunikál a modern ember vizuálisan, nos, e statisztikai hangsúlyú kérdésre a mindenkor adható válasz elég botor fejlemények függvénye, főleg a fotográfiai eszközök valamint a képrögzítő és képfeldolgozó technikák bámulatos fejlődésének köszönhetően. Néhány éve épp Kepes András pendítette meg, hogy állítólag már a sajtófotósok is csalnak.
Másrészt itt van a vizuális kultúra, mint olyan. Kezdünk (na, én nem, csak Ti) holmi megrészegült lényhez hasonlítani, aki gépileg és mértéktelenül tölti magába a vizuális nedüt, és aztán képet rókázik. Míg a sokaság egyféle vizuális delirium tremensben fetreng, míg a dilettánsok gyönyörködve szépet habzsolnak, míg a hatványozódva szaporodó vizuál-kiokosítottak szociológiai köldökük táján tapogatnak teoretikus forradalmak lehetősége után, aközben a sajtófotót a funkció többé-kevésbé egészségesen tartja.
Egy év termésének megpillantása, ha nem is egyenlő, de közelítőleg felér a társadalmi történések releváns valóságának benyomásával. (Feltételezve persze, hogy sajtónk egésze hiteles kíván, illetve tud lenni e kérdésben - és itt az igen most egy igen-igen jóindulatú megelőlegezés! :-)
Egyrészt mi történik napi törekvéseink történelmet formáló mélységeiben, másrészt mi iránt kíváncsi az olvasó (vizuális emelkedettséget ne várjunk már!) vagy akár egyre inkább, mi iránt táplálnak érdeklődést az olvasóban azok, akik a sajtó médiumait kézben tartják: a sajtófotósokat alighanem ez az impozáns és végletes kettős teher (felelőtlen kíváncsiság és a szociális tudat) segíti táncolni a kötélen, hogy gyanúsítgatásoktól foszlott rangjukat átmentsék új és új esztendők túlpartjára.
Hogy mitől jó egy sajtófotó, e kérdéskörben továbbra is egyként dominál a feszített jelenlét és a jól megválasztott pillanat - az úgynevezett száguldó-riporter-erény, azonban - a vizuális dolgok természetéből következően - bármelyik jó sajtófotó műleírásánál elhagyhatatlanok a formaesztétiki szempontok is. Itt-ott, a sorozatoknál ezt el-el lehet kerülni. (Az idei szemlén is látni sorozatok tagjaként önmagában kevésnek, sőt, formailag ügyetlennek tűnő fotókat, de mindez nem lényeges!)
Ha a sajtóképre azt mondjuk, hogy szakmai színvonala magas, belső kohéziója erős, ez egyben/általában nézhetősége harmóniájára, illetve formája magával ragadó voltára is céloz.
Kétségtelen, hogy ezek a vonások - örömünkre - egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Borotvásul maga az élesség is, aminek már koránt sem oly egyértelmű az üdvözítő volta, holott néha úgy tűnik, hogy a fotózó ifjúság élességmámorban szenved.
Nem fontosabb mindezeknél meg a technikai eleganciánál, de ugyanilyen fontos az újságírói mondandó, és annak a sokszínűsége.
Mi?... Hogy művészet-e a sajtófotó (egyesek itt folyton közbekérdeznek), nos, ez kakukkkérdés a kérdések fészkében. Attól, hogy egy ábrázolás esztétikailag emelkedett formát ölt, még nem válik művészet lényegűvé. Véletlenül persze egybe eshetnek a dolgok. A művészet érzékek által megkaparintható, irracionális ismereteket közvetít, ilyen formán semmi köze a társadalmi viszonyok szociológiai, szociográfiai, dokumenttív vagy bármiféle diskurzív értelmezéséhez. Az esztétikai felruházás, a komponálás a klasszikus sajtófotózás, tehát az u.n. fotóriporteri munka terén arra való, hogy legyen nekem türelmem nézni azt a te fotódat. Na persze, hol vagyunk már ettől - riporteri munka, a sajtófotó növekvő hányada fajsúlytalan igények kielégítése: szórakoztatás!
Témánkhoz visszatérve: elmondható, hogy míg a kortárs fotó felvonulásain a nagyközönség (már amennyire az nagy :-) legtöbbször értetlenül mérgelődik, a természetfotósok tárlatain pedig megittasultan lebeg, a sajtófotó kiállítás látogatója ambivalensen viselkedik, diadallal vagy rémülten mutogat (ha mer), magában hőbörög, haragvón bólogat és ha gyönyörködik, azt leginkább lesújtottan teszi,  mert hogy itt az élet valósága vonul fel meghökkentően, húsba vágóan, bosszantóan, nevetségesen és habosan. De hisz tudott, hogy az élet habos torta.

Pihenés képpen beszúrtam ide Gadányi Gyuri tanárúr képét, aki a sajtófotó állandó díszvendége. Varázslatos vitrinével éppen elhomályosítja magát.













Miközben a fotósoknak felkínálják a képrögzítés és a képfeldolgozó technika bámulatos arzenálját, s tegyük hozzá: létezésünk fotózható külszíne is felettébb formázott lett, addig az írás terén alkotókat alig turbózták valamivel, így aztán kézenfekvő, hogy az írott sajtó attraktivitásban elmarad a fotótól. De jogos-e ezt úgy értelmezni, hogy a sajtófotósok messze túltesznek az újságírókon? Na és a sajtószövegelőkön - mert vegyük észre, hogy a sajtó eredendő tájékoztató funkciója mellé mi minden egyéb, leginkább gyarló funkció társult az eltelt évtizedek során! Ez okkal benyomult a sajtófotó ágazatába az illusztrációs fotografálás, a kisszines (pl. kis élőlények nagy pillanatai stb.) a szórakoztató brahi-fotózás, a glamúr, még inkább a vizuális pletykaszomjat oltogató paparazzó fotografálás, a politikai cikizés, vagyis az élet számos területén maga a sajtó - tolakodó - jelenléte vált az emberek megromlott viselkedésének okává, maga a sajtófotó vált emberi sorosok és sikerélmények alakítójává. Az emberek pedig - más oldalról - felhasználják a sajtó jelenlétét a maguk imázsának építésére. Már nem tudni, hogy véletlenül bukkant-e elő Andrew Vajna tavaly-legújabb barátnőjének bal keble a nyilvánosság előtt, vagy a villámujjú leselkedők hajlamainak ismeretében önmagának csinált ügyesen kitervelt reklámot.
Mondhatjuk tehát, hogy a sajtófotó és az élet egymásra tekintettel olyan, amilyen, s leginkább, hogy a világ egészében bulvárosul. Vagy ha tetszik elállatiasult, hogy az etológus aspektusát rossz elhallással öltsük magunkra.



Miközben a fiatalok tarolnak, a tar öregek Csányi Vilmos megnyitó szavait hallgatják.
"A fotográfust az külön-
bözteti meg a gombokat
nyomogató majmoktól,
hogy ő képeket lát és
azokat rögzíti"-mondotta
megnyitó beszédében
Csányi Vilmos etológus.

Képünkön (március25) a fotográfusok.




Képünkön (március 26) a gombokat nyomogató majmok.








XXIX. sajtófotó. Van itt minden? Minden azért mintha nem lenne. Sőt!
Milyen valóságot tükröznek a pályázati kategóriák?
A mi sajtófotó kategóriáink valahogy egyszerre konzervatívak és időszerűek. Nem tudom, máshol ez hogyan van. A hatalmas és bonyodalmas társadalom belvilága, például, egyetlen kategóriában szorong. Reális ez?
Az emberábrázolás kategória mögött mintha kérdéses lenne, mi is az, mintha túlságosan elrugaszkodna a pszichológiai és egyéb jellembéli vonásoktól az ember-szemlélet.
A humor és az egyre inkább elavuló zsáner mellé betolakodott a bulvár, oké, erre, mint elkerülhetetlenre, fentebb már céloztunk.
Van sport, van művészet, aztán van természet, kicsit összeragadva a tudomány kategóriával, holott e kettő egész másfajta közelítést igényel - például a moralitás kérdésében.
Van hír és esemény, persze, de nincs például infrastruktúra, nincs jövő, nincs politika, már úgy érdemében, ahogyan meghatározza, sőt, tönkreteszi az életünket.
Nincs, legalábbis mintha nem lenne, intellektuális értelemben vett fotóesszé sem.
Nyoma sincs az állapotainkért való felelősség kérdéskörének, az identitás pedig változatlanul csupán az etnikai kisebbség identitását látszik jelenteni. (Van ebben valami jó is: nem kell a nemi identitászavarosok kétszeres életnagyságú tekintete előtt búslakodnunk - lásd WPP 2010! :-)
Sajtófotósként legszívesebben a mostoha természet ellen ágálunk, a sorscsapások esetén megrekedünk a látleletnél (lásd vörösiszap katasztrófa).
Vajon, ha más kategóriákat is említenének a pályázati kiírásban, visszahatna-e, megváltozna-e a sajtófotósok - na és a szerkesztők - témaszemlélete? (ez persze költői kérdés... :-)

A díjakat illetően változatlanul tarolt az ifjúság. Talán az öregek húzódtak vissza? Talán voksok ezek a díjak az ítészek részéről: idősödők befektetése a jövő remélt otthonosságába? :-))
Néha túlzásnak tűnik a nagy ováció. Itt van Huszti esete. Megfordulni látszik a Robert Capa szájából ismert képlet, vagyis: ha túl közel voltál, akkor megeshet, hogy már túl jó lesz a kép! A vörös iszap tragédia emblematikus képéül nem tekinteném a MÚOSz nagydíjas Huszti István Túlélés című fotóját. Van ebben a fotóban valamennyi deklamáló érzelgősség. A nagyra díjazás talán az internet sajtóág befogadása iránti, enyhén elkésett, törlesztő gesztus.
Vannak egyéb furcsaságok is. A változó összetételű, nemzetközi kívülállósággal megáldott/terhelt zsüri odaítél egy jelentős díjat egy kétes műfajú sorozatnak. Marjai János (tanuló!) sorozatát én a brahi műfajába sorolnám (nálam létezik, náluk nincs ilyen), semmi esetre sem az emberábrázolás emberfényképezésnél jóval emelkedettebb kategóriájába. Ez az az eset, amikor valakinek van egy hülyécske ötlete, és amilyen zabolátlanul fiatal, meg meri csinálni. Szenior úszóversenyzőket lecsal a víz alá, és ott portrézza őket. Mondhatnám, hülyére veszi őket. A szerző örülhetett volna, hogy falra kerül. Emberábrázolás I. helyezés? Nevetséges túlzás.
Az emberábrázolás III. helyezésével díjazott Műugrók sorozat, Szigetváry Zsolt (MTI) alkotása sem annyira emberábrázolás (még kevésbé portré), mint inkább csak emberfényképezés, és ha sorozatlövéssel készült, még csak az elkapás bravúrjának sem minősíteném. Leginkább egyszerűen csak jó sportfotó sorozat.
Gáti Gyuri fenyő sorozatát (a látás mélységei iránt elfogult vagyok :-) én bizony előbbre tettem volna rangsorban, és megszakítva a vörös (iszap) diadalmenetet, hátrébb jóval a sírdogálás értékű Állatok katasztrófáját, ami nem is tudom, mit keres a természet és tudomány kategóriában. Nem részesítettem volna előnyben Sopronyi Gyula lényegi kicsengés nélküli Szocsi Izlandját a sokkal erőteljesebb Félúton Izmírrel szemben. 
A díjak zöme persze jó helyre került. Első díjra érdemesült például a Művészet kategóriában Czimbal Gyula formailag nagyon leleményes, gondolatébresztő művész-sorozata.
Persze, mi az, hogy Művészet kategóri? Legalább egy kis sarkot megérdemelne az a néhány fotó, amit esetleg a zsüri kiemel a pályázat anyagából, kiemel minden kategóriából és a fotó művészetét, minimum esztétikai magasságát köszönti vele.
A legjobb emberközpontú dokumentarista fotográfiáért járó André Kertész-nagydíjat Kállai Márton, a Szabad Föld fotóriportere nyerte el a Fapados konditerem című sorozatával, amelyért a Sport (sorozat) kategória I. díját is megkapta.
Hát igen, ez az a sorozat, ahol a kategóriák egymásba érnek, ez az a sorozat, amin végigpillantva nem arra gondol többé az ember, hogy vajon jól, nem jól, lám milyen helyesen ítélt a zsüri, hanem, hogy milyen jó, hogy ez a sorozat VAN! Az egész ezévi társadalomábrázolásban nincs annyi értés, bizakodás és emberszeretet, mint ebben a képsorban, ami Csukrán Mihály egykori ökölvívó privát építésű, újfehértói sporttelepének életét mutatja be.
E sorozat mellett két pillanat közötti résben honoló semminek tűnnek a technikai lehetőségek közismert volta okán bámulatosan devalválódó legbámulatosabb pillanatfotók is. (Nem mintha mi ((na jó, csak én))  tudnánk olyat is csinálni! :-))) Mindamellett tényleg boldogító látni Illyés Tibor vizibalett pillanatait, Kovács Anikó eszméletlen kedves pillanat-humorát. Na és Schild Tamás nevét is igyekszünk megjegyezni.
Érdemmel vagy vitathatón a fiatalok taroltak tehát.
Az idő azonban gyorsan múlik. A visszatekintő kísérőkiállítás folyosóján forgolódva már visszasírjuk a tegnap még fiatalokat, a hírével öregbülő Dezső Tamást  (lenyűgöző ábrázoló erejű és koloritású Romániája képviseli) vagy Gárdi Balázst (őt nehezen feledhető tornaverseny sorozata idézi.) Hol vannak már ők? A siker mely távoli vizein öregednek? :-))))
A jó öreg Benkő Imrét ( :-))) nem kell visszasírnunk, ő még felbukkan sikereit felidéző képei és trófeái körül, haját már neki is kikezdte a dér, de helyette a kis álmodozó balerina marad örökifjú.
a négy kis pont Boros Géza lábainál az épp szétfoszló reménysugár
                                                                                 
Boros Géza főosztályvezető és Módos Gábor a kisérőkiállítás folyosóján megbeszéli a MAOE sorsát.

2011. március 25., péntek

Kiállítások a Magyar Fotográfusok Házában

Roma Ikonok címmel nyílt kiállítása Lakatos Erikának, akit 1997ben Washingtonban az ÉV Fotográfusa díjjal tüntettek ki. Fotók továbbfestve, nagyon egyéni megfogalmazású megszólaltatása a roma kultúra szín- és formavilágának.

 

Olvasóink talán észrevették már (egyeset már döngették is a nyitott kapukat), hogy többesszám van a címben.
Nos, új felfedezés torpantott meg bennünket a kiállítássorozat teljesebb bemutatásában.
Új sajtóműfajt hoztunk létre ugyanis, mint a fenti kép is szemlélteti: a KÉPREGRIPORTot.
A képregriport olyan fotográfiai műfaj, mely képregényszerűen ábrázolja, szövi be, villantja fel az esemény lényege körüli mozgásokat.
Itt van például (csak hevenyészett szemléltetésül!) egy másik lehetséges KÉPREGRIPORT, mely ugyancsak Lakatos Erika kiállításán készülhetett volna, Kincses Károly kurátornak a megnyitón való közreműködéséről:











Vagy itt van például ugyancsak a Fotográfusok Házából a Balla kiállítását megnyitó Fábián László esete Kőrösi Orsolyával
























De hogy szavamat ne felejtsem, adós vagyok még a másik kiállítással, a Pécsi József ösztöndíjasok - Bácsi Róbert László, Hajdú D. András, Mártonfai Dénes, Móricz Simon és Simon Márk bemutatkozásával.










A megnyitón kiélesített fegyverzettel jelen volt a FOTOKLIKK e-portál


Na és,  hogy szenvedélyemnek is hódoljak, íme
Nagy Szilvia kurátori lábai



Lábnál heverésző táska








Egy érdekes megoldás Pettendi Szabó Pétertől

2011. március 23., szerda

ITT A TAVASZ

Megfordult a fejemben, lehetnék-e én is boldog.


Nos, azt hiszem, még menne :-))

2011. március 22., kedd

VÍZ VILÁGNAPJA


Vízcsepp tüzes főzőlapon

Celeb víz alatt


A tenger Santorini szigeténél

2011. március 21., hétfő

MÁRCIUS 21-én - azaz mikor volt az már - délután háromkor

Szabadság híd déli oldal közepén
CELEBSIRATÓ
ősbemutató

csak szabad embereknek!
________________________________________________
PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB:

Milyen szomorú, hogy így meg kell korosodnia az embernek azért, hogy kivehesse megérdemelt kényszerszabadságát, s még szomorúbb, hogy milyen kevés szabad ember van egy ilyen verőfényes hétfői délutánon, 3 órakor, március 21-én, a tavasz első napján.
Ahogy a kevés szabadok közt sütkéreztem, láttam magam előtt száz és száz kedves barátomat, láttam, amint fúrnak faragnak a szerzés igájába dőlve.
Csekély vigaszul felteszek nekik pár szemelvényt ma ősbemutatott művemből, a CELEBSIRATÓBÓL, melyet összeszokott kis színtársulatom távolmaradása okán (lásd: fentiek!) egyedül celebráltam. 


A napsütötte Duna, háttérben a bálna, előtérben a szerző - Vajda János feldolgozásában.








- Szolárágyán éltes celeb.
Molett mulatt, mi lett veled?
- Anyád mulatt! Csak lesültem,
új szolárral szembesültem:
Régen mondták (bár nem hanyatt):
Ki szolárt vett, vihart arat.
Szénné sültem tíz perc alatt.
Nem mondta a k..va Jenő,
hogy az új ágy ultra menő.

Tán emiatt, depi vagyok,
nem ízlik már pia, ha sok.
Ha rádőlök kettétörik
súlyom alatt antik szófa.
Száznál hátrébb leltem magam
a celebhatározóba'.
Reklamáltam, reklamáltam,
"süket fülek"-re találtam.
Százat hallok ezer wattból,
két poharat látok hatból.
Így mentem ki a divatból.

- Vénán százszor meglőtt celeb,
még figyelünk, mi lesz veled.
Sok férfi szem ma is düled.
Sok sületlen kezdő bakfis
venne mintát tebelüled.
Hány eszement fened juszt is
teltnek látja, ami üres!
- Negyvennyolcas tömegindex -
zsírleszívva! Ki kér abbul?
Már nem űznek, mint a pitbull,
mert kimentem a divatbul.

- Dehogy mentél, hall még füled.
Divat ment ki tebelüled.
Minden tűnik, mint a Burda.
Aki habzsol, élte kurta.
Sok henyétől nőtt a hurka,
pletykaéhség ezt szapulta.
Kíváncsiság, lesz-e szobrod,
oldaladat tönkrefúrta.
- Pedig mennyit fogyatkoztam,
hogy ezután másképp élek,
cipőt nappal nem kefélek,
nem hentergek gyémént-koszban,
mint egy senki, ki nincs, oszt van.

- Tény, ki celeb, elszáll hamar,
maga köré gőgöt kavar.
Méltóságért nem száll perbe,
másba nem bíz, csak sikerbe.
- Hát pokróc a celeb inge?
Kék vér folyik ereimbe'!
Kék vér bennem minden atom,
orromat lenn nem hordhatom!

Nem csak hepaj hírem ára:
adtam én a kultúrára.
Voltam költő (hogy megszaladt),
fél millió öt perc alatt...
Sztárfodrászok, bárhol voltam,
rám vigyáztak, étlen-holtan.

Olvastam is, már úgy értve,
Míg élveztem élménylápot,
Más celebek, drága fenek
felolvasták az újságot,
mit ír rólam.
Százhúsz mellben, hatvan derék
tört is belém mennyi kerék!
Képviselő lábnál hevert...
Hol van az már! Ez bíz levert.
Royal szálló, szülipartik.
Kutyámnak is Gundel falat.
Így amim volt (nem jól hangzik),
elfüstöltem, mi sem maradt.
Már csak bőr van bőröm alatt.

Színültig már könnyek kútja,
hátamon a hírnév púpja.
Csak a halál esik vágyba,
bújik velem szolárágyba.
Vén lakatot új kulcs nem nyit,
próbálkoztam pedig mennyit!
Szart se érnek krémek habok!
Masszőr nem jó, amit kapok.
Körömvirág, hántolt kapor...
- Apoptózis, öreg szatyor!

- Hogy lett orrom ilyen kampó?
Kanca bokám, mint két kancsó.
Két poharat látok hatból,
százat hallok ezer wattból,
így mentem ki a divatból.

- Dehogy, dehogy, állsz a vártán:
Hogyha kérdik, régen hogy vót,
Celebséged nem dumál tán?
Hordó nem fúr másik hordót,
Zöld blúz sem tűr bordó poncsót.
Láttunk mi már karón papot,
Más celeb tán nem lő bakot?
- Milyen igaz! Vesszen, ki gaz!
Megszámolni sem lehetne,
hányszor voltam nap celebje.
Éjjel-nappal celebráltam,
nem moshattam le a sminket,
minden fotós kiszúrt minket.
Showból showba szaladgáltam.
Mire végre levakartam,
csak egy vén csaj volt alattam.

Huszonegyes tömegindex
már csak álom. Szép is lenne
fogaim közt sült csótánnyal
csoki mázban fára mászni.
Tévéképes celebfiúk
karélyában - csúcsidőben -
de szép lenne barkóbázni!

Fújhat a szél mellem között,
meg se rezdül már a berek.
Néhány fotós itt ténfereg,
várják, hátha seggre esek.
De most aztán ennek vége,
süssön másnak pékek péke!
Nincs több pia, nincs több nass sem!

Önkezűség! Csak hát milyen?
Kígyóméreg? Örök álom?
Ócska kötél? Hogy utálom!
Halántékon kis setét lik?
Imázsomhoz ez nem illik!
Vízbe mégse fúlhat celeb!

A sok nyűgre, ha elég volt,
ön-barnulás pontot tehet!
Eszek még egy jó ebédet,
aztán lenn a fitness klab-ben
Életemnek - nesztek, nyasgem! -
szolár karddal vetek véget.
Szemem alatt friss uborka,
s rám tárul a halál torka.

- Örülnél a ravatalnak?
Szórjál inkább bolhát halnak!
Ha nincs többé két kebeled,
körbevonszolt szép feneked,
két kezed, mi göncbe turkál,
tornyostul dől ránk a bulvár.
Feled Béla, Imre, Ernő
Géza, Pista, Jóska, Gergő...
- Sok nagyképű többé nem kő,
épp elég a nagyképernyő.
Halódnék én még a korral,
sütnék Oetker sütőporral,
átváltanék interfészre,
csak akkor már ki vesz észre?
Énekelnék, de már fáraszt,
lemezem is már csak farost,
elém raknak a színpadon
mindenféle kezdő szarost.
Hol a nevem? Ki hoz szóba
a celebhatározóba?
Két poharat látok hatból,
százat hallok ezer wattból,
kész, kimentem a divatból.

- Dehogy mentél, dehogy mentél:
ércnél szebben cseng még füled;
Divat ment ki tebelüled.
Megkopott a régi karma,
céda divat mást akar ma:
Ifjak iránt tárt a karja,
vén mócsingot nem akarja.
Régi fiúk, régi kertek,
kik virultak, kik tekertek,
csak rögeszme!
- Jaj, ne is mondd, jaj csak ezt ne!
Zsúfolt zugból tágas tér lett,
térdem közül szolár bérlet
el nem veszne.

Bár... ha itt a szolárágyon...
Ki sem mondom, mire vágyom...

- Hol jár eszed árvult celeb!
Gumicsontot nem képzel eb!
Szépségen az idő molyol...
- Oly szép voltam valamikor...
Nem jár nekem több tisztelet?
- Tisztelet jár tán a mának,
csak mert tegnap lett belüle?
Jár tisztelet a múlásnak?
Jár-e lisztnek mert tészta lett?
Csoszogásnak, mert volt balett?
Jár tisztelet szerencsének,
pusztán a tendenciának?
- Tendencia. Tudom, mi az.
Tesztelsz, mi? Szemem se rebben.
Beszélj haver helyesebben!
Van, tú, szrí, fór, fájv, szix, szevön,
Innen kezdem, hátha lejön
éjt, nájn, ten, then C.I.A.

ezt mindig rosszul ejtitek!
nem ...cia, hanem szíjájé!
Mit vártatok, lelketlenek?
Semmit sem tud tán a celeb?
Csak semmiért aranyszékbe'
dobtak fenek fel az égbe?
Fotógépek hogy szerettek!
Kicsi buja sötétkamrák...
Szerelem volt fényes verem,
Térdig jártam nézőképbe,
hogyha készült a poszterem.

Negyven évem úgy vált köddé...
Hát ne szóljon senki többé!
Kokainból három szipp, s ma
rám zárul a szolár kripta.

NARRÁTOR (a hallgatósághoz):
Röhögjetek botor csorda!
Várunk itt egy éltes holtra.
Dértől gyötört tök.
Ti meg röhögtök.

Lejár órája, csördül egyet,
kijön majd, mint villám csapott fa,
Úszik mint egy bomba sújtott naszád,
S szól:
- Hát ez hiányzott! Éreztem, míly jó!
Még több szolár, ó sole mio!
Minden sejtem újongva tapsol...

s akkor Jenő, maga lekapcsol?
Úszok már éppen, mint boldog naszád...
Tizennyolc perc volt! Engem nem b... át!
Azt hiszi, hogy lopom a pénzt?
hogy földre sújtott a celeb átok,
és tizennyolcat huszonnak látok?
Ezt nem felejtem, csak elnapolva!
Hallod még hírem, hálátlan szolga!
Még megfizetsz, ejtem szerét!
S elvonszolja celebelét.

- Maradsz hát nékünk rút idol,
kin nem fog már ion-szidol?
Ami késik még, - el ne szúrd ma! -
Hírbe hoz újra, ha itt a murda!
- Sír a sajtó óvakodva,
azt tegyem ki ablakomba?
Feldicsér ez, fúr a másik,
Fekhetek itt ájulásig.
- Ki anya nem volt, mind csalódik végül.
Nem pont azért, mert sosem volt gyesen...
Hanem: meghalni nem tud rendesen.
Szekál még minket százhúsz évesen.
- Ahogy te tévedsz! Elkövettem:
a kapszulát ott, bent bevettem!
Lábon kihordok pár halált.
Szólj majd, ha színem kékre vált.

Mondá, s ledőlt, nyekket se szólt.
(hatásszünet)
Szegény celeb! Hát ennyi vót?
Szegény celeb, nyaljon fel eb!
Történeted milyen kurta!
Mér' voltál oly celeburda!

NARRÁTOR:
Folytatni már kevés a szó.
Könnyed ne szégyelld hallgató!
Becsvágyunk éltet, meg nem is.
Celeb volt, ám de ember is!
Foltján ne essen semmi hír!

Okos költő ilyesmit ír.


A hallgatóság néhány szépe











Vajda János dokumentál. Bocs, alkot :-)
Előtérben pár jeles, de a szerző által átmenetileg árnyékba borított személy.









Vajda János filmfelvétele az eseményről:  http://she3e.com/dozi_celeb/

2011. március 20., vasárnap

Lázár soha nem szégyellte

„Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliőben nőttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem” – hangzik el Lázár János FIDESz frakcióvezető, hódmezővásárhelyi polgármester szájából a kuruc.info által nyilvánosságra hozott és a Hírszerző által is közzétett hangfelvételen.
Ha nem tévedünk, fenti kijelentés a semmiről a "valami" indirekt tételezése. Vagyis: valami csak az, ami csereértékű javakban halmozódik fel. Akinek ilyesvalamije nincs, az egy nagy büdös senki.
Most megvilágosodott, amit eddig csak ösztönösen éreztem ( lásd A senki, a Senkidesenki meg a másik senki című korábbi bejegyzésemet!): én összes ingó és ingatlan vagyonra nem konvertálható szellemi javammal egy nagy senki vagyok.
Eszembe jut, hogyan vezette le a tulajdonszerzést a nagy német klasszikus, Goethe:

Megállj, fiú, kitől szerzéd e kincset?
Hiszen magától semmid sem lehet.
- Ezt mind apuskám hagyta rám.
- S reá ki? - Hát a nagypapám.
S a nagyapád, az honnan kapta, honnan?
Elvette valahonnan.

Lám, mekkorát változott a világ! Ma nem öröklünk, nem is játszunk ki ravaszul másokat javaikból, csak kaparunk és kaparunk... meg gyűjtünk. Esetleg: elkaparunk az útból más gyűjtőket.

Folytassa, akinek kedve van!

2011. március 19., szombat

a HOLDRA kentem


Most olvasom, mi volt a bajom:
csak hogy jobban hallja a róla szóló rémhíreket, éjjel oltári közel jött a Hold. 356 ezer kilométerre, vagyis huszonhatezer kilométerrel közelebbre, mint máskor. Ezért volt tehát, hogy összevissza álmodtam az éjjel. Tejszínhabbal ettem például a tejszínhabot.
Évtizedek óta nem volt ennyire fényes a Hold, mint ma lesz. Ebből, persze, aligha fogunk látni bármit is, mert bekaptunk egy nagy felhőt.
Magatokat sajnáljátok, engem ne féltsetek! A felhők ellen megtanultam védekezni. Már egész fiatalon kifigyeltem, hogy a felhősödés a legszebb naplementéket is képes elrontani. Ezért, kidolgoztam egy technikát, aminek a lényege nagyon egyszerű.
Miután a tejszínhabbal végeztem, álmomban kiültem kertünkbe, és édes, felhőtlen semmittevésben bámultam a felhősen lemenő Nap fényében az én megunhatatlan Lemenő Nap Fénye című fotómat, ezúttal 30x40-es álomnagyításban.
Azután gúlába raktam Tábortűz fénye című képemet, amiből direkt erre az alkalomra printeltettem ki vagy két tucatot, és az egészet meggyújtottam. Mikor már szépen lángolt, tettem rá Apró Ágak című makro sorozatomból is.
Nagyon nagy tűz keletkezett, feleségem is kiszaladt, de megnyugtattam: hamar ellobban ez, és a parázs mellett jó lesz melegednünk. Kihozta kedvenc albumát, amelyben fallikusra formálódott fatörzsek képeit gyűjti - mert ő is fotózgat ám, csak ő nem ilyen szépségbuzi, mint én! Talán ezért is vagyunk egymáshoz valók. Még sosem különböztünk össze ízléstelenségbeli dolgokon.
Sütöttünk most is néhány csíkot az ő Falusi szalonnák című sorozatából, és zsírját az én Éhes disznó szépségről álmodik című képemre csepegtettük. Nejem ezután még Vágyak éjjel című önaktjába göngyölt krumplit sütött, én meg fényezgettem használattól elkormolódott nyársamat.
A szépség eme tökéletes körforgását, sajnos, hamarosan eső vertre el, na, ez lehetett a Hold miatt! Annyira szép volt ezeket álmodni, hogy nem is vettük észre, már rég beborult.
Valami repülő is elhúzhatott fölöttünk, mert cigánygyerekek fotói kezdtek potyogni, honnan, ha nem onnan, mert álmomban sem hinném, hogy csak úgy, az égből.
Álmom vége felé a tűz kezdett kialudni, ezért még rátettem Vezúv szépsége című díjnyertes poszteremet, ahol szikrák özöne rajzolja körül feleségem csúnyácska krumpliját.
Én valahogy ilyen vagyok: nem bírom, ki, hogy a világ ne szép legyen. 


 Közben bekattant nekem - nagy szellemem, ha találkozik! - hogy  A HOLD ÉRDEKELT címmel foglalkoztatott már régebben ez a téma. Most mellékelem, hogy kárpótoljam az emberiséget a felhősödésért :-))

2011. március 17., csütörtök

Kópia - jó pia

Ismét bebizonyosodott, hogy nem a fotó a fontos, hanem a kópia.

Illetve ez esetben a Kópia, egész pontosan az M.Horváth-Stalter kávézó, ahol néhány DériMiklós és PohárnokGergely fotó ürügyén jókat trécselhettek az ismerősök.










Déri és Pohárnok a megnyitó beszédet hallgatja
















Stalter Gyuri (kó)piája
















Én is kaptam...














Három füstölgő nő
















Valaki eldugott (kó)piája az utcai ablakmélyedésben

2011. március 15., kedd

Március 15

Most olvasgattam az alkotmány-tervezetet. Nemzeti alapvetés, de nemzetről, hogy mi az ma, egyetlen kukk sincs. Még bizakodom, bár semmi okom nincs rá. Én má' csak ilyen vagyok. Közben Vangelis Heaven and Hell-t hallgatom. Igen, mindig minden lehetséges.

2011. március 13., vasárnap

SLIM EXPO

Igyekeztünk szigorúan csakis lábra menni, de néha mégis elkalandoztunk.

















































































































2011. március 12., szombat

Drölma avagy öltés-nyelv

A nyelv, pontosabban a fogalmi nyelv birtokában talán megszólal az ember néha legbelül. Talán. Néha. Talán belekeverednek szavak is a képzetek áramlatába. Ám ítéleteket magamagában alighanem csak érzelmileg formál az ember. Hangosan kimondani nem lenne érdemes, mert a beszélt nyelv alapjául szolgáló fogalom-rendszer azonosságainkon alapul, azok közül is csak azokon, amelyek a szociális ideákat éltetni képesek. Mondjuk például, szeretet-éhség, béke, szorgalom, szolidaritás meg ilyenek.
A túlzott hasonlóság azonban az érdektelenség felé sodorja imázsunkat. A másmilyenség pedig - és ki nem másmilyen? - sokáig rejtve lappang és leginkább szenvedést okoz. A személy legbelül épp a szociális kudarcai mögül elővilágló mentségként keresi identitását. Azt, hogy ő miben más, mint többiek. És aztán - paradox módon - éppen ezt kínálja fel úgy, mint közösségbe tartozása jogosítványát.
Ha kifordíthatnánk sok tiszteletnek örvendő egzisztenciát: az ember érzéki alkotó tevékenysége is vagy bátor kaland vagy valamiféle védőbeszéd.
Azért merült fel most mindez elmémben, mert ellátogattam a Hajós utcába egyik kedves ismerősöm kiállítására, aki magát ősi tibeti kifejezéssel Drölmának, a szabadító anyának nevezi, és igen meglepődtem. 

Kovács Zsuzsa Drölma legbelsőbb érzelmeit, érzékei útkeresését tárja itt elénk - öltésekkel. Textilen, színes fonalakkal. Nem ábrázol, nincs formavilág sem, spirituális célozgatás sincs, csak sodródás varrótűjével a kiinduló formai felvetések, majd azok lehetséges értelme és a rájuk vetülő kételyek mentén.
Merem mondani: semmi köze a mi művészetünkhöz. Pontosabban ahhoz a formaérzékből fakadó ambícióhoz, amit ítészek, hatalmi mecénások, ideológusok, történészek - mondhatnám kéretlen és főleg önző - pártfogása mentén járomba fogott a civilizáció. Semmi köze ahhoz a művészethez, ami önmagát történeti folytonosság által alakítja és hitelesíti, amit számon tart minden művész, akár az által, hogy örökösének vallja magát, akár az által, hogy szembe fordul vele.

Drölma a textil szálai közt bujkáló tűjével nem tekint stílusokra: a benne legbelül lakozó ösztönöst mutatja fel. Alkotásaiból semmi mást nem érzek ki oly határozottan, mint azt, hogy ez az 5 éve tartó utazás, a fonalak szakadatlan alámerülése és felbukkanása egy ösztönös nagy magvalósulás. Nincs törekvés sem, csak út. Az a különösség nyilvánul meg itt, ami által az ember kitapintja legközvetlenebb viszonyát a ráció elől rejtve maradó valósághoz.
Az ítész természetesen beillesztéssel próbálja megtisztelni az ilyen tiszteletet ébresztő makacs megnyilatkozást. Feltételezhető persze, hogy van is valami szociális motiváció abban, ahogyan rákattan az ember a megmutatkozás efféle útjára, hiszen közösségi lények (is) vagyunk. Még ha eltekintenénk is teljesen a szociális befolyástól és meghatározottságtól, titkos záradék értékűvé lenne az maga, hogy miért is mutatjuk meg legbelsőbb utunkat másoknak.
Ám ilyen intenzív következetességgel művelni bármit is, mint Drölma teszi, ez a gyanakvó kívülállót leszereli és a ráérzések útjára csalja.

Végül is megformált alkotásokat felvonultató kiállítás tehát. A megnyitó ugyanakként hat, mint bármelyik: tolong a nép, szűk a pince, nem férünk a szónok közelébe, bömböl a baba, a tárlók fölött csókolóznak az egymást rég nem látott ismerősök. Mindez, ha meggondoljuk, ugyanúgy képes bosszantani akár, mint boldogítani.
A lét színe, mely - miként a keleti bölcselet számon tartja - egyszerre a maga visszája is.

2011. március 11., péntek

Kik azok a PROFIK?

 Fúrja az oldalunkat, kik is azok a profik, akik kiadvány nyomtatási felbontású pályaműveikkel "veszik a merszet", hogy megküzdjenek a tehetségesnél tehetségesebb amatőrökkel, annak reményében persze, - és ez azért nem semmi! - hogy egyszer majd talán viszontláthatják fotóikat valami online magazinban.

 

Pályázat tehetséges amatőr és profi fotósok számára


Az Itt és Most Egyesület tehetséggondozó pályázatot hirdet tehetséges amatőr és profi fotósok számára! A pályázat célja: Tehetséges fotósok karrierjének támogatása.
Pályaművek:
A programban minimum 2000*1500 Pixels, maximum 5 MB méretű képekkel lehet pályázni az alábbi témákban:
- zöld technológiák - természetközeli életmód - természet
- a természet és az ember - utazás - család - Bolygónk - az Univerzum - építészet - művészetek (zene, film, képzőművészetek, design, színház) - természettudományok - belső világunk
Fejlődés- és fejlesztésorientált hangulatú, pozitív képeket várunk.
Legalább 3 kép, illetve fényképes önéletrajz benyújtása szükséges a sikeres pályázáshoz. Előnyt jelent, ha a pályázó magyar és angol nyelven is benyújtja pályamunkáját.
Pályázók köre: Amatőr és profi fotósok.
Benyújtás módja: Elektronikus úton: az ittesmost.egyesulet@gmail.com e-mail címre tömörített file formájában.
Benyújtás határideje: 2011. március 31.
Elbírálás: A pályaművek elbírálását egyesületünk nemzetközi partnerszervezete által felállított szakértői bizottság végzi.
A pályázat díjazása: Akiknek pályaművét a legsikeresebbnek ítéli a bíráló bizottság, lehetőségük nyílik majd egy nemzetközi szintéren havi rendszerességgel megjelenő online magazinban megjelentetni képeiket a későbbiekben.

2011. március 9., szerda

Rorschach kiindulás


Dóró - Tomsó - Taskovics képzőművészeti kiállítás nyílt a Magyar Műhely Galériában. Kiindulás a Rorschach teszttől nekibátorodott tudatalatti.
Mivel mi minden foltban lábat látunk, imígyen gyümölcsöztetjük a látottakat :-)))

2011. március 8., kedd