boldogság

Most olvassuk a jó hírekben, hogy újabban a BOLDOGSÁG világnapja ez a mai, március 21.
Ezidáig a tavasznak örültünk e napon, de mindegy, hiszen az, hogy ennyire szakad épp az eső, mindkettőt cáfolni látszik, a lehetséges tavaszt meg a lehetséges boldogságot is.
Ami az eső verte boldogságot illeti, régóta foglalkoztat bennünket ez a problematika, ezért közzé tesszük a könyvkiadók közönyétől sujtott, kéziratban veszteglő művünk, A Lényeg naiv kissszótára idevágó szócikkét.

D-Vektor  -  Pesövé Ofszi: A LÉNEG NAIV KISSZÓTÁRA

Boldogság

Az ember önismeretének lényege felől közelítve kijelenthetjük: a boldogság belső feltételek megvalósulása. Talán feltételrendszerről kellene inkább beszélni, olyanról, melynek összetevői esetenként más-más csoportosulásban lépnek fel. E feltételeket bizonyára különféle távon és különféle tartóssággal lehet kielégíteni, s ennek követelménye emberenként, de egyazon személynél is esetenként nagyon eltérő lehet. Ezért van az, hogy az ember sokszor, bár elégedett, boldognak nem nevezhető, holott más az ő helyében "a boldogságtól ordítani tudna".

A boldogság tehát pszichésen jóval attraktívabb állapot, mint az elégedettség: a boldogság a beteljesülések zuhatagos érzete.

A boldogság alapjaiban egyfajta (neuro-)kémiai ügy. Ahol van vágy, vagy olyasmi, amit egy még nem bekövetkezett változás tehet teljessé, ott beállhat a boldogság, amikor a vágyott állapot feltétele hirtelen teljesül. A rövidre zárt pólusú szárazelem, ha elektrokémiai potenciálját érintő vágyai vagy képzetei lehetnének, ama pillanatban bizonyára boldogan sikoltana fel, s mit sem törődne a körtével, azzal, hogy zseblámpánk világít vagy sem. Embernél a lélek vagy az elme belső kívánalmainak kell teljesülniük, hogy a boldogság pillanata beálljon. Az emberi lélek és elme kémiája azonban normális esetben bonyolultabb a szárazelemnél, a valamire való emberi tudat fejlődik és célja van, s belső manipulációinak tárgya lehet maga a boldogság is. A jó sodrásba került hajó kapitánya, a zátonyokat reméli leginkább elkerülni, néha aztán mégis legbelsőbb vágya lenne gyorsan megfenekleni, amikor a szűkülő partok közt száguldó víz zuhatagot sejtet. (lásd például józan szemmel a szerelmi elragadtatottság esztelenségeit!)

Ide kívánkozik annak szemügyre vétele is, hogy inverz állapota-e a boldogtalanság a boldogságnak? Bár lehet köze hozzá, mint viszonyulásra késztető, már ismert mértékhez, azonban a boldogság és boldogtalanság állapotát elválasztja egymástól egy u.n. normálisnak mondott neurokémiailag nem feltűnő állapot. Vagyis a boldogtalanság érzete nem feltétlenül a boldogságnak, hanem esetleg a megnyugtatóan semleges létállapotnak a hiányát indikálja.

A belső összecsengések beálltának csaknem mindig vannak külső feltételei. Legfeltűnőbb éppen, ha nincsenek megadva. Az egészséges hétköznapi gondolkodás a boldogság problematikáját főként csak így, célirányosan, a külső körülmények viszonylatában szemléli, pedig mint láttuk, a dolgok száraz(-elem) logikája szerint a boldoggá válásnak a külső körülmények csupán közvetett feltételei.

Mi a lényegi eltérés a hétköznapi és ez utóbbi elméleties megközelítés között? Talán egyrészt az, hogy forduljanak bár a dolgok rosszra odakünn, mégsem feltétlenül lesz az ember boldogtalan. Talán csak kevés belső munkálkodás dolga, hogy valaki a másokat boldogtalanná tevő körülmények között elégedett maradhasson. Másrészt azonban, legyenek bár a belső körülmények manipulálhatók, hozzáigazíthatók ahhoz, ami odakint adva van, mégsem emberhez méltó dolog, ha a boldogtalanság deprimáló állapotától való menekvés puszta reményéért lemondunk céljainkról. (lásd részünkről: "Boldogok az együgyűek..."). Az ember, aki közösségben nevelkedik, és létfeltételei javához közösségi érdemek ellenében jut, nehezen függetlenítheti magát a külső körülményektől, a közösség értékrendjétől és külsődlegessé vált boldogság-normáitól. Mégis, az ember e körülményeknek nem végzetesen kiszolgáltatott, hiszen a körülményrendszert, amelytől függ, ő maga alakíthatja is. A dolgok ezirányú megközelítése már jó esélyt adhat arra, hogy kedvezőtlen sorslátszatok felléptekor ne tegye le az ember rögtön a fegyvert, mondván: mit tehetnék én, ha egyszer a körülmények mostohák?

A boldoggá válás tulajdonképpen rendkívül primitív mozzanat, és az élet dinamizmusa felől tekintve nagyon hasonlít a meghaláshoz: nyomasztó belső követelések kioltásának pillanatnyi ünnepe ez, plusz delay. Igen, igen: a boldogság pillanata, a vágyak és eredmények összevetésekor beálló megkönnyebbülés a céltalan semmivel néz farkasszemet. Talán éppen ezért vannak a boldogtalanság állapotának gyakorta rendkívül nemes vonásai, néha már-már boldogítóbb boldogtalannak lenni, mint vágyainkat folyton beteljesülve tudni, szakadatlan zuhatagosságban leledzeni.

A gazdaggá válás beálltának felismerése, ez lehet boldogító, de gazdagnak lenni, legfeljebb elégedettséget jelent. Szerencsére a tartós vágytalanság nem emberhez illő állapot. Míg a lustaság és a belátás a megkaparintott célban gyönyörködik, a lélek - és a tudatalatti felelőtlenség - vágy-kalandjának célzójával már a külvilágot pásztázza.

Mindezekkel szemben kupaclik a boldogság szárazelem jelenségeinek azon egyike ("a semmi ágán ül szivem" és, mondjuk, kis teste még hangtalan sem vacog, mert övének képzeli - mondjuk kémiailag stimulálva - a mennyek országát...) amikor tehát valakinek nincsenek - legalábbis éppen - hiába sóvárgott modelljei. Nincs külső célja, mert hipp-hopp kikapcsolta azt, és létezése fizikai követelményiben sem szenved (éppen) tűrhetetlen hiányt, örül, hogy él, pillanatnyi léte kellemesen (kedvezően) semleges. Talán sejthető: a narkósok szánandó, mert alattomos járomszíjat rájuk vető boldogsága ez.

Kérdés persze még az is, hogy mit tekintünk boldogságnak érdemileg, az Embernem küldetése, méltósága viszonylatában, vagy a történelem írta nagy könyv szerint. És ha már itt tartunk, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy más dolog a boldogság és a boldogulás. A boldogulás olyan hosszabbtávú, neurokémiailag és pszichikailag inkább jellegtelen, mint karakterisztikus folyamat, melyben társadalmi célok elérése, illetve érvényesülési eszme és életideál valósul meg, s melyet - bár "a telhetetlen elmerülhet benne..." - az ember, saját életútján végigtekintve, s különösen mások kudarcainak viszonylatában (hihi...háhá...!) végül is - ügyes csúsztatással - boldogságnak tekint és nevez.

Na és, mint non plusz ultra, itt van még az  Örök Boldogság is! Erre is kreálható egy biokémiai recept: ha a cél, vagy részcélok sokasága a vágy türelmi idején belül megvalósul, illetve felcserélődik más, módosult célra, mely hasonlóan újra megvalósul, és így tovább... illetve, ha az elért cél birtoklásának élménye a cél természetéből következően ismeretként nem dolgozható fel, nem semlegesíthető, akkor a boldogság (a beteljesülés megítélésének) állapota akár bizonytalan időkig is tovább cirkulálhat. (lásd: Ki boldogabb? vetélkedők.)

Mindennél már csak egy boldogság-gépezet lehet több: pszicho-szamárnak a pszicho-répa, melyet az a szamár egy végtelen út végén megehet. Ilyen répák az emberi vágy nehezen elérhető, mozgásban lévő csalétkei, a korszellemmel változó és nehezen megkaparintható státuszszimbólumok, a koreszméket kifejező bonyodalmas és költséges külsőségek, a teljesítési képességet próbára tevő követelményeknek való attraktív megfelelés, a nemzeti mézzel bekent címek kiérdemlése, szomszédunk permanens, sírig tartó túlszárnyalása jólét dolgában, stb. (Én is menedzser, beeee!, nekem is Porsche, beeeee!!, stb.) Mindezen csalétkek tagadhatatlan érdeme, hogy a szamárén is túltevő mozgásra ösztönzik az embert.

Boldogságkonzerv:

- Édesanyám, boldog voltam én, amikor kicsi voltam?- kérdi a boldogtalan férfi.

- Az voltál, fiam, bizony.

- Jaj de jó, de boldog vagyok, hogy én is voltam boldog!