szépérzék

Nálunk a húsvéti ünnepre mindig is jellemző volt közeli hozzátartozóm szépérzékének nagyerejű kibontakozása.

Húsvéti móka

BOLDOG HÓGOLYÓZÁST!

BEMUTATÁS

Mit írunk ma? Nyomják elménket a mondható, a lehetséges mondatok fel nem tárt elágazásai, a szavak közti rések, egy szavakban rejtező jövőmodell formába nem öntött képei. Egyáltalán: nyomaszt bennünket mulasztásaink rossz életminőségbe torkollott ténye, és nincs más válaszunk, nincs más eszközünk mindez ellen, mint írni és írni.

Nem hagy nyugodni a fölénk tornyosuló, nyomasztó, nagy, közös múlt. Sok közünk van hozzá. Hajdan ez mind jövő volt, egyéni erők mentén kibomló jövő, s mi talán csak bámultunk bambán, ábrándosan, hogy ha ekkora itt a tülekedés, akkor mi ugyan miképp léphetnénk át a mi kollektívtől különbogozhatatlan jelenünkön. Ölbe tett kézzel sopánkodtunk mások brutális és alattomos törtetését látván.

Most aztán mindaz, amit nem tettünk meg - bár most, utólag, hogy ama hajdan heves jelen múltként lenyugodott, már sejthető, megtehettük volna - a közös múlt személyünkre adresszált kritikájaként üli meg jelenünket.

A kritika mindig valamiféle párhuzamosan előcitálható modellen alapul.

Nézzük csak, viszonyunk a jövőhöz hányféle lehet? Kétféle talán.

Van a stratégiai alapú viszony. A kollektív erőkre is apelláló, folyton távlati terveken munkálkodók jövőképe tartozik ide. És vannak a remény-alapúak. A szép, ábrándos jövőképek mentén sodródók jövőképe.

A remény-alapú viszony nem garantálhat semmit. Az ide tartozók számára a jövő olyasmi, ami kiderül, egyszercsak. Vagy lesz szerencséjük az ilyeneknek, ezeknek az ábrándozóknak valahogyan, vagy nem.

Ennyi bevezetés után talán már világos számomra, miről beszélek. Attól, hogy színes nyomvonalat húztam az életutamon, még megronthatta életutam távlatait az ábrándozás. A gyengék erénye ez, az ábrándozás. Kancsalul festett egekbe néz az ábrándozó – megmondta a költő. Főleg azért kancsal az a festés, mert közben azok, akik nem ábrándoznak, teljes erőből másítják a világot.

És tessék! A nagy ábrándozók, a nagy képzelőerővel bíró igaziak - nem magunkra célzunk! - a világ bármiféle változási közepette mégis ábrándozók maradtak. Hányan olvasták vajon a verset, s aki olvasta is, alkalmas volt-e jó, a gyatrácska ábrándképet kiváltó konzekvenciákra? Mit tehetett?

Kölcsey másképp közelítette meg a kérdést:

„Messzi jövendővel komolyan vess összve jelenkort, hass, alkoss, gyarapíts…” – vagyis, nézd az egészet, s azzal foglalkozz, ami mértéked szerint hiányzik még abból az életkörnyezetből, ahová beágyazódsz, ami hiányzik ahhoz, hogy az élet közüdvös legyen. Nem ábránd-e persze ez is, a kollektív jóról való ábrándozás, miközben az ember zömében alkalmatlan a kollektív jóra. Csak elfogadni, élvezni képes azt, fenntartani nem (zagyva emberáradat zagyva őrültségben – írta Ady) mert a zagyva elme a kollektív történések lényegét és tendenciáit, a fejlemények okát váltig félreérti, lábnyomából kilépni gyáván és lustán nem akarván, félre magyarázza.

Hass, alkoss, gyarapíts! Ezek csakis a jelenről szólnak, a mindenkori jelenről, melyből a jövő következésképp áll elő. Mértéked szerint ígéretes változásokban ölt testet a jövő, egyben elképzeléseid kritikájaként is, persze.

Szóval hass, alkoss, gyarapíts, és ne ábrándozz! Na de hogy kell azt csinálni, hogyan kell azt képviselni, hogy valamit ne, amire oly mély, ösztönös hajlamod mutatkozik?

Közben meg látjuk: már azok is, akik a realitásokhoz horgonyozzák magukat, messzire tekintvén tévedések tengerében vergődnek. A társadalmi cselekvés már rég nem az ember fizikai cselekvő erején alapul, hanem a tudás által megkaparintott és a trónusra emelt tudás meg a kapitalista szerencse jogán kisajátított energiákon.

Nincs az a mondat tenger, az a gondolati modell, az az alkotmány, ami képes lenne a kollektív lét organikus bonyodalmait lefedni, az értékek és érdemek szemléletének hierarchikus viszonyai közt konszenzust találni, útját állni vagy inkább útját biztosítani a más törekvések akadályaiba ütköző törekvés folytonos kitéréseinek.

A törvényesség paródiája, de törvényszerű, hogy az alkotmánybíróság a jog által megragadott valóságkép fogalmi réseiben tanyázik. Ott, ahol még nyoma sincs törvényi akaratnak. Ez az ő cselekvő terepük. Ezt a tengernyi rést hajlamuk és ideológiai megrögzöttségük szerinti mintákkal tölthetik fel, mi egyébbel, mint mondatokkal, miközben, következésképp újabb és újabb réseket generálnak. Ez számukra a jövő. A hatalom a törvények fölött.

Ne a királyokat kergessük el! Miért még mindig csak a királyokat, honfitársaim? Az alkotmánybírákat, őket kergessük el!

Igen, végül is, most, hogy március végén, szutykosítván a reggelt vastag hópárna ül tetőablakainkon, ide kellett kilukadnunk.

Ha süt a nap majd egyszer megint, akkor – talán - gondolunk majd mást is megint.

Bemutatunk a télnek, hogy mit hová neki.

ki legyen tehetséges?

Ezúttal nem magunk locsogunk, hanem idézünk. 

Bihari R. Ágnes beszámolója az 5K Központ egyik kurzusával foglalkozik, ahol a kiállító fotográfusok köreiben is ismert Feledy Balázs művészeti író fűzte össze a művészet és az üzlet kérdéseinek körbejárása apropóján a képi ábrázolást sajátosan érintő gondolatait.

„A művészi talentum megítélése a befogadó feladata. Kifordítva a szokásos nézőpontot Feledy úgy véli, hogy a kép nézőjének kell tehetségesnek lenni, s majd ő eldönti, hogy az adott művész tehetséges-e vagy sem. Ugyanakkor ahhoz, hogy egy alkotó valóban jó legyen, elengedhetetlen az intellektuális beágyazottság (a műveltség), a belső meggyőződés és a szenvedély. A gondolatiságot, a filozófiát a művésznek kell megalkotni, ahhoz, hogy műve több legyen puszta leképezésnél. Ha azonban a személyiség túl gyenge ahhoz, hogy teret tudjon adni ezeknek, akkor a tehetség elkallódik, s nem lesz képes a művészi pályán tartani az alkotót.”

többit lásd ott: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=5911

ja, igen!

és tegnap volt a víz napja. Egy nappal folyton le vagyunk maradva:

a négy őselem együtt: a beton, a lépcső, a víz és a világosság

ja, és a nő, de ez már az ötödik...

illetve még a legeslegújabb őselem, a fekete luk után a kék luk

helyreigazítás

Nálunk okosabb emberek meglepő jóindulattal figyelmeztettek bennünket, hogy a boldogság világnapjáról téves adatot közöltünk. Nem 21.én, hanem egy nappal korábban volt ugyanis.
Ezt már magunk is sejtettük, mikor ellátogattunk tegnap a Dunán átívelő volt Ferenc-Jóska Hídra (a filológusok csak hadd piszmogjanak! :-)  Ugyanaz a szörnyű, boldogtalanságra termett idő fogadott bennünket ott is, mint Budapest többi pontján. Ezúton kérünk tehát bocsánatot mindazoktól, akik általunk bátorítván bátorkodtak boldognak lenni március 21-én.
Bár az 50 éves hagyományt megszakítva pár éve úgy döntöttünk, hogy Szabadság hídi tavaszünnepélyünket, a BEDOBÁST nem folytatjuk, az odaszokott baráti közönség kierőszakolt nyomban egy BENEMDOBÁS névre keresztelt folytatást.
Oda mentünk tehát. Ilyen istenverte idő ritkán fordult elő az eltelt 54 évben, március 21-én, bár feleségünk emlékszik egy hóviharos esetre is, de akkor legalább lehetett hógolyózni. Most csak zuhogott az az esernyőnyuvasztó széltől csapkodott eső, és hervasztó hűvös volt.
Baráti körünk tagjait egyként dicséret illeti: nagyon okosan oda nem dugták az orrukat eme, ímmár boldogtalannak is számító napon. Kivéve kettőt.

Az esőben is hősiesen helytálló GÖELEVEN a gazdi iránti enyhén túlzott elfogultsággal megörökítette, amint a két irodalomtudós, Kakasy Judit és Szentmártoni Szabó Géza közelg a BENEMDOBÁS tetthelyéhez.



Szidtuk kicsit a kormányt, hogy már egy rendes tavaszt se várhatunk tőlük, aztán bosszúbol, mert hogy a globális kavargás is ilyen pocsékul viselkedik, és a meteorológusok is mennyire tehetetlenek, elindultunk egy közeli kávézó felé, ami, sajnos, nem esik messze a Borpatikától. Annak hűvös pincéjében, jóféle Duna-vízzel hígított szekszárdi vörös mellett kitűnően elbeszélgettünk a világ megválthatatlanságáról. Jócskán áthülve értünk haza, úgy hogy most legszívesebben kiíratnánk magunkat egy hétre, ha nem lennénk már időtlen idők óta nyugdíjasok.

boldogság

Most olvassuk a jó hírekben, hogy újabban a BOLDOGSÁG világnapja ez a mai, március 21.
Ezidáig a tavasznak örültünk e napon, de mindegy, hiszen az, hogy ennyire szakad épp az eső, mindkettőt cáfolni látszik, a lehetséges tavaszt meg a lehetséges boldogságot is.
Ami az eső verte boldogságot illeti, régóta foglalkoztat bennünket ez a problematika, ezért közzé tesszük a könyvkiadók közönyétől sujtott, kéziratban veszteglő művünk, A Lényeg naiv kissszótára idevágó szócikkét.

D-Vektor  -  Pesövé Ofszi: A LÉNEG NAIV KISSZÓTÁRA

Boldogság

Az ember önismeretének lényege felől közelítve kijelenthetjük: a boldogság belső feltételek megvalósulása. Talán feltételrendszerről kellene inkább beszélni, olyanról, melynek összetevői esetenként más-más csoportosulásban lépnek fel. E feltételeket bizonyára különféle távon és különféle tartóssággal lehet kielégíteni, s ennek követelménye emberenként, de egyazon személynél is esetenként nagyon eltérő lehet. Ezért van az, hogy az ember sokszor, bár elégedett, boldognak nem nevezhető, holott más az ő helyében "a boldogságtól ordítani tudna".

A boldogság tehát pszichésen jóval attraktívabb állapot, mint az elégedettség: a boldogság a beteljesülések zuhatagos érzete.

A boldogság alapjaiban egyfajta (neuro-)kémiai ügy. Ahol van vágy, vagy olyasmi, amit egy még nem bekövetkezett változás tehet teljessé, ott beállhat a boldogság, amikor a vágyott állapot feltétele hirtelen teljesül. A rövidre zárt pólusú szárazelem, ha elektrokémiai potenciálját érintő vágyai vagy képzetei lehetnének, ama pillanatban bizonyára boldogan sikoltana fel, s mit sem törődne a körtével, azzal, hogy zseblámpánk világít vagy sem. Embernél a lélek vagy az elme belső kívánalmainak kell teljesülniük, hogy a boldogság pillanata beálljon. Az emberi lélek és elme kémiája azonban normális esetben bonyolultabb a szárazelemnél, a valamire való emberi tudat fejlődik és célja van, s belső manipulációinak tárgya lehet maga a boldogság is. A jó sodrásba került hajó kapitánya, a zátonyokat reméli leginkább elkerülni, néha aztán mégis legbelsőbb vágya lenne gyorsan megfenekleni, amikor a szűkülő partok közt száguldó víz zuhatagot sejtet. (lásd például józan szemmel a szerelmi elragadtatottság esztelenségeit!)

Ide kívánkozik annak szemügyre vétele is, hogy inverz állapota-e a boldogtalanság a boldogságnak? Bár lehet köze hozzá, mint viszonyulásra késztető, már ismert mértékhez, azonban a boldogság és boldogtalanság állapotát elválasztja egymástól egy u.n. normálisnak mondott neurokémiailag nem feltűnő állapot. Vagyis a boldogtalanság érzete nem feltétlenül a boldogságnak, hanem esetleg a megnyugtatóan semleges létállapotnak a hiányát indikálja.

A belső összecsengések beálltának csaknem mindig vannak külső feltételei. Legfeltűnőbb éppen, ha nincsenek megadva. Az egészséges hétköznapi gondolkodás a boldogság problematikáját főként csak így, célirányosan, a külső körülmények viszonylatában szemléli, pedig mint láttuk, a dolgok száraz(-elem) logikája szerint a boldoggá válásnak a külső körülmények csupán közvetett feltételei.

Mi a lényegi eltérés a hétköznapi és ez utóbbi elméleties megközelítés között? Talán egyrészt az, hogy forduljanak bár a dolgok rosszra odakünn, mégsem feltétlenül lesz az ember boldogtalan. Talán csak kevés belső munkálkodás dolga, hogy valaki a másokat boldogtalanná tevő körülmények között elégedett maradhasson. Másrészt azonban, legyenek bár a belső körülmények manipulálhatók, hozzáigazíthatók ahhoz, ami odakint adva van, mégsem emberhez méltó dolog, ha a boldogtalanság deprimáló állapotától való menekvés puszta reményéért lemondunk céljainkról. (lásd részünkről: "Boldogok az együgyűek..."). Az ember, aki közösségben nevelkedik, és létfeltételei javához közösségi érdemek ellenében jut, nehezen függetlenítheti magát a külső körülményektől, a közösség értékrendjétől és külsődlegessé vált boldogság-normáitól. Mégis, az ember e körülményeknek nem végzetesen kiszolgáltatott, hiszen a körülményrendszert, amelytől függ, ő maga alakíthatja is. A dolgok ezirányú megközelítése már jó esélyt adhat arra, hogy kedvezőtlen sorslátszatok felléptekor ne tegye le az ember rögtön a fegyvert, mondván: mit tehetnék én, ha egyszer a körülmények mostohák?

A boldoggá válás tulajdonképpen rendkívül primitív mozzanat, és az élet dinamizmusa felől tekintve nagyon hasonlít a meghaláshoz: nyomasztó belső követelések kioltásának pillanatnyi ünnepe ez, plusz delay. Igen, igen: a boldogság pillanata, a vágyak és eredmények összevetésekor beálló megkönnyebbülés a céltalan semmivel néz farkasszemet. Talán éppen ezért vannak a boldogtalanság állapotának gyakorta rendkívül nemes vonásai, néha már-már boldogítóbb boldogtalannak lenni, mint vágyainkat folyton beteljesülve tudni, szakadatlan zuhatagosságban leledzeni.

A gazdaggá válás beálltának felismerése, ez lehet boldogító, de gazdagnak lenni, legfeljebb elégedettséget jelent. Szerencsére a tartós vágytalanság nem emberhez illő állapot. Míg a lustaság és a belátás a megkaparintott célban gyönyörködik, a lélek - és a tudatalatti felelőtlenség - vágy-kalandjának célzójával már a külvilágot pásztázza.

Mindezekkel szemben kupaclik a boldogság szárazelem jelenségeinek azon egyike ("a semmi ágán ül szivem" és, mondjuk, kis teste még hangtalan sem vacog, mert övének képzeli - mondjuk kémiailag stimulálva - a mennyek országát...) amikor tehát valakinek nincsenek - legalábbis éppen - hiába sóvárgott modelljei. Nincs külső célja, mert hipp-hopp kikapcsolta azt, és létezése fizikai követelményiben sem szenved (éppen) tűrhetetlen hiányt, örül, hogy él, pillanatnyi léte kellemesen (kedvezően) semleges. Talán sejthető: a narkósok szánandó, mert alattomos járomszíjat rájuk vető boldogsága ez.

Kérdés persze még az is, hogy mit tekintünk boldogságnak érdemileg, az Embernem küldetése, méltósága viszonylatában, vagy a történelem írta nagy könyv szerint. És ha már itt tartunk, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy más dolog a boldogság és a boldogulás. A boldogulás olyan hosszabbtávú, neurokémiailag és pszichikailag inkább jellegtelen, mint karakterisztikus folyamat, melyben társadalmi célok elérése, illetve érvényesülési eszme és életideál valósul meg, s melyet - bár "a telhetetlen elmerülhet benne..." - az ember, saját életútján végigtekintve, s különösen mások kudarcainak viszonylatában (hihi...háhá...!) végül is - ügyes csúsztatással - boldogságnak tekint és nevez.

Na és, mint non plusz ultra, itt van még az  Örök Boldogság is! Erre is kreálható egy biokémiai recept: ha a cél, vagy részcélok sokasága a vágy türelmi idején belül megvalósul, illetve felcserélődik más, módosult célra, mely hasonlóan újra megvalósul, és így tovább... illetve, ha az elért cél birtoklásának élménye a cél természetéből következően ismeretként nem dolgozható fel, nem semlegesíthető, akkor a boldogság (a beteljesülés megítélésének) állapota akár bizonytalan időkig is tovább cirkulálhat. (lásd: Ki boldogabb? vetélkedők.)

Mindennél már csak egy boldogság-gépezet lehet több: pszicho-szamárnak a pszicho-répa, melyet az a szamár egy végtelen út végén megehet. Ilyen répák az emberi vágy nehezen elérhető, mozgásban lévő csalétkei, a korszellemmel változó és nehezen megkaparintható státuszszimbólumok, a koreszméket kifejező bonyodalmas és költséges külsőségek, a teljesítési képességet próbára tevő követelményeknek való attraktív megfelelés, a nemzeti mézzel bekent címek kiérdemlése, szomszédunk permanens, sírig tartó túlszárnyalása jólét dolgában, stb. (Én is menedzser, beeee!, nekem is Porsche, beeeee!!, stb.) Mindezen csalétkek tagadhatatlan érdeme, hogy a szamárén is túltevő mozgásra ösztönzik az embert.

Boldogságkonzerv:

- Édesanyám, boldog voltam én, amikor kicsi voltam?- kérdi a boldogtalan férfi.

- Az voltál, fiam, bizony.

- Jaj de jó, de boldog vagyok, hogy én is voltam boldog!

Ki beszél mit?

Mostanában, hogy a kommunikációs médiumok ezerféle nyelvén mindenki csak locsog és locsog, egyre többet tűnődöm azon, hogy hihetünk-e még a szónak, és mivel egyre inkább hajlok arra, hogy nem, már nem hihetünk, mert a szó vagy üres vagy önös lett, egyre inkább meggondolom, hogy leírok-e még bármit is. Íme egy szép példája annak, hogy miről beszélek. Kihaltak volna az őserdő állatai, egy kivételével?

emberöltés

Ismét bemutatta a szabadító anya, Drölma az ő újabb és újabb beszédes öltéseit, ezúttal az Óbudi Társaskör pincegalériájában. Drölma a textilművészet egy sajátos területét teremtette elő a semmiből: a textilsivatagi varrásbeszédet. Igen sokan gyűltek egybe, hogy megpróbálják kisilabizálni színes fonalakkal öltött végrendeletetit. Lehet persze, hogy inkább az érzékek diktálta esszék ezek az emberi lélek titokzatos voltáról. Elbűvöl mindenkit az az általunk eddig nem ismert világ, amiben a szabadító anya lebeg. Szinte halljuk a pamutszálakat vonszoló varrótű motozását a kozmosz szövetében.

Feleségünk háromszor is nekivágott, hogy az egyik piros textiltábla öltésszövegét megfejtse.

Kis részlet Drölma mesefigura ölteményeivel.

Drölma kerámia kisplasztikában is utazik. Textil-írásai mellett megcsodálhattuk sajátos plasztikai jelbeszéde néhány szólalását - e célra kreált szakszóval - anamorfémáit. A piaci kifejezés a körtére, az jutott eszünkbe: ronda, de finom.
Kisplasztikái ugyanis bájos egyszerűséggel és igazmondással szólnak, bátran fittyet hányva az esztétikaiság kötelező közhelyeire.
Talán önös a lelkesedésünk, de minket az itt látható anamorféma határozottan emlékeztet önmagunkra.

Mi tartja a fejet?

A kultur-evolúciós fejlődés gyönyörű példáját leltük fel a metrón az Orbán Viktor minden igyekezete ellenére orcátlanságig drágult Lehel téri piacról jövet.
Képünk gyönyörűen szemlélteti, miről van szó.
Fajunk méltóságának egyik legszebb megnyilatkozása, a  nemes fejtartás, lám, az olvasásnak köszönhető.
(A dolog érdekessége, hogy újabban a mobil is az evolúciós fejlődés e nemes irányába mutat.)

A gyengébben olvasók kedvéért megismételjük képünket eredetiben:

Fél négy körül

Fél négy körül arra ébredtem, hogy szörnyen álmos vagyok. Februárban ilyenkor még tök sötét van, de ennyire álmosan képtelenség visszaaludni. Kibotorkáltam a konyhába, és főztem egy kávét.

Eszembe jutottak a régi idők, amikor még gőzöm sem volt, hogy ilyesmi, kávé létezik egyáltalán. Volt viszont altatódal.

Na, kezdődik az emlékezgetés! Mit fogadtunk meg a hatvanadik szülinapon? Leintettem magamat még időben.

Kerestem sajtot. Nem volt. Kínálkozott viszont egyetlen tojás. Lágytojás, nem is rossz! Ásítoztam mellette, míg nem – bizonyára a csirke szelleme - dobolni kezdett a kis edény falán. Fél perc így, és akkor hidegzuhany. Nem nekem, mert még szeretnék kicsit aludni, csak hogy a héj elváljon.

Hosszan nézegettem a kis barna foltot a kiürült csésze alján, aztán kotorásztam a tévécsatornák közt. Ilyenkor horrorfilm már nincs, csak a vak aloa vernya mondja a magáét. Pár csatornával odébb meg egy holdkórós festő meséli éjről éjre, szakadatlan, hogyan kell éjszakai tájat festeni.

A feleségem minden festéket kidob, mert allergiás a hígítókra, így aztán esélyem sem volt. Ő bezzeg szépen alszik, mormog neki a mikulás a párnája alatt. Így mondjuk tapintatosan, mikor a nő horkol.

A tévések úgy ahogy aludni mennek hajnal felé, a távolbalátás tehát nem ígéretes ilyenkor. Hanem ott a világháló, amiben hívószavak keringenek szakadatlanul. Az internet 24 órában interaktív.

Rákerestem a kinemondjamra. Kávé ide vagy oda, nem volt könnyű belépni: ötven helyre van ötvenféle jelszavam. Aztán mégis sikerült.

Nézd már! Tíz perce sincs, hogy a Vajda Jancsi, az öreg örökifjú fotós megváltoztatta a profilképét egy ablakon benéző varjúra vagy micsodára. Hát ez sem tud aludni? Tucatnyi friss képet rakott fel. Jók is lennének ezek, csak valami rossz filter nyomja a szemét, alighanem az okosába van beépítve. Az, amikor a kis méret miatt nem látni a részleteket, kedvező, mondhatnám: esztétikailag impulzív esetben úgy hat, hogy kíváncsi leszel, és szeretnéd a fotót nagyobb felbontásban viszontlátni. (Baricz Kati szerint ezt félreértem, mert arról van szó, hogy kétszázszor nézzem meg ugyanolyan kicsiben :-) Itt viszont, tutti, fordított hatás érvényesül: talán mert az elnagyoltság, a tónusok lepusztultsága valahogy szoftveresen modoros, és bosszantja az embert. Milyen kár ezért a Vajdáért is, effélét gondolok, az issel nagy sunyin magamat is belopva a sajnálandók körébe. Itt-ott megragad ugyan az intenzitása a vajdai szerkezetnek, lám, ilyenkor a jó szemű Eifert félék lájkolnak is, mint a … csak mégis… a nyilvánvalósága vesztett elektrografikai dizájnnak a falon lenne a helye, négyzetméteresben, ezek meg kis dugók – majdnem pacsmagot mondtam -  itt, az éjjel-nappal virtuális, reklámokkal körbemocskolt térben rekedve.

Összességében bosszantott a dolog. Különösen, hogy miközben senki nem ér már rá semmire, egy csomó jó szemű és kapcsolatszomjas ember ezrével pocsékolja szét a perceit ebben a lájkosra hígult virtuális világban. Hajigál, hajigál, felhígítva, szétzilálva a rá irányuló figyelmet, hogy aztán néhány blőd-hülye és exhibícionista baráti reflexióval ki legyen fizetve.

Most már pörgött az agyam. Sőt, dühöngtem! Visszafeküdtem tehát, és ahogy nálam várható, el is nyomott az álom. Reggelig azt álmodtam, hogy a Vajda Jancsi olyan hatvanszor nyolcvanas, ütött-kopott, vastag fakerettel hadonászik az orrom előtt, nyilván, hogy a legjobb kivágást megtalálja.

Tisztelet a kivételnek

A nők, míg virulnak, permanens kényeztetési deficitben élnek, ide értve magát az önkényeztetést is – tisztelet a kivételnek. Ezért aztán, amikor váratlanul pénz üti a markukat, nem azt mondják, hogy jól van, ennyivel több pénzem van, hanem rohannak nyomban elkölteni, leginkább göncre, csizmára, táskára, ékszerre, szűkösebb esetben bizsura, önkényeztető akármire.

Na de mi meg, viruló férfiak, az összes undorító, önző tulajdonságunkkal csak hallgassunk!

Legalább ezen a napon. (március 8 :-)

MI A SZÖSSZ

Bár a téma sokezer karaktert megér, bokros teendőink miatt most csak szösszenünk egyet.

Hittük volna városállami démosz korunkban, vagy később, az állam elhalását előkészítő forrongásainkban, hogy nem karddal és vérrel, hanem kis villódzó kütyükkel fogunk érvényt szerezni örökzöld plebszi akaratunknak? Hogy még sanyargatni is hagyjuk és segítjük magunkat, csak hogy az a most már hatalom gyakorlására is alkalmas kis kütyü a miénk lehessen, amiben mindenféle, főképp szórakoztató és herdálásra ösztönző információkhoz juthatunk? Nem pontosan ahhoz, ami jólét-stratégiailag vagy a teremteni képes tudás zálogaként fontos lehetne nekünk, hanem csak ahhoz, amit juttatnak nekünk. De szűkölködésre nem panaszkodhatunk, el vagyunk árasztva!

Lassacskán eljutunk oda, hogy intervenció helyett interakció útján dönthetünk országunk sorsáról. Így veszi át a nép, azon belül is a legújabb generáció, amely már az óvodában a néphatalom gyakorlásának reá jutó kis mozdulatait gyakorolja, a mások sorsa feletti döntés hatalmát.

Nem csupán a kis villódzó kütyük által lesz ez így, hanem a primér ifjúi buzgalom felértékelődésének köszönhetően, melynek medret ásnak a pénzéhes okosok. A zsigeri buzgalom által, igen, ami a véneknél már elapadt. Hittük volna, hogy egyszer majd a média osztja a lapot? Hogy felkínálja számunkra a döntés jogát, ki jusson be a Villába, vagy hazánk színeiben az Eurovízió Dalfesztiválra? S teszi ezt oly makacs szoktatással, hogy a valóságot már-már összetévesztjük a Való Világgal.

Innen már csak egy ugrás az ország feletti döntés új stratégiája.

Nincs messze az idő, amikor majd nem egyszer járulunk az urnák elé, hanem maximum hússzor, és menni sem kell, hanem mms-ben vagy valami újabb még inkább okos ilyesmiben döntjük el az ország sorsát. Azé lesz a döntő szó, aki a kódok pötyögésébe nem fárad bele. Akinek pedig nem éri meg húsz, csak mondjuk három vagy öt emelt díjas mms küldését hazánk sorsa, az alul marad, rajta veszt, de szerencsére el lehet már menni innen, ahová az ember csak akar.

Így, média-demokratikusan fogja játszani az ifjúság a maga szembeköpős játékát a - mondjuk meg, ahogy van: kétes értékű - történelmi örökség terepén. De így fogja az olcsó semmittevés szabadsága után sóvárgó örök nép megvívni a harcot az évezredek alatt kiérlelt magas kultúrával szemben is.

Ez a minap lezajlott byealexes zúdulás csak egy kisebb erőpróba volt.

Ha a bevásárló központokban egy fiatal elfordítja a tekintetét a kirakatokról,  nyomban előkapja a kütyüit, hogy valamibe beavatkozzon vagy hogy legalább ne unatkozzon.

Estimese

Így rohan az idő a kedves olvasóval! Már megint hétvége, már megint esti mese.

ASADINISO és a csodalámpa

Hol volt, hol nem volt, de általában volt ennek az Aladinnak egy csodalá…

- Ennek, melyiknek? - vágott közbe máris a mese hallgatósága.

- Jogos! - irult-pirult a mesélő. - Hát nem annak, hanem ennek, amelyikről most mesélek. De mert valóban könnyű összetéveszteni amazzal, legyen a neve inkább AladinISO, sőt, inkább ASADINISO.

Nos, ez az ASADINISO mesénk kezdete előtt olyan szegény volt, hogy szegényedési tanácsokért járt hozzá a templom egere. Hetente ha egyszer futotta neki füves cigire.

Élete végéig így lett volna ez, ha egyik esti kóborlása alkalmával össze nem találkozik egy vak varázslóval, aki mihelyt meghallotta, hogy valaki a közelébe ért, nyomban nénikéjének mondta magát. Így szólt ASADINISOhoz ez a varázsló:

- Hugocskám!

- Hát ez nem fiú? - csodálkozott a mese hallgatósága, de a varázslót ez cseppet sem zavarta:

- Látom, olyan szegény vagy, hogy nem hogy ételre, még füves cigire sem futja neked, akkor pedig nagyon unalmas lehet az életed, hiszen a falat helyett csak a falat bámulhatod egész este.

ASADINISO csak pislogott, nehezen vette fel a társalgás fonalát, mert neve után maga is úgy gondolta, inkább fiú lenne, mint lány. Zavarodottan pislantgatott lefelé, a lába közé, míg nem a varázsló megragadta az állát:

- Figyuzz! Mondok én neked valamit, ASADINISO. Add nekem az egyik szemedet, és én odaadom cserébe ezt az ócska ládát itt, ni. Kopott ugyan, de ne törődj semmivel, mert ez egy csodalámpa. Kapsz hozzá egy varázsszemet, amit ha megdörzsölsz, a legcsodálatosabb gyémánttal kivertkutya mesék kezdenek peregni ebben a lámpában, a legfinomabb felbontásban.

Ráállt ASADINISO a cserére, mit is tehetett.

Hazaállított aztán azzal az ócska ládával.

- Hol szerezted ezt a vacakot?- kérdezte az anyja, aki az utolsó betépő falatot éppen most nyelte le.

- Odaadtam érte az egyik szememet.

Volt nagy sírás-rívás, hogy ilyen bolond fia van ennek a szegény asszonynak. ASADINISO azonban mit sem törődött vele, odatolta a kopott ládikót az ágyával szembe, lefeküdt, megdörzsölte varázsszemét, és máris rondábbnál rondább mesék kezdtek peregni megmaradt szeme előtt. Ronda és unalmas mind, de valahány még így is érdekesebb volt, mint a fal. ASADINISO nem is búsult többé - annyira, mint régen. Ott hevert naphosszat a csodalámpa előtt, amiben minden érdekfeszítőbben peregett, mint a vakolat. Elég volt megdörzsölni a ládikó alján sorakozó, gyémántokkal kivertkutya gombok közül valamelyiket, és máris három hatalmas szellem ugrott elő. Egyik volt a szappanopera szelleme, másik a thriller, a harmadik meg az akcióvígjáték szelleme, és kérdezték, melyik folytatásos csatornát kívánja látni. Ha ASADINISO el talált szunnyadni mondjuk a Doktor Csont mesén, csak megdörzsölte a varázsszemét, és máris a Gyilkos elmék mese vette kezdetét.

Egy bánata volt ennek a mi ASADINISOnknak, amire fentebb céloztunk is már, hogy öt percenkint reklámműsor szakította meg a mesét, és ilyenkor dörzsölhette akármilyen erősen a varázsszemet, csak egyik reklámból a másikba ugrott a kopott csodalámpa. Ráadásul minduntalan oly csábos és drága dolgokról volt szó, amire ennek a szerencsétlennek soha nem futotta volna.

Törte a fejét a szegény ASADINISO, mit tehetne. Addig törte, míg végre anyja, aki már nem bírta nézni, hogy egyetlen fia mennyire szenved, kisütötte, hogy tepertős pogácsa.

Elindult következő vasárnap reggel ASADINISO a frissen illatozó pogácsákkal a sikátor felé, ahol az idő tájt a vak varázslóval találkozott. Nem is kellett sokáig várnia. Ha a varázsló nem látott volna azzal a varázsládán szerzett fél szemével, akkor ASADINISO ugyan hiába kiáltozott volna utána, mert annak a szerencsétlennek annyira kopogott az a fél szeme az éhségtől, hogy teljesen tönkretette a hallását. De jó volt ám még a szaglása.

Az illatok csalogtására a varázsló máris ott termett és a következő ajánlatot tette:

Adok én neked, öcsémfia egy gyámántokkal kivert...

-Most akkor mégse jány ez, hanem gyerek? - vágtak közbe a mese hallgatói, de a varázsló elhessentette őket.

- ...adok egy gyémántokkal kiverkutya bonusz besorolást, azt te elviheted a biztosítóváltás ideje alatt az autóklubba. Amikor ott kérdi majd valamelyik gazdag ember, mit kérsz cserébe, semmi mást ne kérjél, csak egy kaparós szerencseszelvényt, amivel szerencsés esetben a mobilcsereakcióra jogosító hűségidő felmondható, így részt vehetsz a régi kádat beszámítunk okoskádra akcióban, és ezzel együtt jár egy láda pezsgő. És akkor aztán nem csak anyukád…

- Túl bonyolult – vágott közbe ASADINISO. – Nem kell inkább neked az egyik fülem, mondjuk, egy Ipodért?

- Ipod, tudom! Azt nem én varázsolom - szólt a vén varázslókötő megvetően. – Sajnos, időközben felnőtt egy új degeneráció. Ezek a legképtelenebb dolgokat képesek puszta programozással elővarázsolni. Akkora hatalomra tettek szert a gazdaságban, hogy maga az állam is felkopott. A füstös varázskorszaknak leáldozott, bizony.

Ahogy így beszélt, egy-egy pogácsát mindig bekapott. Már csak egy utolsó maradt, mire ASADINISO észbe kapott.

- Ipod nélkül mit kezdjek én magammal, márpedig beleült a bogár az én fülembe. Tudod mit? Neked adom mindkét fülemet, ha visszaadod a szememet.

Tágra nyílt erre az ajánlatra a vén varázsló vérben és szóban forgó egyetlen szeme, oly nagyon, hogy ki is esett nyomban üregéből.

- Nesze, vidd ezt a szart, annyira kopog, hogy belesüketültem! - és cseréltek.

A vak varázsló aztán hamarosan így is éhen halt, de legnagyobb örömére még tisztán hallhatta, ahogy utolsót nyekken.

ASADINISO meg azóta tök süketen nézi a reklámokat. Így, hang nélkül már azok is egészen mesésen hatnak. Minden mese ezer egy éjszakán át tart, folytatásonként egymással keveredve. Folyt.köv. és folyt.köv. Figyelni kell nagyon, melyik folyt mikor köv. Megtanult a három szellem szájáról olvasni, de az talán fölösleges volt, mert mintha mindig ugyanazt mondanák: Uram, parancsolóm, melyik csatornába fojtsalak bele?