Drölma avagy öltés-nyelv

A nyelv, pontosabban a fogalmi nyelv birtokában talán megszólal az ember néha legbelül. Talán. Néha. Talán belekeverednek szavak is a képzetek áramlatába. Ám ítéleteket magamagában alighanem csak érzelmileg formál az ember. Hangosan kimondani nem lenne érdemes, mert a beszélt nyelv alapjául szolgáló fogalom-rendszer azonosságainkon alapul, azok közül is csak azokon, amelyek a szociális ideákat éltetni képesek. Mondjuk például, szeretet-éhség, béke, szorgalom, szolidaritás meg ilyenek.

A túlzott hasonlóság azonban az érdektelenség felé sodorja imázsunkat. A másmilyenség pedig - és ki nem másmilyen? - sokáig rejtve lappang és leginkább szenvedést okoz. A személy legbelül épp a szociális kudarcai mögül elővilágló mentségként keresi identitását. Azt, hogy ő miben más, mint többiek. És aztán - paradox módon - éppen ezt kínálja fel úgy, mint közösségbe tartozása jogosítványát.

Ha kifordíthatnánk sok tiszteletnek örvendő egzisztenciát: az ember érzéki alkotó tevékenysége is vagy bátor kaland vagy valamiféle védőbeszéd.

Azért merült fel most mindez elmémben, mert ellátogattam a Hajós utcába egyik kedves ismerősöm kiállítására, aki magát ősi tibeti kifejezéssel Drölmának, a szabadító anyának nevezi, és igen meglepődtem. 

Kovács Zsuzsa Drölma legbelsőbb érzelmeit, érzékei útkeresését tárja itt elénk - öltésekkel. Textilen, színes fonalakkal. Nem ábrázol, nincs formavilág sem, spirituális célozgatás sincs, csak sodródás varrótűjével a kiinduló formai felvetések, majd azok lehetséges értelme és a rájuk vetülő kételyek mentén.

Merem mondani: semmi köze a mi művészetünkhöz. Pontosabban ahhoz a formaérzékből fakadó ambícióhoz, amit ítészek, hatalmi mecénások, ideológusok, történészek - mondhatnám kéretlen és főleg önző - pártfogása mentén járomba fogott a civilizáció. Semmi köze ahhoz a művészethez, ami önmagát történeti folytonosság által alakítja és hitelesíti, amit számon tart minden művész, akár az által, hogy örökösének vallja magát, akár az által, hogy szembe fordul vele.

Drölma a textil szálai közt bujkáló tűjével nem tekint stílusokra: a benne legbelül lakozó ösztönöst mutatja fel. Alkotásaiból semmi mást nem érzek ki oly határozottan, mint azt, hogy ez az 5 éve tartó utazás, a fonalak szakadatlan alámerülése és felbukkanása egy ösztönös nagy magvalósulás. Nincs törekvés sem, csak út. Az a különösség nyilvánul meg itt, ami által az ember kitapintja legközvetlenebb viszonyát a ráció elől rejtve maradó valósághoz.

Az ítész természetesen beillesztéssel próbálja megtisztelni az ilyen tiszteletet ébresztő makacs megnyilatkozást. Feltételezhető persze, hogy van is valami szociális motiváció abban, ahogyan rákattan az ember a megmutatkozás efféle útjára, hiszen közösségi lények (is) vagyunk. Még ha eltekintenénk is teljesen a szociális befolyástól és meghatározottságtól, titkos záradék értékűvé lenne az maga, hogy miért is mutatjuk meg legbelsőbb utunkat másoknak.

Ám ilyen intenzív következetességgel művelni bármit is, mint Drölma teszi, ez a gyanakvó kívülállót leszereli és a ráérzések útjára csalja.

Végül is megformált alkotásokat felvonultató kiállítás tehát. A megnyitó ugyanakként hat, mint bármelyik: tolong a nép, szűk a pince, nem férünk a szónok közelébe, bömböl a baba, a tárlók fölött csókolóznak az egymást rég nem látott ismerősök. Mindez, ha meggondoljuk, ugyanúgy képes bosszantani akár, mint boldogítani.

A lét színe, mely - miként a keleti bölcselet számon tartja - egyszerre a maga visszája is.