Arcotok között

A hajnali órák valamelyikében hirtelen megpillantottuk az elménk egyik tisztásán legelésző anyanyelvet, és sikerült bölcseleti közelségbe lopakodnunk. Tudományos közelítést semmiképp nem akarnánk, mert a tudomány széttrancsírozza megfigyelése tárgyát, és bár próbálja majd később összerakni, az már sohasem lesz az, ami annak előtte volt.

Íly diszkréten közelítve, legelőször is az ötlött látó eszünkbe, hogy nyelvünk körvonala mennyire illékony, s mennyire áttetsző valami a nyelv teste is - történetesen a mi anyanyelvünké, ám ez utóbbi a földi világ egészére tekintő bölcselet szemszögéből mellékes, hiszen tudjuk, pont ilyen a többi nyelv is.

Ennyi eszünkbe ötlés elég is volt, hogy elménk félrevonuljon, és bölcs munkához lásson, amiről az alábbiakban adunk számot, na persze, csak vázlatosan.

Mivel sem a fogalmak által adott valóságkép, sem a fogalmak közötti interakciókat leíró egyéb szavak és egyebek (ragok, jelek, mondatrészi funkciók stb.) tartománya nem fokozatmentes (például: az én-te-ő-mi-ti-ők-nél sokkal több személy és szám is lehetne, épp úgy, miként a jelzőkkel ezidáig meghódított milyenség-szféra is lehetne kevésbé hézagos,)

ezért

a szavak nyelvi összefüggéseinek szabadon maradó, köztes értelmezési teréből elősejlik valami, ami - lévén, hogy nyelvileg nem uralt - határozottan nem verbális- és nem is szöveges-közlés természetű. És mégis, ez a valami kikerülhetetlenül használatba kerül, amikor a nyelvvel – pl. papírnak, mint delay-holdernek közbeiktatása által akár - fogadó értelmet tételezve bármiféle akcióba kezdünk. Ez a nem verbális köztes tér a szavaink konvencionális jelentése mentén kiolvasható fogalmi valóság kommunikációs útjainak lehetséges kettőssége, sőt, szerteszét ágazása, és egyben kérdéses volta, valamint paraméterek tekintetében értett bizonytalansága mentén tovább közelíthető. Tekintettel különösen csekély számú fizikai érzékünkre – már csak hatodik, hetedik stb. érzékkel, pontosabban sejtések formájában tudunk tovább közelíteni, s ím már anélkül, hogy bármiféle továbbadható bizonyosság lenne kihámozható abból, hogy értelmes dolgot művelünk, de ugyanakkor bármiféle kétségnek is helye volna, hogy a lélek és a képzelet fontos táplálékaihoz közelítünk.

Ez a lélek és képzelgések igazi, kimeríthetetlen összjátékának terepe. A valóság virtuális kiterjesztése valósul meg itt. Ez a valóság az ember specifikuma, s mint ilyen sokkal objektívebb, mint a megrögzött materialisták hirdetik.

Probléma, persze, hiszen efféle, konszenzus tekintetében kétes terepen blöffölni is lehet, de még milyen könnyen!

A virtuális fejlődés talán akkor köszöntött reá először a nyelvre, mint potenciális valóságvégtelenítő eszközre, amikor a majomgyerek az anyjától kapott fegyelmező fülesre pont olyan hangokkal reagált, mint amilyenekkel az idegen hordabelitől kapott nyaklevesre, és akkor az anyamajom értetlenül aszonta, hogy: Hrrr??!? – és erre a majomgyerek odakapott fejéhez, majd a fülest osztó mancshoz, és engesztelően morgott valamit, amit az anyamajom megjegyzett magának, és például állított az összes további majomgyerek elé.

A nyelv elindult a maga végzetes és briliáns, metakommunikációba ágyazódó fejlődése útján.

A nyelv mai kommunikációs funkcióiból következően fogalmaink egyszerre jelölhetik a fizikailag környezetüktől következetesen elkülönülő, érzékszervileg elkülönültként megtapasztalható entitásokat, de a valóságos dolgok összefüggéseit, illetve az ember valóságra irányuló minősítéseit és megítéléseit is, csökkentve ezzel, ám végleg nem kiiktatva a zsigeri indulatok és a metakommunikációs hadonászás és lökdösődés szerepét. Fogalmaink, mint főnévként definiált szavak jelölhetnek az emberi logika felismerései nyomán funkciókat, melyek érzékszerveink által követhetetlenül, entitásképtelen módon elvegyülnek a környezet történéseiben, sőt, fogalmaink – például az óhajtó mód és egyebek által - jelölhetnek jövendöléseket is. Bizonyos szavaink – pl. mintha - már egyértelműen az elme dolgokra visszavetített értelmezései, mondhatnánk úgy: nem kötelező érvényűek a rajtunk kívül álló valóságra, és sejtetik egy kettős világ belső határvonalát, de rendkívül fontos eszközei a nyelv útján történő téridőben korlátok nélküli kommunikációnak és egyetértésnek.

Gondoljunk például a fej, a fő fogalmunkra! Mi minden vonatkozásban használatos ez a szó! (Na nem, a seggfejet ezúttal nem szeretnénk evidenciában tartani!) Az objektíve adott és akként megtapasztalható dolgok, mint fogalmak és az elme által tételezett cselekvő fogalmak között váltig jelentős, belakásra váró játéktér kínálkozik az értelem számára. Ez a tér azonban nem valós, hanem virtuális és így méretei nincsenek, ha tetszik végtelenül tágas, s ebből következően véglegesen, teljességben soha be nem lakható.

Szép dolog azonban behatolni ide, új fogalmakat definiálni, miközben ugyanakkora feltáratlan űr tátong előttünk továbbra is, egyre mélyebb nem-fogalmi síkok derengenek elő, bizsergetve ellentmondásoktól hergelt pszichénket és képzeletünket.

Igen, ez a terület a képzelet, a költészet játéktere, a szavak közötti furcsa áthallások, a fogalmazó gondolkodására, de épp úgy jellemére, habitusára és ránk, hallgatóságára irányuló szándékaira is utaló következtetések világa, bármiféle végső bizonyosság nélkül. Ez bilincseli le vagy még inkább kelti életre igazán és vonja alkotó játékba a befogadó képzeletet, miközben a feladvány maga meg nem változtatható, lévén, hogy egy úgy-ahogy konszenzusos nyelv szavai által már rögzítve van. Vagyis, megtartva bizonyos játéktéri határokat, a nyelvi közlés alakzataihoz számos-számtalan egyéni közelítés lehetséges.

Ám az embernek ismernie kell azt a lehetőséget, tanulnia kell a nyelben kiépülő kentextusos és kommunikációs kultúrát, és felismernie okvetlenül a nyelv értésében kínálkozó demokráciát.

A csasztuska úgy, annyira agyonkonvencionáltan rakja elénk a szavakat, hogy a szabad értelmezés játékának, a sejtésnek alig kínál játékteret. Értelmezési direktívái elfojtják az elme játékkedvét, leszoktatják az embert a felfedező gondolkodásról. Ezért kártékonyak a csasztuskák.

Valahol itt tartottunk bölcseleti megérzéseinkkel, amikor - a gyomor jajdulásától talán - elménk fényes-virágos mezeje elborult, és a becserkészett anyanyelvnek hirtelen nyoma veszett. Már csupán eme írásjeltől korbácsolt három szó fénylett elménk kalandparkjának közepén:

„Gyorsan enni valamit!”

Míg e szavak fényét kioltjuk valahogy, itt van a mi kedves, már jó időben jóllakott olvasóink számára egy haiku. Fogyasszák egészséggel! :

Arcotok között

volna legrövidebb út,

csak nem felejtek.