Fél négy körül

Fél négy körül arra ébredtem, hogy szörnyen álmos vagyok. Februárban ilyenkor még tök sötét van, de ennyire álmosan képtelenség visszaaludni. Kibotorkáltam a konyhába, és főztem egy kávét.

Eszembe jutottak a régi idők, amikor még gőzöm sem volt, hogy ilyesmi, kávé létezik egyáltalán. Volt viszont altatódal.

Na, kezdődik az emlékezgetés! Mit fogadtunk meg a hatvanadik szülinapon? Leintettem magamat még időben.

Kerestem sajtot. Nem volt. Kínálkozott viszont egyetlen tojás. Lágytojás, nem is rossz! Ásítoztam mellette, míg nem – bizonyára a csirke szelleme - dobolni kezdett a kis edény falán. Fél perc így, és akkor hidegzuhany. Nem nekem, mert még szeretnék kicsit aludni, csak hogy a héj elváljon.

Hosszan nézegettem a kis barna foltot a kiürült csésze alján, aztán kotorásztam a tévécsatornák közt. Ilyenkor horrorfilm már nincs, csak a vak aloa vernya mondja a magáét. Pár csatornával odébb meg egy holdkórós festő meséli éjről éjre, szakadatlan, hogyan kell éjszakai tájat festeni.

A feleségem minden festéket kidob, mert allergiás a hígítókra, így aztán esélyem sem volt. Ő bezzeg szépen alszik, mormog neki a mikulás a párnája alatt. Így mondjuk tapintatosan, mikor a nő horkol.

A tévések úgy ahogy aludni mennek hajnal felé, a távolbalátás tehát nem ígéretes ilyenkor. Hanem ott a világháló, amiben hívószavak keringenek szakadatlanul. Az internet 24 órában interaktív.

Rákerestem a kinemondjamra. Kávé ide vagy oda, nem volt könnyű belépni: ötven helyre van ötvenféle jelszavam. Aztán mégis sikerült.

Nézd már! Tíz perce sincs, hogy a Vajda Jancsi, az öreg örökifjú fotós megváltoztatta a profilképét egy ablakon benéző varjúra vagy micsodára. Hát ez sem tud aludni? Tucatnyi friss képet rakott fel. Jók is lennének ezek, csak valami rossz filter nyomja a szemét, alighanem az okosába van beépítve. Az, amikor a kis méret miatt nem látni a részleteket, kedvező, mondhatnám: esztétikailag impulzív esetben úgy hat, hogy kíváncsi leszel, és szeretnéd a fotót nagyobb felbontásban viszontlátni. (Baricz Kati szerint ezt félreértem, mert arról van szó, hogy kétszázszor nézzem meg ugyanolyan kicsiben :-) Itt viszont, tutti, fordított hatás érvényesül: talán mert az elnagyoltság, a tónusok lepusztultsága valahogy szoftveresen modoros, és bosszantja az embert. Milyen kár ezért a Vajdáért is, effélét gondolok, az issel nagy sunyin magamat is belopva a sajnálandók körébe. Itt-ott megragad ugyan az intenzitása a vajdai szerkezetnek, lám, ilyenkor a jó szemű Eifert félék lájkolnak is, mint a … csak mégis… a nyilvánvalósága vesztett elektrografikai dizájnnak a falon lenne a helye, négyzetméteresben, ezek meg kis dugók – majdnem pacsmagot mondtam -  itt, az éjjel-nappal virtuális, reklámokkal körbemocskolt térben rekedve.

Összességében bosszantott a dolog. Különösen, hogy miközben senki nem ér már rá semmire, egy csomó jó szemű és kapcsolatszomjas ember ezrével pocsékolja szét a perceit ebben a lájkosra hígult virtuális világban. Hajigál, hajigál, felhígítva, szétzilálva a rá irányuló figyelmet, hogy aztán néhány blőd-hülye és exhibícionista baráti reflexióval ki legyen fizetve.

Most már pörgött az agyam. Sőt, dühöngtem! Visszafeküdtem tehát, és ahogy nálam várható, el is nyomott az álom. Reggelig azt álmodtam, hogy a Vajda Jancsi olyan hatvanszor nyolcvanas, ütött-kopott, vastag fakerettel hadonászik az orrom előtt, nyilván, hogy a legjobb kivágást megtalálja.