Lábra mentem

Meglátogattam öreg tesómat, akinek két lábát is megoperálták nemrégiben.

Pontosabb, ha azt mondom, kísérletet tettem a meglátogatásra. Nem jelentkeztem be előre. Ebben a játszmában az a szép, hogy ha nem találom otthon - mert ravasz ám: miközben sajnáltatja magát, térden csúszva is képes szomszédolni vagy a ház mögötti kertben bogarászni - akkor nyomban megeszem az illatozó, sajtos oriás-pogácsát, amit direkt neki vettem.

Amikor e sorokat írom, még félúton vagyok, nem tudhatom, otthon találom-e.

Otthon volt. Addig ugrált a kertben, míg bedagadt a lábközép csontja, panaszkodva mutatta, tényleg szörnyű látvány.

Gondoltam, csak-csak mosolyra derül, amikor...

- Fúj, de ronda! Mint egy gomba! Edd meg te! - felém taszította a pogácsát.

Visszafeküdt a kanapéra. Később kicsit korrigálta magát:

- Megeszed?

Olyan mithisztériázolitt teszegénynyomorult tekintettel néztem rá.

- Tizenegyedik hete vagyok szobafogságon - mentegetőzött. - Meg kell bolondulni!

Meséltem neki, mi van az életben odakint, hogy francia sajtok kaphatók a közeli piacon.

Szívesen vette, ha kicsomagolom.

- Ez márványsajt - mondta lesújtva.

- Kékpenészes francia sajt.

- Márvány...

De aztán mégis megkóstolta. Szép szeleteket vágott hozzá a sajtos pogácsából.

Kérdezte, vettem-e még más valamit.

Hehe. Nem mentem lépre.

Én csak lábra megyek, tudjátok

.

Ezt csak erős idegzetűek nézzék meg közelről!

Közben persze telt megint az idő. A francia sajtból nincs már egy falat sem.

De arról majd még mesélek.