Rerecenzió

Kétszer kettő négy. Már úgy értve.

Ötször hat az harminchárom/ Szeretőmet visszavárom... már csak a rím kedvéért.

Kétszer kettő egy nagy nulla. Már bonyodalmát tekintve, a logaritmikában.

Ami sok, az sok. Már a felháborodásban.

Ősrobbanásszor idő csak egyetlen pillanat. Már Teremtőnknek.

Legkönnyebben a kocka négyszögesíthető. Visszagömbösíteni viszont belülről kell, halálközeli belső fénnyel. De nekünk az a legnehezebb.

A bötű egyezményes kód. Már annak, aki másoknak kapisgál.

Teremtőm létbe bocsátott engemet. Ebbe, itt. Emiatt magamból gyakorta kikeltem. De visszahívható vagyok.

A nulla az nem semmi. A tíz pedig az 1 felmagasztalása.

Kétszer kettő négy. De most tényleg!

Megszólalt az ember. És látta, hogy az jó. Csak elszáll.

A betű embert emberhez kötő kód. A szó nem. Az ebrem nem emheber.

A mikvogymuk szemmel nem látható. Már, ha jobban meggondolom. Ha így nem, akkor esetleg mégis.

Az írás embert magafajtához kötő kódrendszer. Azon túl pedig - foszlékony összhang szerint - vezethet akárhová.

Most pedig nem írok tovább. Úgy érted, hallgatok. Én meg úgy, hogy  befogom azt a lepcses tollam.

Na, igen, amhórec, ha akarjátok. Valamihez képest
Valamihez képest mindannyian létezhetünk mint amhórec. Bár én csak sima másként műveltséget érzek. Na jó, másként pallérozatlanságot. Innen nézve. Már úgy értve, hogy Amonnan.

Féner okos. Elméje befogott. Már úgy értve, ahogy kell. A látvány rendes. Amúgy mély kút, nem esnék bele. A kópiái szépek, bölcsen bíbelődőek, négyzetesek. Visszagömbösíteni ő se tudná.

A Fészek jó. Már úgy értve.

D-Vektor