BEMUTATÁS

Mit írunk ma? Nyomják elménket a mondható, a lehetséges mondatok fel nem tárt elágazásai, a szavak közti rések, egy szavakban rejtező jövőmodell formába nem öntött képei. Egyáltalán: nyomaszt bennünket mulasztásaink rossz életminőségbe torkollott ténye, és nincs más válaszunk, nincs más eszközünk mindez ellen, mint írni és írni.

Nem hagy nyugodni a fölénk tornyosuló, nyomasztó, nagy, közös múlt. Sok közünk van hozzá. Hajdan ez mind jövő volt, egyéni erők mentén kibomló jövő, s mi talán csak bámultunk bambán, ábrándosan, hogy ha ekkora itt a tülekedés, akkor mi ugyan miképp léphetnénk át a mi kollektívtől különbogozhatatlan jelenünkön. Ölbe tett kézzel sopánkodtunk mások brutális és alattomos törtetését látván.

Most aztán mindaz, amit nem tettünk meg - bár most, utólag, hogy ama hajdan heves jelen múltként lenyugodott, már sejthető, megtehettük volna - a közös múlt személyünkre adresszált kritikájaként üli meg jelenünket.

A kritika mindig valamiféle párhuzamosan előcitálható modellen alapul.

Nézzük csak, viszonyunk a jövőhöz hányféle lehet? Kétféle talán.

Van a stratégiai alapú viszony. A kollektív erőkre is apelláló, folyton távlati terveken munkálkodók jövőképe tartozik ide. És vannak a remény-alapúak. A szép, ábrándos jövőképek mentén sodródók jövőképe.

A remény-alapú viszony nem garantálhat semmit. Az ide tartozók számára a jövő olyasmi, ami kiderül, egyszercsak. Vagy lesz szerencséjük az ilyeneknek, ezeknek az ábrándozóknak valahogyan, vagy nem.

Ennyi bevezetés után talán már világos számomra, miről beszélek. Attól, hogy színes nyomvonalat húztam az életutamon, még megronthatta életutam távlatait az ábrándozás. A gyengék erénye ez, az ábrándozás. Kancsalul festett egekbe néz az ábrándozó – megmondta a költő. Főleg azért kancsal az a festés, mert közben azok, akik nem ábrándoznak, teljes erőből másítják a világot.

És tessék! A nagy ábrándozók, a nagy képzelőerővel bíró igaziak - nem magunkra célzunk! - a világ bármiféle változási közepette mégis ábrándozók maradtak. Hányan olvasták vajon a verset, s aki olvasta is, alkalmas volt-e jó, a gyatrácska ábrándképet kiváltó konzekvenciákra? Mit tehetett?

Kölcsey másképp közelítette meg a kérdést:

„Messzi jövendővel komolyan vess összve jelenkort, hass, alkoss, gyarapíts…” – vagyis, nézd az egészet, s azzal foglalkozz, ami mértéked szerint hiányzik még abból az életkörnyezetből, ahová beágyazódsz, ami hiányzik ahhoz, hogy az élet közüdvös legyen. Nem ábránd-e persze ez is, a kollektív jóról való ábrándozás, miközben az ember zömében alkalmatlan a kollektív jóra. Csak elfogadni, élvezni képes azt, fenntartani nem (zagyva emberáradat zagyva őrültségben – írta Ady) mert a zagyva elme a kollektív történések lényegét és tendenciáit, a fejlemények okát váltig félreérti, lábnyomából kilépni gyáván és lustán nem akarván, félre magyarázza.

Hass, alkoss, gyarapíts! Ezek csakis a jelenről szólnak, a mindenkori jelenről, melyből a jövő következésképp áll elő. Mértéked szerint ígéretes változásokban ölt testet a jövő, egyben elképzeléseid kritikájaként is, persze.

Szóval hass, alkoss, gyarapíts, és ne ábrándozz! Na de hogy kell azt csinálni, hogyan kell azt képviselni, hogy valamit ne, amire oly mély, ösztönös hajlamod mutatkozik?

Közben meg látjuk: már azok is, akik a realitásokhoz horgonyozzák magukat, messzire tekintvén tévedések tengerében vergődnek. A társadalmi cselekvés már rég nem az ember fizikai cselekvő erején alapul, hanem a tudás által megkaparintott és a trónusra emelt tudás meg a kapitalista szerencse jogán kisajátított energiákon.

Nincs az a mondat tenger, az a gondolati modell, az az alkotmány, ami képes lenne a kollektív lét organikus bonyodalmait lefedni, az értékek és érdemek szemléletének hierarchikus viszonyai közt konszenzust találni, útját állni vagy inkább útját biztosítani a más törekvések akadályaiba ütköző törekvés folytonos kitéréseinek.

A törvényesség paródiája, de törvényszerű, hogy az alkotmánybíróság a jog által megragadott valóságkép fogalmi réseiben tanyázik. Ott, ahol még nyoma sincs törvényi akaratnak. Ez az ő cselekvő terepük. Ezt a tengernyi rést hajlamuk és ideológiai megrögzöttségük szerinti mintákkal tölthetik fel, mi egyébbel, mint mondatokkal, miközben, következésképp újabb és újabb réseket generálnak. Ez számukra a jövő. A hatalom a törvények fölött.

Ne a királyokat kergessük el! Miért még mindig csak a királyokat, honfitársaim? Az alkotmánybírákat, őket kergessük el!

Igen, végül is, most, hogy március végén, szutykosítván a reggelt vastag hópárna ül tetőablakainkon, ide kellett kilukadnunk.

Ha süt a nap majd egyszer megint, akkor – talán - gondolunk majd mást is megint.

Bemutatunk a télnek, hogy mit hová neki.