részleges világvége

A Hungart ösztöndíj beszámoló kiállítás megnyitója ez évben a világvége napjára esett. Kissé összeszorulva, elhagyott otthonunk, az Olof Palme sétányi palota helyett a Magyarországi Németek Házában vettük hírét, hogy ennek a Hungart-féle ösztöndíj világnak valóban vége. Bennünket ért a megtiszteltetés, hogy utolsó ösztöndíjasként jövő télen pontot tehetünk a helyenként felül- helyenként pedig alulmúlhatatlan fotográfiai sereglésre.
Igyekeztünk szerényen háttérben maradni, de aztán GÖELEVEN mégis csak rábírta Pesövé Ofszit néhány kaján vizuális észrevételre:

D. Udvary Ildikó művészettörténész tartott megnyitó beszédet.

Wehner Tibor művtörténész is jelen volt, de a kiállítás láttán szóhoz sem jutott legnagyobb szerencsénkre.

GÖELEVEN saját felelősségére készített egy fotót az ösztöndíjas Herbst Rudolfról.

A büfében művészi mis-más-jin-jang szendvicsekkel kedveskedtek.

Utolsó pillantásunk őrá esett:
Zsuzsnna és a vének.

most aztán Világvége!

Andrássy úti fotósétánkról kívánunk minden Kedves Olvasónknak Boldog Világvégét és egy Jobb Folytatást
D-Vektor és Pesövé Ofszi

Még csak próba

Pezsgős, zenés Világvége főpróbára került sor a minap az ERöMűvházban. A pezsgő miatt kiküldött munkatársunk emlékei kissé összemosódtak :-))

Nem sokkal előtte kis feminin csapat gyakorolta a Király utcában a Világvége utáni feltámadást, ahol munkatársunk viszont egy kortyot sem ivott.

Volna benne bukta is?

Tűnödtem még kicsit ezen a Bukta performanszon, s lám, a blogozás milyen kiváló eszköz: utólag még ideragaszthatom, mire jutottam:

Hallgatván a hatszáz nevet, kik előtt Bukta Imre vasárnap tisztelgőn maga elé tartotta pufajkával töltött nejlonzacskóját, figyeltem, fotós nevek elhangzanak-e vajon. El is hangzott néhány szóra épp úgy érdemes, mint érdemtelen név. Miért pont ezek?

Másnapra leesett: a Mi a magyar? kiállítás szerepvállalóit szinte kivétel nélkül beágyazta Bukta a maga hatalmas lajstromába.

Hoppá! Bukta Imre, a mi szuverén és szabad Bukta Imrénk nem csupán egyik részese volt tehát annak az elég arrogáns, irány tévesztett kiállításnak, hanem utólag, ím, azonosul vele!

Egy szekérbe száll egészen más nemű és más minőségű szerepvállalókkal (talán az sem túlzás, ideológiai szekértolókkal)? Hm...

Itt már begyűrűzik sajnálatosan az ő szellemi megcinkelhetősége, s akkor pedig megkockáztatnám: meneküljön gyorsan vissza az ő tiszta és hiteles, kis gével gulyásos faluvilágába, míg nem késő!

A Mi a magyar? kérdésre minden felkért művész válaszolhatta volna szabadon (nem tudom, akadt-e ilyen) hogy leszarom, és ezért aztán, következésképp nem is vett volna részt azon. Ezt mondani azonban – leszarom - úgy, hogy igenis részt veszek benne (az önmutogató művész betegesen hajlik ilyesmire!) enyhén szólva hipokrita viselkedés, talán annak egyfajta posztmodern formája.

Gulyás Gábor sikerkalandot látott abban a dologban. Ő tudja, megérte-e neki vagy sem.

Bukta Magyarország

Bukta Imre túlélte a maga hajdani avantgardját. Művészete mókás, profán, szívderítő, elvarázsolt, leleményes, mélységes és esztétikus egyszerre. Irigylendő szintézise az őszinteségnek és szabadságnak.
Csütörtök esti performansza a 660 kukroicacsutka kereszt előtt, ami százakat vonzott, kicsit modoros tisztelgés volt mindenféle korú és rangú, kétségtelen és kétes művésznevek előtt, melyek valós időben hangzottak fel, majd ismétlődött a lajstrom immmár felvételről. A közönség nem igen tudhatta, mire megy ki ez az egész maratoni felolvasás, ezért fegyelmezetten várt a végkifejletre, míg nem ott maradt neki  a felismerés, na meg a tisztelgés pódiuma, mint a követés, félreértések és privát mutatkozások prédája.
Lecsengettük Bukta Imrét magunknak. Jó volt, megérte.
Szerencsés lett volna, ha Gulyás Gábor mindjárt ezzel kezdi és nem haragítja magára botrányszomjas Mi a magyar kiállításával a magyart.

Leleményes kiscsajok rálátást szereznek a nagy tömeg előtt zajló felolvasásra.

A csutka fal, rajta Bukta Imre kifakult szluettjével és  a tisztelgés pódiuma, mint az emlékfotózkodás díszlete.

MACIVAkodás nem volt

Megnyílt a MAOE és a MACIVA együttműködésében fogant összművészeti pályázat kiállítása, a Valóság és Illúzió.

A fotó kategória díját S.Faragó Gyöngyi kapta. Mondhatnám, családban maradt, így ma civakodás nem volt. Képünkön S.Faragó még vonakodik átvenni a díjat, mert a hírügynökség fotóriportere nem állított élességet.
Mi tagadás, a fotó tagozat  a tőle elvárható szinten teljesített, azaz, aki biztosra ment, az előhúzott a fiókból valami idevágót, aki meg frissen mozdult rá a cirkusz témára, zömében alulmúlta a professzionális művésztől elvárhatóakat.
A kiállítás csaknem 300 művészt vonultatott fel. A képzőművészek pályamunkáit csak referenci értékű, de helyenként nagyon decens fotódokumentáció mutatja be.

Többek között Baán lászló és Fekete György rangosította a megnyitót.

Lépcsőházi alánézetből a megnyitó díszvendégei.

Lábshow, avagy az egybegyűlt művészsereg Baán László megnyitó beszédét hallgatja.

Végül:
Varieté.
Hab a tortán.



















Szerénységünk tiltja, hogy saját közreműködésünkről szót ejtsünk. Annyit azonban elárulhatunk, hogy illúziónk nem volt, és a valóság minket igazolt :-)

kÖrök világosság

GÖELEVEN fejlődik. Néha önállóan is fényképez már. Még egy fővilágosítóra lenne szüksége, mert hogy a süket vakuját nem hagyom bekapcsolni.

óriás-e a pöcök?

A ráérő ábrázoló művész, mielőtt munkához kezdene, sokat tűnődik azon, vajon mi mindentől függ, hogy mekkora is lesz valamely dolog képi mása. Itt a dolog szón táj részletet, komplett interieurt épp úgy érthetünk, mint egy teáskannát vagy ábrázolt személyek arcát. A Mona Lisa kép például sokunkat meglep életnagyságtól lefelé eltérő léptékével. Van Eick portréi is rendre kisebbek az élő arcnál.

Szabadon is eldönthető az ilyesmi, miként a választott perspektivikus szög is, vagy a vászon és ábrázolandó valóság méretének viszonya, de nem minden esetben. Néha tévesnek tűnik a lépték választás.

Tudós festő barátom, Lajta Gábor sok példát tud felhozni ilyesmire, ha jókor s jó helyen nyomok meg rajta egy láthatatlan, szavakra érzékeny indító gombot. (Egyébként, e jelenségkörről magam is tanultam az egyetemen, és sok minden egyéb, a művészek által évszázadok alatt lassan megemésztett problematikáról, mint ami a távlat érzékeltetése koloritással vagy a monumentalitás, a fumátó hatás és így tovább, ((a feledés homályáról azonban akkor, ott még kevés szó esett :-))

A fotográfusokat kicsit másképpen érinti ez a mi mekkora legyen a képen problematika. Talán azért is, mert az ábrázolást közvetítő matéria virtuális valami, és így nincs vagy legalább is igen ritkán van önálló élete és autoritása, mint az ecsetvonásnak. Abban, hogy a képzőművészek számára a lépték jóval fontosabb szempont, mint a fotográfusoknál, az is közrejátszhat, hogy a közelítés mértéke szerint bizonyos részletek már gondolatilag el vannak hagyva, vagyis a festőileg alkotott képi szövet, de a térbeli tárgy látványa/megmunkálása is mindig 100 százalékos felbontást mutat, pontosan azt, ami a művész szándékos absztrahálásából következett. A képzőművész a képzelete szerint engedélyezi a részletek megjelenését, ellentétben a buta optikával, ami zúdít mindent, már ami a karakterétől nem idegen. (Aki most nemúgyvanozásba kezd, az olyasféle presztizsharcot vív, amiből már rég nem kér a fotográfia.)

A képi szerkezet ereje és az építőelemek teljesség igényünket kielégítő hatása közrehat a monumentalitásban. A legkisebb Daumier grafikák is monumentálisan hatnak. Barcsay kisméretű vázlatai már magukon hordozzák azt, amit a hatalmas falképek rendeltetése volt felénk sugározni. Tudós festő barátom említi Csernus Tibort is, aki, bár általában jól érzékelte, hogy megalkotásra váró elképzeléséhez milyen lépték illik, néha tévedésen kapta magát, például Hogarth-sorozata esetében azt mondta, nem, ennek nem ekkorának kell lennie, és újra kezdte az egészet. Giacomettinek pszichés sajátja volt, hogy a tárgyakat valahogy akkorának látta, amekkorán felbukkantak látóterében, mintha képernyőként figyelte volna hátulról a saját retináját, és így feltűnően kicsi figurákat alkotott. („…kísérletezett, kisméretű szobrokat készített, „haszontalan tákolmányokat” (ő nevezte így), amiket gyakran kis „kalitkába”, keretbe helyezett, majd kidobálta az ablakon” – idézet a Wikipédiából :-))

A fotográfiában jellegzetes ábrázoló arzenált kínálnak az optikák, a maguk látószöge és fókuszképessége szerint, és ma már igen bonyolult lehetőségeket kínálnak a sajátos fényvezetési konstrukciók is, például az, hogy a nagylátószögű optika minden fénynyalábja szinte merőlegesen érkezik (a filmre) illetve sokkal inkább a szenzorra, és ez még csak egy példa a fénynyalábok megvezetésének új lehetőségei közül.

A fotográfus az optika megválasztásával képes expresszíven beavatkozni egyebek között a távoli és közeli képelemek dominanciabeli viszonyába. Ennek okán igen gyakran olcsó játékokra ragadtatjuk magunkat. A kicsi őrületes nagyként mutatkozik és fordítva.

Ami a legsajátosabb, az a fotó kép (a kópia) variábilis nagysága. Jórészt gyarlóságok következnek ebből is. A fotó műtárgyban gondolkodók látszólag kizárhatják ezt a bizonytalansági tényezőt az általuk szentesített autentikus kópia kibocsátásával, ám a fotó sajátos, nagy mértékben virtuális valósága okán a fotográfus életének elkerülhetetlen részét képező nyomtatott publikálás ambivalens tudatállapotba kényszeríti a legfegyelmezettebb fényképművészt is.

Emberpár és óriáspöcök - (a szerző felvétele :-)

Rend

Látszólag egy rossz fotót lőtt GÖELEVEN.
De nem, nagyon is kifejező!
Mert arról szól, hogy Rend a lelke mindennek.
Átadták a MAOE Nagy Fényképező-Rend kitűntetést több fáradhatatlan alkotónak.
Képünkön az egyik kitüntetett (a zokogó Sehr Miklós) veszi át a zoklevelet fotótagozat elnökétől.

Lényegvakok viadala

Az Indexre feltett Fekete György videointerjúban a zöldfülű riporter részéről szemtől szembe Feketének adresszált Aczél Györgyhöz való hasonlítás az az eset, amikor mellé lőnek bár, a célzottat cirkuszi lövöldözésnek céltáblájaként szerencsésen alázzák.

Nincs is kedvem hallgatni tovább. Aczélt említeni itt, mellébeszélés.

A művészet köpenyét én visszafordítanám: micsoda szégyenletes dolog, hogy a művész (legyen bármennyire is fekete :-) saját (és mindannyiunk) szellemi szabadsága ellenében védelmébe vesz bármiféle hatalmi ideológiát, legyen az világi vagy egyházi ideológia akár, s hogy hagyja magát bármiféle politikai hatalom széptevő szolgálólányává alacsonyítani.

Érdemében kéne már szólni ezekről – csak hát nem a fióknak.

Például arról is, hogy miként, mitől lesznek elvakulttá az egyébként, önmagában pozitív konzervatív értékszemléletűek.
Vagy például, hogy mi köze van a művész számára természetes liberális gondolkodásnak a politikai liberalizmushoz.
vagy az építésnek a bontáshoz
satöbbi...