Képzeljetek el egy olyan "trójai falovat", aminek hasába nem dugtunk arzenált, nem rejtőznek ott katonák sem, egy olyan falovat képzeljetek magatok elé, amit pusztán azért tolunk a várba, hogy kiderítsük a kapunyílás méreteit, hogy teszteljük a zárszerkezetet és az őrség hajlandóságait - na és hogy az otthon lévő jogával pillanthassunk majd körbe odabent.
A vár, ahová trójai lovunkat betoltuk, történetesen az esztergomi, ahol a Homo Ludens várjátékok zajlanak.
A hírverés, ami a fal mögül hallék, mindenkinek szólt, kissé tudálékosan alapos, okoskodva ludozó, helyenként spanyolviaszoskodó, egészében enyhén szándékködös szöveg.
Homo ludens - mi lenne, ha...
A terelés eme főiránya kissé erőltetettnek hat, s mintha a kiíró leginkább a hatvanas évek konceptuális tendenciáit ébresztgetné újra, másrészt mintha konkrét személyes bátorításokat rejtene. Megint máshol egyenesen lebeszél arról, hogy a játék fajsúlyos legyen. A bennfentesek és kellőn szemtelenek tudják is, hogy mindezt nem kell ám komolyan venni. Na persze, az nem mindegy, hogyan nem!
Trójai falovunk - kísérleti rendeltetése okán mostantól inkább öszvérnek neveznénk, ha szabad - farának esztétikailag súlyosabb hátulja rögtön a kapuban leszakadt.
Így jutottunk be a rondellába, (mégis csak bejutottunk, gyaníthatóan a zsüri lajstrom előrelátó tekintetbevételének köszönhetően!)
Az összkép odabent tarka és tetszetős. Ha az emberi játék nemes voltát nem is, de a kiírás ide-oda burjánzó szellemét mindenképpen tükrözi. Kitetszik az összképből, hogy a sorok között megszólítottak is reagáltak. Na, nem túlozták el! Várható is volt, hogy például Kovács Melinda, aki kötelességének érezheti jelen lenni, egy ilyen múló biennálé kedvéért ugyan fel nem hagy végeláthatatlan grand-arti szenvedéseivel.
Meglepő viszont, hogy esztétikailag igen fajsúlyos, már-már maradandó minőségekre törő, idegenből ideszakadt játékosok is falra kerültek. (Ők talán farral tolták lovukat befelé :-)
Mint tudjuk (csak hogy mi is okoskodjunk kicsit :-), életkorának és társadalmi törekvéseinek, pozíciójának megfelelően különféle modorban játszik az ember, különféle játékokat engedhet meg magának. Ha csak a játék szellemiségénél maradunk, az öregek nehézkesek és bonyolultak játékaikban, míg a fiatalok boldog tudatlansággal játszadoznak. A vizuális minőséget illetően szánalmastól az unalmason vagy akár az otrombán át a szárnyalóig széles skálájú a modern játékmodor, és ezt a XVII. Esztergomi Fotóbiennálé híven visszatükrözi.
Jellegzetesen dominál itt is korunk egyik sajátos viselkedésbeli vonása: tök mindegy, mit írtak ki, mit várnak el, mi beadjuk, amink van. Azt, hogy kiírása végén jó munkát kíván - tehát eztán születő művekre céloz - Balla Gergely, őket ugyan nem zavarja.
A kiállítás 2010. szeptember 17-én nyílt meg, s még hetekig áll, de nem tükrözheti a rendezők említésre méltó performális játszadozását, aminek a díjak átadásakor tanúi lehettünk. A díjak bújócskás átvétele, a hón alól indított mecénási belépők, s nem kis mértékben az, hogy csaknem mindenki a fotószövetség tetszetős méretű díját próbálta a szelíd gyanútlansággal sorára váró Markovics Ferenc kezéből megkaparintani, maradandó derűvel töltötte el a jelenlévőket.
A kiírás szellemének megfelelően nem érdemeltek ki díjat (talán csak "nem jó szálkák" voltak a szemben?) nagyszerű művek, mint például Hegedűs 2 László Trafikciója, s csodálkozunk is, hogy miért kapott valami csekélyke díjat Drégely Imre, aki a kiírás intencióival dacolva már megint több maradandó és valóban játékos művével merészelt előhozakodni.
Gratulálhatunk a díjazott Horváth Árpádnak, aki fiatal volta ellenére, elmélyülten bonyodalmas játékba kezdett, s nem átallott vizuális minőség dolgában magasba emelkedni, de egyáltalán nem gratulálnánk Ember Sárinak, miközben percig sem sajnáljuk tőle, amit kapott, mert bár meglehet trendi, ám szívünknek unalmas kis kópiák kollázsaival hinttette tele a falat.
Telek Balázs figyelmét szívesen felhívnánk arra, mert ő bizonyos történelmi korokat lekésett, hogy az ötvenes években az ő szeletelt térjátékait játszották országszerte Leninnel, Sztálinnal és Rákosival, és ennek aztán méltán elmúlt a divatja a hatvanas évekre.
Experimentális, ez talán a helyes kifejezés arra, amiként a Homo Ludens pályázat anyaga összeállt. Ebbe minden belefér, a magam életkortól független örök nehézkessége épp úgy, mint az olcsó szemfényvesztés.
Kettő között jó helyen a fődíjas, Borsay Márta, aki míves és korához illőn felhőtlen formajátékaival érdemelte ki a zsűri figyelmét.
A MAOE úgy szintén jelentős díja Váradi Viktornak jutott szépen dobozolt, hívogató lyukkamerás játékcsendéleteiért.
Ha körbetekint az ember a magyar fotónak kínált pályázati lehetőségeken, szinte csak infantilis és szemtelen ajánlatokat lát: általános iskolák, öntömjénező vállalatok, halódó kiadványok hirdetnek pályázatot mindenkinek, profiknak és amatőröknek egyszerre, az akárhol való publikálás dicsőségével kecsegtetve, hogy aztán a képek százait (minden joggal együtt) bekebelezzék.
Más alig. A művészeti szféra legtöbbször belterjesen szervezi felvonulásait. A nyitott és szellemiségében igényeseket is ösztönző lehetőségek eltűntek (nem is voltak?) Így az Esztergomi Fotóbiennálé léte kivételes és üdvözlendő dolog.
Egészen kicsikét zavaró az évtizedeket áthidaló örökség... hogy úgy mondjam... ortodoxba oltott pszerudo-postmodern avantgardizmusa.
Mindamellett elégedett vagyok, hogy a szép katalógusban magamat viszontláthatom. Igaz ugyan, hogy a bevezetőt a megnyitásra felkért - kiállítás megnyitás terén mostanában igen felkapott, mindig megbízhatóan unalmas és nehézkes - Wehner Tibor egy igencsak zavaros játékkal kezdi: egy értelmét tekintve megkérdőjelezhető fotográfia-definíció értelmének zavaros és szenteltvíz illatú kiterjesztésével, ami korosodó és napra készre fent, de eredendően konzervatív elmémet váltig bosszantja.
Az én hibám, mondhatja bárki.
De ugyan miért röstellném magam? Én tisztán, szellemi szőrszálak nélkül szeretem a szellemi levest.
Tudom, fiúk, már nincsen fotóművészet, csak összművészetek, csak összművész, aki történetesen épp forografál, sőt, helyenként bizonyos társadalom-kurkász fotógép-kalandorok, kik zajosan, böfögve fel-felbukkannak, megmártóznak a tehetségesek szellemi aurájában.
A biennálé megnyitása, jobb szélen Markovics Ferenc a díjazottak által megvágyott csomaggal - Vajda János felvétele
