Tarolt a vörös iszap

Lábjegyzetek a XXIX. (huszonkilencedik) Sajtófotó kiállításhoz

"A sajtó a társadalmi lét egyik eszményi funkcióját szolgálja: az intézmények, a hatalom és a törekvések átláthatóságát biztosító nyilvánosságot" - olvashattuk valahol.

Az olvasók zöme azonban csak kis mértékben kíván élni azokkal a lehetőségekkel, amikhez a tájékoztatás hozzásegíti. Az olvasók zöme találgatással, sőt, zsigerből ítélkezik, oszt jogosítványokat, néz körmére a hatalmon lévőknek. A nép törekvése nem oly eszményi, mint azt Petőfi hevétől megvezetve gondolnánk. Gyarlóságokkal terhelt, másrészről olyan közterhekkel béklyózott, melyek ésszerűek ugyan, de élethosszon végül mégis lelakják, kilúgozzák érdeklődésünket. Végül már csak a keresztrejtvényt keressük. És lám, fotó-keresztrejtvény nem létezik!

Az ember kompenzál: legalább annyira kíváncsiskodik, mint tájékozódik, élvezkedni, kéjelegni, dühöngeni, intimitást lopni akar, kárörvendeni legalább, sajtó-tájékozottságából legfeljebb törzsasztal körüli okostojás hierarchiákat gründol a maga előnyére. A sajtó tele van eme gyarló ambíciók szolgálatával. Ráadásul, az újságíró legalább annyira tévelygő lény, mint az olvasó. A modern sajtó a gyakorlatban gyarlóságok adásvételének terepe. Ám efölött váltig ott lebeg a szociálisan pozitív, közüdvös funkciók szolgálatának és védelmezésének eszméje. (legalábbis nálam :-)) A sajtópályázattól is efféle eszmék védelmét várom. 

A fotó azonban eszméktől távoli nyelvén beszél.

Hogy mi mindent gondol s hogyan kommunikál a modern ember vizuálisan, nos, e statisztikai hangsúlyú kérdésre a mindenkor adható válasz elég botor fejlemények függvénye, főleg a fotográfiai eszközök valamint a képrögzítő és képfeldolgozó technikák bámulatos fejlődésének köszönhetően. Néhány éve épp Kepes András pendítette meg, hogy állítólag már a sajtófotósok is csalnak.

Másrészt itt van a vizuális kultúra, mint olyan. Kezdünk (na, én nem, csak Ti) holmi megrészegült lényhez hasonlítani, aki gépileg és mértéktelenül tölti magába a vizuális nedüt, és aztán képet rókázik. Míg a sokaság egyféle vizuális delirium tremensben fetreng, míg a dilettánsok gyönyörködve szépet habzsolnak, míg a hatványozódva szaporodó vizuál-kiokosítottak szociológiai köldökük táján tapogatnak teoretikus forradalmak lehetősége után, aközben a sajtófotót a funkció többé-kevésbé egészségesen tartja.

Egy év termésének megpillantása, ha nem is egyenlő, de közelítőleg felér a társadalmi történések releváns valóságának benyomásával. (Feltételezve persze, hogy sajtónk egésze hiteles kíván, illetve tud lenni e kérdésben - és itt az igen most egy igen-igen jóindulatú megelőlegezés! :-)

Egyrészt mi történik napi törekvéseink történelmet formáló mélységeiben, másrészt mi iránt kíváncsi az olvasó (vizuális emelkedettséget ne várjunk már!) vagy akár egyre inkább, mi iránt táplálnak érdeklődést az olvasóban azok, akik a sajtó médiumait kézben tartják: a sajtófotósokat alighanem ez az impozáns és végletes kettős teher (felelőtlen kíváncsiság és a szociális tudat) segíti táncolni a kötélen, hogy gyanúsítgatásoktól foszlott rangjukat átmentsék új és új esztendők túlpartjára.

Hogy mitől jó egy sajtófotó, e kérdéskörben továbbra is egyként dominál a feszített jelenlét és a jól megválasztott pillanat - az úgynevezett száguldó-riporter-erény, azonban - a vizuális dolgok természetéből következően - bármelyik jó sajtófotó műleírásánál elhagyhatatlanok a formaesztétiki szempontok is. Itt-ott, a sorozatoknál ezt el-el lehet kerülni. (Az idei szemlén is látni sorozatok tagjaként önmagában kevésnek, sőt, formailag ügyetlennek tűnő fotókat, de mindez nem lényeges!)

Ha a sajtóképre azt mondjuk, hogy szakmai színvonala magas, belső kohéziója erős, ez egyben/általában nézhetősége harmóniájára, illetve formája magával ragadó voltára is céloz.

Kétségtelen, hogy ezek a vonások - örömünkre - egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Borotvásul maga az élesség is, aminek már koránt sem oly egyértelmű az üdvözítő volta, holott néha úgy tűnik, hogy a fotózó ifjúság élességmámorban szenved.

Nem fontosabb mindezeknél meg a technikai eleganciánál, de ugyanilyen fontos az újságírói mondandó, és annak a sokszínűsége.
Mi?... Hogy művészet-e a sajtófotó (egyesek itt folyton közbekérdeznek), nos, ez kakukkkérdés a kérdések fészkében. Attól, hogy egy ábrázolás esztétikailag emelkedett formát ölt, még nem válik művészet lényegűvé. Véletlenül persze egybe eshetnek a dolgok. A művészet érzékek által megkaparintható, irracionális ismereteket közvetít, ilyen formán semmi köze a társadalmi viszonyok szociológiai, szociográfiai, dokumenttív vagy bármiféle diskurzív értelmezéséhez. Az esztétikai felruházás, a komponálás a klasszikus sajtófotózás, tehát az u.n. fotóriporteri munka terén arra való, hogy legyen nekem türelmem nézni azt a te fotódat. Na persze, hol vagyunk már ettől - riporteri munka, a sajtófotó növekvő hányada fajsúlytalan igények kielégítése: szórakoztatás!

Témánkhoz visszatérve: elmondható, hogy míg a kortárs fotó felvonulásain a nagyközönség (már amennyire az nagy :-) legtöbbször értetlenül mérgelődik, a természetfotósok tárlatain pedig megittasultan lebeg, a sajtófotó kiállítás látogatója ambivalensen viselkedik, diadallal vagy rémülten mutogat (ha mer), magában hőbörög, haragvón bólogat és ha gyönyörködik, azt leginkább lesújtottan teszi,  mert hogy itt az élet valósága vonul fel meghökkentően, húsba vágóan, bosszantóan, nevetségesen és habosan. De hisz tudott, hogy az élet habos torta.

Pihenés képpen beszúrtam ide Gadányi Gyuri tanárúr képét, aki a sajtófotó állandó díszvendége. Varázslatos vitrinével éppen elhomályosítja magát.

Miközben a fotósoknak felkínálják a képrögzítés és a képfeldolgozó technika bámulatos arzenálját, s tegyük hozzá: létezésünk fotózható külszíne is felettébb formázott lett, addig az írás terén alkotókat alig turbózták valamivel, így aztán kézenfekvő, hogy az írott sajtó attraktivitásban elmarad a fotótól. De jogos-e ezt úgy értelmezni, hogy a sajtófotósok messze túltesznek az újságírókon? Na és a sajtószövegelőkön - mert vegyük észre, hogy a sajtó eredendő tájékoztató funkciója mellé mi minden egyéb, leginkább gyarló funkció társult az eltelt évtizedek során! Ez okkal benyomult a sajtófotó ágazatába az illusztrációs fotografálás, a kisszines (pl. kis élőlények nagy pillanatai stb.) a szórakoztató brahi-fotózás, a glamúr, még inkább a vizuális pletykaszomjat oltogató paparazzó fotografálás, a politikai cikizés, vagyis az élet számos területén maga a sajtó - tolakodó - jelenléte vált az emberek megromlott viselkedésének okává, maga a sajtófotó vált emberi sorosok és sikerélmények alakítójává. Az emberek pedig - más oldalról - felhasználják a sajtó jelenlétét a maguk imázsának építésére. Már nem tudni, hogy véletlenül bukkant-e elő Andrew Vajna tavaly-legújabb barátnőjének bal keble a nyilvánosság előtt, vagy a villámujjú leselkedők hajlamainak ismeretében önmagának csinált ügyesen kitervelt reklámot.

Mondhatjuk tehát, hogy a sajtófotó és az élet egymásra tekintettel olyan, amilyen, s leginkább, hogy a világ egészében bulvárosul. Vagy ha tetszik elállatiasult, hogy az etológus aspektusát rossz elhallással öltsük magunkra.

Miközben a fiatalok tarolnak, a tar öregek Csányi Vilmos megnyitó szavait hallgatják.

"A fotográfust az külön-
bözteti meg a gombokat
nyomogató majmoktól,
hogy ő képeket lát és
azokat rögzíti"-mondotta
megnyitó beszédében
Csányi Vilmos etológus.

Képünkön (március25) a fotográfusok.

Képünkön (március 26) a gombokat nyomogató majmok.








XXIX. sajtófotó. Van itt minden? Minden azért mintha nem lenne. Sőt!

Milyen valóságot tükröznek a pályázati kategóriák?

A mi sajtófotó kategóriáink valahogy egyszerre konzervatívak és időszerűek. Nem tudom, máshol ez hogyan van. A hatalmas és bonyodalmas társadalom belvilága, például, egyetlen kategóriában szorong. Reális ez?

Az emberábrázolás kategória mögött mintha kérdéses lenne, mi is az, mintha túlságosan elrugaszkodna a pszichológiai és egyéb jellembéli vonásoktól az ember-szemlélet.

A humor és az egyre inkább elavuló zsáner mellé betolakodott a bulvár, oké, erre, mint elkerülhetetlenre, fentebb már céloztunk.

Van sport, van művészet, aztán van természet, kicsit összeragadva a tudomány kategóriával, holott e kettő egész másfajta közelítést igényel - például a moralitás kérdésében.

Van hír és esemény, persze, de nincs például infrastruktúra, nincs jövő, nincs politika, már úgy érdemében, ahogyan meghatározza, sőt, tönkreteszi az életünket.

Nincs, legalábbis mintha nem lenne, intellektuális értelemben vett fotóesszé sem.

Nyoma sincs az állapotainkért való felelősség kérdéskörének, az identitás pedig változatlanul csupán az etnikai kisebbség identitását látszik jelenteni. (Van ebben valami jó is: nem kell a nemi identitászavarosok kétszeres életnagyságú tekintete előtt búslakodnunk - lásd WPP 2010! :-)

Sajtófotósként legszívesebben a mostoha természet ellen ágálunk, a sorscsapások esetén megrekedünk a látleletnél (lásd vörösiszap katasztrófa).

Vajon, ha más kategóriákat is említenének a pályázati kiírásban, visszahatna-e, megváltozna-e a sajtófotósok - na és a szerkesztők - témaszemlélete? (ez persze költői kérdés... :-)

A díjakat illetően változatlanul tarolt az ifjúság. Talán az öregek húzódtak vissza? Talán voksok ezek a díjak az ítészek részéről: idősödők befektetése a jövő remélt otthonosságába? :-))

Néha túlzásnak tűnik a nagy ováció. Itt van Huszti esete. Megfordulni látszik a Robert Capa szájából ismert képlet, vagyis: ha túl közel voltál, akkor megeshet, hogy már túl jó lesz a kép! A vörös iszap tragédia emblematikus képéül nem tekinteném a MÚOSz nagydíjas Huszti István Túlélés című fotóját. Van ebben a fotóban valamennyi deklamáló érzelgősség. A nagyra díjazás talán az internet sajtóág befogadása iránti, enyhén elkésett, törlesztő gesztus.

Vannak egyéb furcsaságok is. A változó összetételű, nemzetközi kívülállósággal megáldott/terhelt zsüri odaítél egy jelentős díjat egy kétes műfajú sorozatnak. Marjai János (tanuló!) sorozatát én a brahi műfajába sorolnám (nálam létezik, náluk nincs ilyen), semmi esetre sem az emberábrázolás emberfényképezésnél jóval emelkedettebb kategóriájába. Ez az az eset, amikor valakinek van egy hülyécske ötlete, és amilyen zabolátlanul fiatal, meg meri csinálni. Szenior úszóversenyzőket lecsal a víz alá, és ott portrézza őket. Mondhatnám, hülyére veszi őket. A szerző örülhetett volna, hogy falra kerül. Emberábrázolás I. helyezés? Nevetséges túlzás.

Az emberábrázolás III. helyezésével díjazott Műugrók sorozat, Szigetváry Zsolt (MTI) alkotása sem annyira emberábrázolás (még kevésbé portré), mint inkább csak emberfényképezés, és ha sorozatlövéssel készült, még csak az elkapás bravúrjának sem minősíteném. Leginkább egyszerűen csak jó sportfotó sorozat.

Gáti Gyuri fenyő sorozatát (a látás mélységei iránt elfogult vagyok :-) én bizony előbbre tettem volna rangsorban, és megszakítva a vörös (iszap) diadalmenetet, hátrébb jóval a sírdogálás értékű Állatok katasztrófáját, ami nem is tudom, mit keres a természet és tudomány kategóriában. Nem részesítettem volna előnyben Sopronyi Gyula lényegi kicsengés nélküli Szocsi Izlandját a sokkal erőteljesebb Félúton Izmírrel szemben. 

A díjak zöme persze jó helyre került. Első díjra érdemesült például a Művészet kategóriában Czimbal Gyula formailag nagyon leleményes, gondolatébresztő művész-sorozata.

Persze, mi az, hogy Művészet kategóri? Legalább egy kis sarkot megérdemelne az a néhány fotó, amit esetleg a zsüri kiemel a pályázat anyagából, kiemel minden kategóriából és a fotó művészetét, minimum esztétikai magasságát köszönti vele.

A legjobb emberközpontú dokumentarista fotográfiáért járó André Kertész-nagydíjat Kállai Márton, a Szabad Föld fotóriportere nyerte el a Fapados konditerem című sorozatával, amelyért a Sport (sorozat) kategória I. díját is megkapta.

Hát igen, ez az a sorozat, ahol a kategóriák egymásba érnek, ez az a sorozat, amin végigpillantva nem arra gondol többé az ember, hogy vajon jól, nem jól, lám milyen helyesen ítélt a zsüri, hanem, hogy milyen jó, hogy ez a sorozat VAN! Az egész ezévi társadalomábrázolásban nincs annyi értés, bizakodás és emberszeretet, mint ebben a képsorban, ami Csukrán Mihály egykori ökölvívó privát építésű, újfehértói sporttelepének életét mutatja be.

E sorozat mellett két pillanat közötti résben honoló semminek tűnnek a technikai lehetőségek közismert volta okán bámulatosan devalválódó legbámulatosabb pillanatfotók is. (Nem mintha mi ((na jó, csak én))  tudnánk olyat is csinálni! :-))) Mindamellett tényleg boldogító látni Illyés Tibor vizibalett pillanatait, Kovács Anikó eszméletlen kedves pillanat-humorát. Na és Schild Tamás nevét is igyekszünk megjegyezni.

Érdemmel vagy vitathatón a fiatalok taroltak tehát.

Az idő azonban gyorsan múlik. A visszatekintő kísérőkiállítás folyosóján forgolódva már visszasírjuk a tegnap még fiatalokat, a hírével öregbülő Dezső Tamást  (lenyűgöző ábrázoló erejű és koloritású Romániája képviseli) vagy Gárdi Balázst (őt nehezen feledhető tornaverseny sorozata idézi.) Hol vannak már ők? A siker mely távoli vizein öregednek? :-))))

A jó öreg Benkő Imrét ( :-))) nem kell visszasírnunk, ő még felbukkan sikereit felidéző képei és trófeái körül, haját már neki is kikezdte a dér, de helyette a kis álmodozó balerina marad örökifjú.

a négy kis pont Boros Géza lábainál az épp szétfoszló reménysugár

                                                                                 
Boros Géza főosztályvezető és Módos Gábor a kisérőkiállítás folyosóján megbeszéli a MAOE sorsát.