Szerűségek

Étkező asztalunkhoz közel van a bejárati ajtó. Ennek köszönhetem, hogy reggelizés közben meghallottam azt a szellős motoszkálást odakint. Mint mikor az őszi avar bekavarog a kertből. Csak most nyár volt, rezzenetlen, forrósodni kész levegő. Nem zártam ki, hogy képzelődöm.

Ám a nesz ismétlődött. Most már inkább mosdmegszerű sustorgásnak tűnt, meg érdekes mód pont a fordítottjának is.

Nyitom az ajtót, s valami ködlik előttem. Mi a fene ez?

- Nem, nem, ez én volnék! - szólalt egy hang.

Istenem, már hallucinálok is!

- Nem, Istened azért nem vagyok. Gyakorlatiasabb jótevőd beszél most hozzád, maga a Valószínűség.

- Nem ismerem Önt!

- Nana! Csak tegezzél bátran, már találkoztunk. Igaz, fél évszázaddal ezelőtt volt, amikor hosszas töprengetéseim nyomán Ágival úgy döntöttetek, hogy megteszitek a lóversenyen a hétkettőt oda-vissza.

- Harmincszoros szerencse! De kár, hogy utolsó tízesünk volt mindössze a tét!

- Egy palack jó borra azért futotta. Aki rábeszélt ott, én voltam, és most itt ez is én vagyok. Minden tőlem van, amiből okulhatsz.

- Akkor van szerencsém!

- Nana! Mit eszel most? Pont úgy haraptad ki a közepét annak a spanyol uborkának, ahogy a tévében láttad.

- Spanyol? Én csak magyar árut veszek.

- Mindenki magyart mond, ha csak a magyart veszik.

- A mutált Coli baktériumra gondolsz? Annak igen kicsi a valószínűsége.

- Te csak ne kicsizzél, amikor meg se mostad!

- Na jó, megmosom...

- Már a szádban van.

- Kiköpöm, látod? Ne vedd el az étvágyamat!

- Nem én intézem a dolgokat.

- Sokkal inkább én - toppant elő Valószínűség köde mögül egy izgágább valami. - Én küldtem rád Valószínűséget, hogy megzavarjon a halálos falásban. Dicső ködmönömben maga a Véletlen üdvözöl.

- A ködöt azt látom. Mi ez, csak nem sorsjáték, ti semmirekellők?

- Tudod, kit semmirekellőzzél te nagyokos! -  rivallt rám Véletlen. - Ha bárhol igazán felfigyelsz, ott mindig én vagyok. Nem hallottál még a dialektikáról meg a konstruktív véletlenről? Neumann János játékelmélete nincs meg neked?

- Élvezem, ahogy ezek a tudálékosok lassan az ujjuk köré csavarnak - szólalt most odakint egy harmadik hang - de légy nyugodt, itt nem övék a végső szó!

Csak most vettem észre azt a szabályosabb kavargást Valószínűség meg Véletlen mögött.

- Ne figyelj oda! - legyintette maga felé pillantásomat Véletlen. Szükségszerűséget nem tudjuk lerázni, de...

- Nem ám! - nyomult közelebb Szükségszerűség. - Én vagyok, aki a mindenhatói törvények istrángján tartom ezeket. Vigyázok most is, hogy rád ne szabaduljanak, bár kicsit felbőszültem magam is iménti szavaidtól. Nem látod, vaksi uborkafaló, hogy mi itt a helyzet? Hogy mi van minden Valószínűség mögött? A nagy Szükségszerűség.

- Nagy ám...! - morgott Valószínűség. - Az uborkafaló csakis a fejlemények nagy valószínűségű bekövetkezésének köszönheti létezését.

- Na igen, de ne feledd, hogy Véletlen nélkül nincs figyelemre méltóság - akadékoskodott Véletlen, s mintha kicsit beljebb nyomult volna a konyhába, egyenesen az uborkáim felé. - Mutatnék neked valamit, csak ez a két ellenlábas mindig itt settenkedik. Szükségszerűség mindahányszor nagyra tátja a szórasemérdemesítőjét, amikor hirtelen csinálnék végre valami igazán érdekeset.

- Mert enyém a felelősség a világ elrendelt milyensége iránt - ripakodott rá Szükségszerűség. - És ha te felelőtlen pillanataidban belegányolsz az ősi okozatiságba, nekem mindahányszor rengeteg munka azt visszacsinálni.

- Legalább addig sem unatkozol. Vélt nagyságod mit érne Véletlen nélkül?

- Na jó - enyhült meg Szükségszerűség. - Lehet, hogy benned is van valamennyi elrendelt. Ezért tartalak nem rövid, hanem hosszú pórázon.

- Látod mi folyik itt? - hajolt közelebb Valószínűség enyhén keseregve. - Nekem dolgoznom kéne az emberi értelem szolgálatában, de perc nyugtom sincs ezektől. Amit  Véletlen egyetlen pillanat alatt elront, azt Szükségszerűség évszázadok alatt helyrepofozza. Ez lenne állítólag az alapkoncepció. De minek? Mit kezd ezzel az uborkafaló? Ha nem colitól hal meg, hát majd mástól. A Teremtő meg ide se szagol, csak hallgat. Ti, uborkafalók nélkülem már rég kihaltatok volna, mert csak én tudom, hogy ha százból több mint nyolcvanhárom nem mossa meg, akkor kétszázhetvenhat év múlva az emberiségnek annyi. Te most bezabálod mosatlanul a spanyol uborkát, a coli mutáns keserves hasmenések közepette végez veled, Szükségszerűség meg röhög a markába. Ám de jövök én, s a fiaid, már ha vannak és figyelnek, nagy valószínűséggel tanulnak az esetedből, és tisztaságra nevelik az unokáidat. Aztán ők is ezt adják majd tovább, és távoli leszármazottaik már genetikusan fognak irtózni, le se tudják nyelni a mosatlan uborkát. Úgy szoktam mondani, hogy ez a torkok evolúciója.

- Ez csak az emberi gondolkodás gargarizálása - károgott közbe Véletlen. - Te csak az ember átlátása vagy a szitán. Nincs teremtői felhatalmazásod.

- Vulgarizálás, nem gargarizálás, ti örökkévalóság szomorítók! Vul-ga-ri-zá-lás. - Szükségszerűségnek elege volt,  s próbált szavai végén nagyon ok-okozatiasan felnevetni, ami még soha senkire nem ragadt át. Valószínűség is lesújtva hallgatott, gyűjtötte erejét egy kitöréshez.

- Én szerencsétlen? - replikázott Véletlen. De hiszen én vagyok a szerencse, a boldogság, a ló botlása is - most már elárulom, a hétkettő oda-vissza. Mi ujjonganivalója volna az embernek nélkülem, te törvényszerűségekből összetákolt emberszomorító!?

- Népbutítás, észcsapda, világvége, ez vagytok ti! - rántott gyeplőin a türelme vesztett Szükségszerűség.

Kavarogva egymásnak estek.

Most már láttam valóban, mi itt a helyzet, mitől örvénylik oly kiismerhetetlenül a világ.

Rájuk csaptam az ajtót. Visszatértem reggelimhez, megettem az egész uborkát mosatlanul. A konzekvenciákat intézzék el egymás között!

Mire lenyeltem az utolsó falatot, az ajtóm előtti sustorgásnak is vége szakadt.

Lám, így kell ezt! Kezembe vettem sorsomat, és mert fantáziám még a helyén, ezek ott hárman béna hiedelem-kacsává lettek.