Száraz lábbal a mélységben

Átláttam rögtön: most vagy soha, mert ember emlékezet óta nem volt ilyen sekély a Duna. Elszaladtam ama vízállásjelentés szerinti napon a Margit hídhoz, hogy megpillantsam, mi kerül elő a magyar idők előtti mélységekből. A hídláb körüli sziget ilyen hatalmas még sosem volt.

 A vak is látta, hogy a folyóalattjáró félig kilátszik a vízből.

Márszinteszárazlábbal

Zátonyra futott mélyfolyami szörny

Római kori Circulus Vitiosus

Seuso közeli kincs

Mobilos áldozat bemutatás az előbukkant ősi totemoszlop tiszteletére.

A népvándorlás előtt itt állt viking híd egy darabja

Óriáspenge a borotválkozás előtti időkből

Víz alól végre előkerült kabátját szárító galamb

Aztékra hajazó izé

A rekord vízállás alkalmából kitört városi népművészet néhány remeke

Emberemlékezet előtti szirén hárfájának oszlopa

Őskorszaki csók a jövőből itt maradt padon

Szelfintésem e csodálatos alkalomból

















Pesövé Ofszi

Dög nyár jobbra el

Tótágas

Ezt álmodtam, látod?

Tudom, alul sok az ég, de tudod te, mit összefeküdtem, hogy ez meglegyen?

Jól van, kinéz a majom a képből, és ilyet nem csinálunk...

De vágható!

Na!

Mér' nem tudsz néha kicsit örülni?

Nyíltvízi jelenségek

Előre bocsátom: ez itt a blog. Itt akként szólalok, amilyen vagyok.

A nyíltvizi úszóverseny látszólag ugyanazon szabályok között folyik/zajlik, mint a sportmedencében zajló versenyek (ki ér előbb a táv végére), de ez csak látszat.

A nyíltvízi, hosszútávú versenyeknél nincs határfal a vízben. Vagy körbe-körbe terelő a versenypálya vagy csak egyetlen óriási vízszakasz, aminek kimért szakasza végén nem ütközünk medencefalba, oly evidens módon elérve a célt, mint az épített medencékben, vagyis nem a kimért hossz határát kell elérni - értelemszerűen az úszó kar valamelyikével - hanem a levegőben lévő céltáblára kell rácsapni. Ez a megérintő-technika kissé ambivalens mód viszonyul a teljesítményhez, de ez van, az eredmény így méretik, a szabály ekként van kimondva.

Mindezt azért hozzuk szóba, mert Rasovszky Kristóf 2018-as glasgow-i Európa bajnoki szerepléseit igencsak elgondolkodtatónak találtuk. Rasovszky három versenyszámban indult, így módunk volt visszatérőn felfigyelni habitusának bizonyos vonására.

Az 5 ezer méteres versenyen 1.25 kilométernél állt az élre, egyenletes tempója szerint később megelőzték egy ideig, de 1 kilométerrel a cél előtt már ismét ő vezetett, és előnyét szívósan fokozta. A mögötte úszók erejüket méricskélve változtatták helyzetüket, a nagymenők pedig próbáltak Rasovszkyról veszélyes mértékig nem leszakadni, de elébe vágni egyik sem akart (!?!). A mi plebejusi érzelmeinkkel közelítve ez valamiféle sunyizás, na jó, taktika, még hozzá olyan taktika, amivel próbáljuk elaltatni az elöl haladót, hogy aztán majd...

A cél közelében aztán valóban... kiki bevetette fulladáshatárig, amit csak bírt, hogy a céltáblát lenyúlja.

Rasovszky azonban tudott fokozni, és 52 perc 38,9 másodperccel elsőként csapott a feje fölötti céltáblára.

Másnap 10 ezer méteren új verseny következett, és a mi Rasovszkynk ismét vízbe szállt, egyebek mellett a pihenten érkező olimpiai és világbajnok, holland Ferry Weertmannal.

Rasovszky Kristóf 6,5 kilométernél állt az élre és végig vezetett. Erejét egyenletesen megosztva és előnyét folyvást fokozva, egyáltalán nem taktikázva úszott: kirakta a többiek szeme elé, amije van. A Nagymenők, köztük Ferry Weertman is, pár testhosszal mögötte sunyiztak, csereberélték pozíciójukat, de senki nem akart Rasovszkyra ráúszni, aki - tavaly még ifjúsági kategóriában sikereket arató ifjú - ezzel nyilván mit sem törődve tartott a cél felé.

Mintegy 200 méterrel a cél előtt Weertman rangja tudatától fűtve rákapcsolt, és kezdte ledolgozni a pár testhossz különbséget.

Elébe vágunk a dolgoknak: Rasovszkyt már nem tudta beérni. Rasovszky fejével már a céltábla alatt volt, amikor Weertman még karnyújtásnyira attól. Rasovszky azonban feltehetően jobbkezesként viselkedett, és az a karja épp hátulról emelkedett a céltábla fel.

Weertman lényegre törő rutin birtokában elöl érkező karjával nyúlt a tábla felé, mondhatnánk, kétségbeesetten nyújtózva, és 1: 49. 28,2 -del vágott a táblára. Nem volt mérhető különbség a két eredmény között, de a célfotón, a fény referenciáival mérve mégis látható volt, hogy Weertman érintette meg előbb a táblát.

Érdemes megtekinteni a megelőző pillanatot.

Weertman egy karhossznyival lemaradva követte Rasovszkyt - akinek a feje itt már a tábla széle alá ér - ő tehát látta, hogy a versenyt a sportszerűség értelmében elveszítette kettőjük között, tudnia kellett, hogy le van győzve. Ám az aranyat - ez a legkonkrétabb és szó szerinti, amit csak mondhatunk - azért már mégis csak lenyúlta ifjú riválisától. Ez van, ilyen az élet is: egy idő után legtöbbünknél már csak az éremvitrin, a presztízs a lényeges.

Rasovszky a verseny után szerényen az ezüstöt is nagyra értékelte, és még inkább a tanulságot, hogy a továbbiakban át kell gondolnia a célbeérés körülményeit, és ésszerűbben kell benyúlnia.

A 25 kilométeres versenyen Rasovszky már ismét aranyérmet szerzett, 4 óra ötvenhét perc ötvenhárom egész öttizedes idővel. A táv felétől nyílt sisakkal, fütyürészve úszott az élen. A sokáig mögötte sompolygó nagymenő, Kirill Beljajev, aki az utolsó száz méteren, na persze, megpróbálta őt lerohanni, csak egy teljes másodperccel lekésve - kolosszális időkülönbség! - csaphatott a célba.

Míly csodálatos! Az ifjúi erő és nyíltság háromszoros diadala. Szinte hihetetlen e sejthetően maradandón nehéz időkben.

Véres és aranyas események

Kiss Tünde, a budapesti Molnár Antal zeneiskola igazgatója megszervezett egy szakmai rendezvényt a nyár kellős közepére, ám az esemény előtt 3 nappal, augusztus 6-án bal karjára zuhant az egyik zebegényi betonlépcsőn, és nyílt töréssel vitte a mentő a váci kórházba. Két órás műtéttel hosszú fémsínt ültettek a karjába, ahhoz csavarozták a csontokat. Ezután kiharcolta, hogy 36 órával később, szerdán máris hazamehessen, mert hogy neki csütörtökön fontos rendezvénye lesz.
A bugaci Turultáj fesztivál egyik török résztvevője, a hárfaművész Cagatay Akyol volt a zeneiskolai rendezvény vendége, aki hárfaszóval fűszerezett vidám, barátságos társalkodás során mesélt az anatóliai zenei kultúra hagyományairól, s ezek hatásáról hárfaművészi felkészültségére.
Kiss Tünde több kollégája, művész- és zeneoktatói pályára lépett tanítványa volt jelen a rendezvényen.

A következő napon sebészi kontroll következett a váci Jávorszky kórházban.
D-Vektor volt a sofőr. Pesövé Ofszi pedig a tudósítói szerepet vállalta.

"Dunakeszi magasában  ebédelés címén betértünk a bevásárló központban a LASOCKI cipőüzletbe, ahol nekem semmi sem ízlett."

Feleségünk, Kiss Tünde faképnél hagy bennünket a férfiszandál részlegen, mert észrevette, hogy a női részleg az igazi




















"Később, valahol odébb D-Vektor kapott egy ízletes vigasz-salátát, mert neki még tovább kellett vezetnie.
Kiss Tündének a sebész társaságában eszébe jutott, hogy mintha az orsócsontja egyik kisebb darabja hiányozna, ám az orvos bevallotta, hogy azt már kidobták."

A hazaérkezés szerencsés volt. Még csak harminckettőn állt a higanyszál.

A kép azt ábrázolja, amint a kis mértékben csontja vesztett asszony bal lábával egy időre* búcsút int a hárfának.



















Nanana! Nem volna korrekt ilyen gyászos hangütéssel befejezni:

Elfelejtettük említeni, hogy egy nappal korábban mindenki aranyfólia-betétes pezsgőt ivott.

És ez most már mindig így lesz :-)

* A példásan pozitív gondolkodású Hajdú Gabi hozzáfűzött meglátása

képalá/föléírás

Lassan nyomul a kétszemélyes takarító kommandó a reggel nyolckor már forró Kazinczy utca hossztengelyében: a City-Cleaner szippantógép kezelője meg a mellé rendelt seprűs ember. Sebességükre kihat, ahogyan a gép arasznyi széles gégecsövén át komótosan szopogatja magába az éji dorbézolás még oda nem ragadt apró hulladékait.

Aztán ott van az úttest kellős közepén egy jókora, harapást még nem látott pizzaszelet, amit a gépkezelő, felismerve a CityCleaner öblös gégecsövében kínálkozó lehetőséget, kiváló pszeudo golfütéssel kiteremt a házfal tövébe.

És bandukolnak tovább. Az utca végén azonban - csak nem lelkiismeret furdalás? - megfordulnak, és cammognak visszafelé, ahogy a gép szereti. Amikor elérnek a pizzaszelet magasába, a seprűs ember a csücskénél fogva felemeli azt * és az épp ott - hol nem? - kínálkozó gyorsbüfé etető-párkányára hajítja.

És mennek tovább, mendegélnek.

Én meg hivatásbéli romlottságból arra gondolok, hogy a köcsög mobilom bezzeg épp töltődik odahaza, mert sunyin lemerült a forró éjszakában. (Fényképezőgép? Olyasmit ki cipel már ilyen melegben?

Aztán nekem is lelkiismeret furdalásom támad. A pizza fél óra múltán még ott van. Csak kattintok egyet. Nincs most semmi étvágyam.

* ki mire tippel: mire, kire s annak kicsodájára gondol a seprűs ember, aki legvalószínűbben egy, a bulinegyedi busás adóbevételből jól fizetett közmunkás? Mire gondol, amikor lekezeli a éjszakai dorbézolást már igen, de szájat még nem látott pizzaszeletet? 

Nem megosztó szándékú megosztás

A facebookba belépve Dobos Sándor barátom Materából szemünk elé terített, tónusaiban nagyszerűen hangolt, festői városképe ötlött szemembe. Elmémbe meg nyomban az, hogy hány ilyen gyönyörű ókorig és azon túlra is visszanyúló otthon-világot építettünk és pusztítottunk el az idők során!

A fotón egyetlen sárga autó segít datálni. Ember sehol. Csapongó képzelettel nagyon is aktuális most olyasmit érezni, hogy talán mindenki elhagyta azt a földet.

Messze ki kell hajolnunk civilizációs valóságunkból, hogy ím már gyeplőtlenül, de egyben földünkön és kultúránkban meggyökeresedett kollektív rendünk védelme nélkül közel hajolhassunk valakihez, aki más civilizációs háttérrel, falkában és hívatlanul földünkön portyázik. Közelről kétségtelenül egy másik emberi arcot látunk, nem ritkán még reménykedő gyermekszemet, ami mögé azonban - valamelyest az életkor magasával arányosan növekvőn - mind kevésbé látni. Lappang ott épp úgy felelőtlen kalandvágy, mint bűnbakot kereső harag. A közeli és távoli múltba nyúló történésekből nagyjából kikövetkeztethető, hogy ez a falkában idáig vergődő ember civilizációs rendünkről nem igazán kíván tudni, ám abban, hogy van oka a földönfutásra, a kis mértékű, de tendenciózusan fenyegető ökológiai változások mellett a mi civilizációnk nagyon is hibáztatható.

Mi legyen? Toleranciát mutassunk intoleranciával szemben? Ha e portyázás inváziós méreteket ölt, meghátrálunk? Ez a lehetőség erősen emlékeztet azon nomád időkre, amikor nyers erők relációi között méltóság és érték vesztetten pusztult az ember. A jelentős különbség az, hogy ma globális üzletelés tetszik elő a sorsszerűnek tűnő, humán érzelmeinkre apelláló, világot átfogó földönfutás mögül.

A civilizált erőszakerőkkel szemben tehetetlen lévén, csakugyan nomád mintákat oktrojálna ránk a vaksi ENSz? Hol leledzik ama magasabbról tekintő, kiváltságos és álságos elmék hazája? A globális bürokráciában?

a Szabihídon

A rádióban hallottam szombaton, hogy a Szabadsághíd mostanában már csak per Szabihíd említődik, s a civilek ismét birtokba vették hétvégére. Lesz mindenféle szórakoztató program, bohócoktól zenélőkig, ígérte a szervező.

Vasárnap megvártam, hogy Djokovics beüsse az első ászt, és elszaladtam, hadd lássam, hogy fest kedvenc hidam a demokratizálódás mai magasában.

Egyetlen rendőrpár ácsorgott a pesti hídfőnél, igaz, felettébb termetesek, ketten kitettek négyet. Himbálódzott itt-ott pár függőágy a zöld traverzeken, buzgólkodott egy csecsebecse árus is a hídközéptől nem messze, tollászkodtak, iszogattak itt-ott, ám a tömeg és a műsoros programok pódiumai sehol. Szelíd lézengés lehetne az összefoglaló kifejezés. Hallani véltem a hétvégére karanténba dugott villamosok sértődött nyöszörgését.

Ezt a világvárosba nem illő díszletet, aminek sok nézője akadt, maga a Duna hordta össze.

  

 Néhány turista is lézengett mobiljával a hídon

 

Ez az ujjnyi nagytele, a mobil fotózás szédületes fejlődése eszembe juttatta azt a május elsejét 2004-ből, amikor a magyarok EU-csatlakozásunk iránti friss örömüket sugározták magukból, a pázsitba öltöztetett Szabadság hídon különösen. A digitális fotózás kezdetén jártunk, a hídon mindenki mámorosan fényképezett, ezért senkit nem zavart, hogy valaki fényképez. Ez volt a fotózás demokratizmusának egyik szépséges pillanata. Hm.. volt-e másik is?

Több mint tizennégy éve volt, akkor még magam is bátran fetrengtem, kihívván magam ellen az érdeklődést. A digitális fotókorszak kezdetén jártunk, a dészázasom kétpercenkint mindössze négy tif lövést volt képes megemészteni, ezért jpg-re váltottam, hogy szakadatlan lőhessek.

Pszeudoszelfi villamossal

Szelfiztem legújabb házi kedvencemmel, a spájzban kitenyésztett szobakrumplival.
Félárnyékba húzódtunk, mert nincs kedve sütkérezni.

Nekünk meg nincs szívünk megenni.
Egyelőre ebben a gyümölcsös dobozkában lakik.

Próbáltuk szabadon tartani, de könnyen elkóborol. Aztán keresheti az ember.
És az ilyesmihez nekünk sincs elég sütnivalónk.

HRTKRCHN-i kalandozások

Mobilárnyékkal verébre