Tisztelt Ismerőseim!

Voltam oly inkubátor, és fülem virtuális rángatásának napját áthelyeztem a pocsék novemberről a szépséges júniusra.
Köszönöm hőn szeretett Felíciámnak a tetthez illő ünnepélyes ábrázolást.

Dozvald János

MAGYAR NYELV

Imént hallottam, ma van a napja.

Írtam már múltkor a smoothyról, de akkor most kicsit visszaidézem:

Smoothy - micsoda hülye kozmopolita alázattal felkapott, magyar-idegen szó ez! Félre ne értsd, Kedves Olvasó! Idegen szó jöhet, na persze, ahány csak akar, hiszen igazából nem a szavak, hanem a nyelvtani struktúra teszi a nyelvet.

Csakhogy ez a smoothy a mi nyelvünkben kakukktojás. A magyar nyelv hangzáskészlete ugyanis zárt, ebben pedig van egy olyan hang, ami a magyar hangzáskészlettől idegen.

Miért nem alkotunk mi magunknak életünk mai, új jelenségeit követő magyar szavakat?

Kezdtem gondolkodni, mint sokak által már ismert nalássuknagyokos, hogy mi válthatná ki ezt a magyarban nyamvadtul hangzó nevet: smoothy. Találtam is egy alkalmas szót, egyben a fentebb már szóba hozott legkézenfekvőbb fajtából - és most kapaszkodj, Kedves Olvasó! :

Bedari

A kozmopolitáknak és sznoboknak már a múltkori említéskor is fennakadt a szemük. (Nyugi, a Kedves Olvasót sosem számítanám közéjük!) Szokatlan nekik, na, persze! Bedari. Jobbat viszont nem tudnak. Vagy mégis? Nosza!

Hát majd meglátjuk...

És ahogy ezeket írtam, csörgött a fülem. Felvettem. Kedves Olvasóm volt a vonalban.

- Tudod, hogy én a gondolataidban mint csukott könyvben olvasok. Selyemszörp! Ezt a szót keresed.

Elolvadtam a gyönyörűségtől. Micsoda hangzás! Szebb mint a fülolaj. Nem otrombán viccelődő, hanem az angol szó jelentéskörét pontosan kitapintó, magyarul is szépen, lágyan röppenő új szó.

Kiötlése finom női lélekre vallott, ha még a címét is megadná vagy a telefonszámát, máris átpártolnék hozzá, gondoltam, s elmém iratmegsemmisítőjében már daráltam is a bedarit. 

Mire azonban rendesen publikálhattam volna az olvasóim meggondolatlan bolondításáért kijáró bocsánat kéréseket, már csörgött is megint a fülem. Ismét ő volt.

- Bocs, mégse! - mondta kedvesen. - A nagyobbik gyerekünk máris leszavazta. Szerinte smuci. Csak ez fejezi ki kellő hűséggel a kort.

Elfogott a rémület. Fúj kor! Félrelöktem turmix gépemet. Egy darabig hozzá se nyúlok. Legalább is, míg eszükbe nem jut olvasóimnak pár egyszerre korszerű és szép magyar szó. 

Ekként gilisztáztam fel horgomat: Hajrá, Magyarok! És már lógattam is a blogok tengerébe.  

Perc se telt el, láttam, kapás van. Beakasztottam neki, legyen az akárki.

- Mér nem jó neked a szocializmusban már bevált ősmagyar szó: turmix? - ez ficánkolt a horgon.

Micsoda méreten és értelmi küszöbön aluli, szálkás unalmas! Már dobtam is vissza az e-let vizébe.

S tudjátok mit? (mert én sosem adom fel) Várok tovább. Lesz ennél, kell hogy legyen rosszabb is.

Pesövé Ofszi

Rerecenzió

Kétszer kettő négy. Már úgy értve.

Ötször hat az harminchárom/ Szeretőmet visszavárom... már csak a rím kedvéért.

Kétszer kettő egy nagy nulla. Már bonyodalmát tekintve, a logaritmikában.

Ami sok, az sok. Már a felháborodásban.

Ősrobbanásszor idő csak egyetlen pillanat. Már Teremtőnknek.

Legkönnyebben a kocka négyszögesíthető. Visszagömbösíteni viszont belülről kell, halálközeli belső fénnyel. De nekünk az a legnehezebb.

A bötű egyezményes kód. Már annak, aki másoknak kapisgál.

Teremtőm létbe bocsátott engemet. Ebbe, itt. Emiatt magamból gyakorta kikeltem. De visszahívható vagyok.

A nulla az nem semmi. A tíz pedig az 1 felmagasztalása.

Kétszer kettő négy. De most tényleg!

Megszólalt az ember. És látta, hogy az jó. Csak elszáll.

A betű embert emberhez kötő kód. A szó nem. Az ebrem nem emheber.

A mikvogymuk szemmel nem látható. Már, ha jobban meggondolom. Ha így nem, akkor esetleg mégis.

Az írás embert magafajtához kötő kódrendszer. Azon túl pedig - foszlékony összhang szerint - vezethet akárhová.

Most pedig nem írok tovább. Úgy érted, hallgatok. Én meg úgy, hogy  befogom azt a lepcses tollam.

Na, igen, amhórec, ha akarjátok. Valamihez képest
Valamihez képest mindannyian létezhetünk mint amhórec. Bár én csak sima másként műveltséget érzek. Na jó, másként pallérozatlanságot. Innen nézve. Már úgy értve, hogy Amonnan.

Féner okos. Elméje befogott. Már úgy értve, ahogy kell. A látvány rendes. Amúgy mély kút, nem esnék bele. A kópiái szépek, bölcsen bíbelődőek, négyzetesek. Visszagömbösíteni ő se tudná.

A Fészek jó. Már úgy értve.

D-Vektor

Liberális és liberális

Semmi tudományosság! Csak úgy, publicisztikai ajzottság levezetése gyanánt.

Az eredendő művészi alkotó attitűd liberális természetű, nem szocializálható, különösen, mert olyan adottságon alapul, mely a társadalmi környezeten átlát, azt mint a kozmikus természet egészének jelenségét érzékeli, és azt alkotó tehetségéből adódó különös módon érinti meg. Az eredendő értelemben vett művész a társadalmat is magába foglaló valóságról csupán érzéki megismerő képzeteit közvetíti, kínálja fel szabad befogadásra.

A politikai liberális szemlélet más tészta, különösen mert ez a művészeti adottságokról mit sem tudó, de individuális berendezkedési ambíciójúak társadalmi környezetbe való tevőleges beavatkozását célozza.

A politikai liberális mindenekelőtt szét kívánja dúlni az ellentmondásos, ám evidens kényszerűségek mindenkori fejleményeit, melyek a kollektív lét individuálisan korlátozó, de történelmileg nélkülözhetetlennek bizonyult, különféle összetartó architektúráiban mutatkoznak meg.

A politikai liberálisnak annyi kell a társadalmi egészből, amennyit korlátlan korszemléleti szeszélye éppen megkíván.

A politikai liberális nagy erőkkel képes - és igyekszik is - bontani a történelmileg kialakult együttélési kötelmeket, de a társadalmi környezet számára kollektíve hasznos/élhető életteret nem tud építeni a  kikezdett, lebontott, így-úgy összetartani képes struktúrák helyett.

A liberális folyvást kifelé menekül a korlátozó evidenciák közül, s ilyen formában felélni képes és igyekszik is az emberi lét tartalékait.

A politikai liberális berendezkedési hatalmat akar a számára szükségesnek gondolt vagy számára történetesen adott élettér felett, de nincs szüksége hagyományos keretekre, államra sem, csupán hegemóniára, s különösen nincs szüksége az állampolgári közösség egészére, a másként gondolkodókkal való összeférésre. (Nyugodtan el lehet innen menni!) Szüksége van természetesen a létrejött infrastruktúrára, a cselekvőerők fölötti rendelkezést biztosító hatalmi pozícióra és az ezt szolgáló  törvényekre, de a másként gondolkodó, más társadalmi  feltételekre berendezkedett többiek úgy egészében le vannak szarva.

A politikai liberális itt most is épp a történelmileg kialakult európai együttélési kötelmeket bontja. Nálunk most épp bármi áron szolidáris a kurd néppel, mindenek előtt azért - mert úgy egyébként felőle a kurd nép is le volna szarva - hogy bomlaszthassa a jelenleg nálunk regnáló, nem liberális társadalmi erőket.

A politikai liberális helyzete sajnálatos és érthető: ha országunkban volna tíz millió liberálisan gondolkodó és semennyi más igényű, milyen szép és olajozottan egynemű lehetne itt az élet - egy kis időre. 

 

A Teremtésit!

1. Hogyan fogott hozzá a Teremtő világunk teremtéséhez?

Mindenek előtt mérlegelé, hogy megéri-e,

majd, átlátván, hogy jó lesz, de sok munkával jár,

megteremté - félig-meddig a maga képére - az embert, aki viszont szapora, mindenféle, és így bír az elmeélesség iránti nagy valószínűség lehetőségével is.

Az ember aztán legélesebb eszével rögvest megvizsgálhatta, hogy megéri-e,

s átlátván a bokros továbbteremtői teendők dacára igen gyenge felszereltségét, és az azzal járó nehézségeket, fohászkodni kezdett a Teremtőhöz, a teremtésben kiindulásul szolgáló know-how értékű dokumentumok megismerése érdekében.

Ám mert a Teremtő figyelmét már a következő teremtenivaló kötötte le, az ember kénytelen volt elnagyolt beavatottsága dacára maga belevágni a továbbteremtéshez szükséges eszközök előteremtésébe.

2. Isten, az egy másik történet.

Istent az ember gondolta ki legúrhatnámabb eszével, és megteremté magából az ő Istene földi Helytartóját,

majd megvizsgálván, hogy ez megéri-e, s hogyan éri meg,

a magához kaparintott fizikai és verbális erőszak minden eszközével kényszeríté a Többiembert, hogy hordja minden szolgáló készségét Isten helytartásban megtestesült oltára elé.

A Többiember pedig ijedten leborult, és így túl későn vette észre, hogy a hisz és az elhisz között milyen veszélyes szakadék van.

Akárhonnan nézzük, most aztán elég nagy bajban vagyunk.

Felállás

2019 októberi képregényünk

1.
Október 10.

Erős ellenzéki szél fúj a helyhatósági választásra készülődő Erzsébetvárosban.
















2.
 Október 11.

A régi önkormányzati arcok és híveik
rács odálkoznak az új arcokra.











3.

Civil arcok jelennek meg a képviselő jelölti  színtéren.










4.
 Októbert 12

A kerületi jogosultak, hátra hagyva az alpári stílust, készülődnek a szavazófülkékbe.










5.
Október 13. hajnal

A régi rend hívei még egy utolsót rúgnak.

















6.
Október 14.

A győztes ellenzék várja, hogy felállhasson az új képviselő testület.










7.
Október 15.

Az új testület felállása hamarosan várható.

















8.
Október 16.

Az új képviselő testület még nem állt fel.











9.
Október 17.

Az új testület még mindig nem állt fel - a Klauzál téren

pedig a régi dicsőségre már árnyék borult a Dohány utcában.








10.
Október 18.

A képviselő testület felállásáról semmi hír. Már kezdünk aggódni. Csak nem előre hozott belharcok...?
















11.
Október 19.

Még mindig semmi... pedig a választási küzdelem történései fölött már áthaladni készül az idő kereke.
















12.
Október 21.

Az új önkormányzati testület már majdnem felállt.

Előző polgármesterünk a háttérben mintha mozgatná kicsit a füle botját.
















Október 21. dél tájt

Formálódik az ígéretes fehér folt Erzsébetvárosunk jövőjének térképén.
















13.
Október 24.

Bár híreink szerint csak 28.-án áll majd fel a testület, egyes választottjaink mintha már hátat fordítottak volna választóiknak.
















14.
November 2.

Nem, nem! Talán mégse!

A szociális gondoskodás jegyeit véljük felismerni a helyzetben:
Öt-hat ilyen légrésesen kasírozott, egymásra helyezett Niedermüller portré ugyanis tökéletesen alkalmas arra, hogy a közelgő télben felfázás nélkül átvészelhessük az éjszakákat.











15.
November 9.

Őszi tájkép, még mindig a Klauzál tér sarkáról.
Ezzel pontot teszünk egy hónapot átfogó képregriportunk végére, mert már nem bírjuk nézni, hogy valaki még mindig itt dacol a sárral. Lehet, hogy a szerencsétlen egyetlen bizottságban sem kapott helyet?








16.
November 12.

Epilógus

Rossz választásunk emlékét elmoshatja az idő.
Ám csak rossz választásaink vannak,
mert a választhatók csak harácsolnak és hatalmaskodnak
vagy pedig harácsolók és hatalmaskodók bábjai.

Olvasgatunk

Pályázat a kultúra és az audiovizuális tartalom digitális úton történő áthidalására

(...és szöveg )

A hoppá impulzus csillapultával kénytelenek vagyunk megkérdezni az értelmezési konszenzus nélkül veszélyeztetett nyelvi kommunikáció, és itt konkrétan a magyar nyelvi kommunikáció nevében: what about igyot recs?

ugyanis:

A HÍD jelentése, különösen, ha áthidalás formájában említődik, valamilyen útba eső akadály leküzdésével kapcsolatos. Ez az akadály az indok, hogy hidat építsünk. Ha nem létezik az akadály, akkor az elérési törekvés célját tekintve szükségtelen a híd, hanem csak össze kell kötni két pontot a közlekedési építményeink legegyszerűbbikével, egy úttal, mindenféle körülményes hidalás nélkül.

A fenti - magyar nyelven szólaló - pályázati felvetés tehát a híd funkciójának logikai tekintetbevétele mellett úgy értelmezhető, hogy két probléma említődik, az audiovizuális tartalom és a kultúra, és ezeket kell valamilyen út (törekvés) vonatkozásában áthidalnunk. De akkor viszont tisztázatlan, hogy mi a törekvés tárgya, s honnan hova tart az út.

A kiírás értelmezése tehát finoman szólva bonyodalmas. E szólalási bonyodalom áthidalása érdekében legegyszerűbb, ha úgy tekintjük, hogy a felhívás magyar fogalmazója nem tudta, hogy mit beszél, vagy pedig, hogy az egész európai elgondolás egy bürokratikus marhaság.

 D-Vektor nevében is:

P.O.

ArtMarket2019 ürügyén

Mint a műkereskedésen vénásan kívülálló, elmentem megnézni mit árulnak már megint - el.

Hát egyet elég sokan és bizonyosan, ez pedig az ART.

Ám ez már korábban is így volt.

Egészében tetszett...

pontosabban: egyszerre nosztalgikus és szarkasztikus valóságszomjammal közelítve, ez a felvonulás is az érvényesülési viszketegség fotográfiai alapú vakarásának tetszett.

Na, de pozitív értelemben is tetszett azért néhány - mások számára nem feltétlenül mérvadó - alkotói lelemény.

Az izraeli - szabad így neveznem: videófotó- vagy fotófejlesztő videó kollekció, ahol agyafúrt ötletességgel preparálnak szemünk előtt kibontakozó és a legkülönfélébb pszichés benyomásokat célzó állókép látszatokat.

Aztán Diós Máté monokróm Gömbje a Random standon. De ugyanitt valamelyest Mészáros László borzadás felé kergető Hatalom című nagyszabású vállalkozása is.

Visszavillan tűnésben gazdag emlékezetem mélyéről ifj. Koffán Károly Tisztelet Moholy Nagy Lászlónak című formaesztétikailag pompás fotógrafikája, vagy Antonio Ferrertől a Blinding Light fotógrafikákra. De ugyanígy megragadott Lucien Hervé - aláírt modern nagyításokban tündöklő - összes árnyéka.

A képzőművészeti szárnyon felvonuló galériáknál is rábukkantam erre-arra. Például Opitz Tamás meditációra hívó, szerkezetében és tónusszövetében is pompásan letisztult tengeri horizont fotója. Korniss Péter 1968-as, a mai felsőfokúságból szökkent, modoros horizontvadászokat meztelenítő Tavaszi műtrágyázás a TSz-ben-je.

 

Mivel az ArtMarket dominánsan a műkereskedelmi galériák szolgálatában áll, elég sok olyan apróságot látni, ami ma önmagában nem, csak a bennfentesek nosztalgiája felől tekintve érdekes, mert a korábbi művészeti életre céloz, például, dokumentációs háttéreszköze volt a művészek hajdani magatartásbeli megnyilatkozásainak. Gondolok itt például a feLugossy László nevével jegyzett utcai feltűnősködésekre.

Nincs távol az ArtMarket mindkét részlegétől a giccs. Na persze, a giccs mindennél könnyebben eladható, ha van képünk mutatkozni vele, és ez itt market, Market, MARKET, már el ne feledjük!

Kifejezetten kéjes élvezettel pillantottam körül  a nem rég tisztújúlt Magyar Fotóművészek Szövetsége standján. Érdekes látni, mire megy ki a Szövetség rendszerváltásunk óta tartó vergődése. Évtizedek telnek, enyészeté lesznek a szellemi mérföldkövek. Mit szólna például Gera Mihály a szövetség itt látleletezett, eszeveszett  mindenrenyitottságához?

Ez persze lehet akár a fotószcéna egészének mikrolenyomata is, ami autentikus ránézet volna, ha a szövetség nem hordaná még mindig nevében a művész utótagot. Mert nagyon is hiányzik már egy olyan szövetség, amibe csakugyan minden belefér, minden, amit az ember ma fotografáló, fény leképező és fotó feldolgozó, na és a tömegkommunikációs eszközökkel elkövetni képes. Szóval az egész mostani modern, mind inkább a fotóra hajazó vizuális cirkusz.

E cirkusz, amibe a Szövetség is beszállni látszik, szinte határtalan a feltűnési viszketegség vakarásának lehetőségeiben.

A fotótechnika elképesztő lehetőségeket kínál a fotográfiában alapvető szerepet játszó fényreferenciák mutatós manipulálásához. Átgondoltan akár, de épp úgy random alapon is pattog a feltűnési viszketegek esze kereke.

Szakmailag okosnak már nem szükséges lenniök, épp elég okosak a gépeink. Míg a zsenialitást lehetetlen szimulálni, a dilettantizmust és a kutyaütést nagyon is könnyű, sőt, okos gépeink által egyre látványosabb is az ebből gerjedő játék. Dévaj játék, ami sokszor a művészeti múlt értékeinek fikázására irányul.

Na és mindenek előtt az ambiciózusok feltűnési viszketegségének mára média-erőssé dagadt vakarására. Különféle FVV közösségek alakulnak, s gyorsan átlépik "újdonsültségeikkel" a médiaképesség küszöbét. Onnantól kezdve megállíthatatlanok eszmei értékeket tépázó csintalankodásaikban.

Bár a hibaistáknál - valamelyest a tehetségtelen fotósok facebookoló közössége esetében is - a véletlen tekintetében hiteles képi hibák oltára előtt való vidám leborulásról volna szó, eme gyorsan közösséget kerekíteni képes érdeklődés művéletlenek termelésére csábít, és ennek útján szakadatlanuk lehet fintorpetárdákat lőni ama hagyományozódott - egyelőre még örök-emberinek mondható - lényeg követőire. Majd pedig le is lehet taszítani őket az örökségtisztelet piedesztáljáról, és végül fel lehet aztán ülni a helyükbe.

A kiagyalt esztétikai rossz termelésének szektái a szellemi sár mint érték szertedobálásának médiaképes terepén vidámkodnak, és mert ma a legkisebb kiagyalt semmi is impozánsan médiahangossá tehető, a tömeg fogyasztja máris - értsd: visszaigazol mindent! - ami elég hangos, mert a tömeg legfőképpen dolgozással és megélhetési gondokkal fárasztja elméjét, és így médiabolondítás ellen sosincs kellőképpen felvértezve.

Hosszan bogozható a negatív érték teremtődésének gordiuszi csomója, ami ellen a kard tehetetlen.

Legegyszerűbb tehát beérnem annyival, hogy javaslom megfontolásra:

semmi FMSZ!

azaz, semmi fotóművészet címén való szövetkezés, hanem

Fotóalapú Vizuális Cirkuszszövetség - FVC!

Részemről máris éljen!, sőt, készséggel tagnak jelentkezem.

D-Vektor nevében is 

Pesövé Ofszi

Szoliptikum

Elütött a villamos egy előrehaladott nőt a nagykörúton. Magáról az ütközésről lemaradtam, de visszakövetkeztethető volt, hogyan történt. Rögtön szemet szúrt ugyanis a síneket szegélyező betongömb sor. Ez alighanem számításon kívül maradt, amikor a  szabálytalankodó - szeme a gyorsulásba kezdő villamoson - nekilódult, hogy a sínek fölött még átszökelljen. 

Puff. A vezető nyomban fékezhetett, így csak megcsapta a sínek közt elterülő testet, de az is épp elég volt. A nő nem mozdult. Arca alól vér szivárgott a kövezetre. Ridikülje a karja alá, könnyű kabátja bal oldali szárnya pedig a hasmánt elnyúlt test alá szorult.

- Hívott már valaki mentőt? - tudakolta egymástól a hirtelen összeverődött tömeg.

- Már jön! - kiáltott egyikük.

A nő erre megmozdult, és tápászkodni próbált, de beleakadt a saját ruházatába. Különleges patt helyzet volt.

Kezdett érdekes lenni a dolog. Elkezdtem megírni.

A járókelők egyike végre észbe kapott, és megkísérelte kirántani a test alól a kabát szárnyát, amitől a szerencsétlenül járt nő megpördült, jókorát koppant a feje, és megint mozdulatlanná lett.

- Maga ennyire hülye? - kérdezte a tömeg az ügyetlen segédkezőt.

- Nem, nem, én csak... - motyogta az.

Ekkor a nő ismét fordulni próbált.

- Segítsen már valaki, de ne az a barom! - rendelkezett a tömeg.

- Jobb, ha hagyják. Már mindjárt itt a mentő - szólt a villamos vezető, aki türelmesen várakozott a vezető ülés magasában.

Ám a mentő nem jött. A sérült csak feküdt ott kicsavarodva. Képzeletemben kutattam, hogy melyik festő híres művéhez szolgáltat ez a póz utóképet.

- Jól van, asszonyom? - hajolt közelebb egy vén krapek, ahogy a filmekben szokta látni, amikor faggatják az autóstul épp bukfencet vető vagy a tűzből félig sülten előkecmergő mellékszereplőt.

Először nem jött válasz, aztán a nő próbált felkönyökölni, és mintha halkan azt suttogta volna:

- Lenyeltem a fogamat.

Ennyi, és már vissza is zuhant. Jókora véraláfutás terjengett a szeme körül, már szinte a szája sarkáig ért.

- Én ezt nem bírom nézni! Hát senkinél nincs egy szaros mobil? Hívjon már mentőt valaki! - lamentált egy termetes nő a mögötte állókhoz fordulva.

Már jön! - kiáltotta a tömeg.

Facebookoló fiatal nő tévedt közénk - igen közénk, én is ott, na persze! - a járda felől érkezett, fél szemmel valahogy meglátta, mi a helyzet, s átkapcsolt videó-keselyű módba.

- Hívjanak már mentőt! - sírt fel egyfajta kimért, filmfőszereplői teatralitással.

- Már jön! - kiáltott ismét kórusban a tömeg.

De a mentő tovább késett. Híre szállongott, hogy belebotlottak egy másik, sokkal csúnyább balesetbe a Blaha Lujza téren.

Kisvártatva utolsó kísérletet tett a sérült, hogy kabátja gúzsából kiszabaduljon. Már majdnem felállt, de még előtte körbe járatta tekintetét az aszfalton, s hajolt a retiküljéért. Ám erejéből csak ennyire futotta, máris visszadőlt, ezúttal hanyatt, tarkója jókorát koppant a sínen.

Végre a mentő mégis csak befutott. Ketten ugrottak elő a hordággyal. A mentőorvos vizsgálódva lehajolt, ujja kereste a nyaki ütőeret, de a szerencsétlenül jártban már nem volt élet.  

Gyalázat! Most kell jönni? - lázongott a tömeg.

Mindez fél három körül történhetett. Már itthon vagyok. Instant moslék-kávémat iszom, és emésztem a történteket.

Szörnyű lelkiismeret furdalás gyötör:

Ha nem kezdem el megírni ezt az egészet, az a szerencsétlen asszony talán még mindig élne.

-------------------------------------

Címképünk szerzője, Tóth József Füles mintha ugyanezt a történetet dolgozta volna fel, csak a művészet magasába illő elvontsággal, ahogy ezt tőle már megszoktuk.

Önkény választás 2019

 

Délelőtt 10 körül érkeztem a Budapest VII. kerületében zajló választási küzdelem kellős közepébe. A Klauzál tér egyik járdaszakaszán ketten vívták kiegyenlített és minden személyeskedés nélküli, diszkrét küzdelmüket voksom elnyerése érdekében. Ez a két aszfaltra borult pofa. Mint a képen látható, részrehajlás nélkül tudattam velük, hogy elég már a marakodásból. A bulinegyedi viszonyok elmérgesedésének a kezdet kezdetén kellett volna elejét venni. Mára teljesen elférgesedett az éjszakai élet, mert hazánkból és szerte a világból minden dorbézolni, bebaszni, okádni, üvöltözni, rongálni, odaszarni szerető alja-turista ideszokott, és ennek vendéglátói háttérfeltételei parazita módon beépültek, és szétroncsolták a városi otthonlét egészséges szövetét. Mindegy, kinek a tehetetlen önkénye alatt kell majd tovább tűrnünk e körülményeket  Nincs már hitele semmiféle ezirányú ígérgetésnek.