Csimpaszkodások

Már egy ideje igyekszem úgy írni, hogy a legegyszerűbbek is értsék, sőt, bosszúból egyenesen úgy írni, hogy még azok is értsék, akik egyenesen büszkék arra, ha nem értenek valamit.

Most azonban szerda van, még hozzá a legközönségesebb szerda, ezért megpróbálok pusztán egyszeri kiruccanásként olyasvalamit írni, engedelmetekkel, amit első olvasásra talán csak én fogok érteni, mert se füle se farka. Ám okom van bizakodni, hogy írásomba értelmet lehel majd egy olvasó, hiszen a leghülyébb írás is ezért van, sőt, az van csak igazán ezért! Másrészt elég hosszú még az évszázad, hogy a véletlenszerű fejlődés akárhány nekifutással kedvezően módosítsa az általam itt felhasznált szavak értelmét..:-))

És miről írok? Hát persze, a fotografálásról!

A fotó (ami ma zömében elektrografikai kép) agynak szemmel és fényképezőgéppel, valamint ím már a beavatkozásnak további eszközeivel (lásd számítógép!) kötött kompromisszuma.

Kezdetben a látás volt az agynak a szemmel kötött kompromisszuma. Tisztább meglehet igen, de boldogítóbb az sem volt, mint bármi lehetőség, ami később jött, mert az ember nem annyira magának kíván látni, mint inkább a látottak értelmét kiforgatva másoknak akar hazudni.

A nemes hazugságokkal terhes képzőművészeti múlt fejleményeit most átugrom.

Jó százhetven évvel ezelőtt kezdődött az a korszak, amikor a képzőművészeti eszközök után beintegrálódott az agy fent említett kompromisszumának feltételrendszerébe a fényképezőgép, mint a nyilvánvalóság egyféle garanciáját nyújtó eszköz. A fényképezőgép új módon erősítette az agyat a maga elvont műveleteiben, mondhatjuk úgy is: képzelődéseiben vagy akár: nosztalgikus képzelődéseiben. Ehhez társultak aztán a korszerű fényképezőgépek bravúros lehetőségei az időbeli leképzés manipulálása terén.

A fenti kompromisszum szó tartalma egyébként szapienszi esetünkben leegyszerűsítve annyit tesz, hogy az ember nem akármit, hanem csak olyasmit gondol, ami az eszközök által vizuálisan megjeleníthető.

De mit is akarok mondani?

A gondolkodásnak a külső feltételrendszerhez való viszonya az elme korlátai és a jellem gyarlóságai folytán elég könnyen összezagyválható, és ilyenkor az ábrázolás üzenete könnyen követhetetlenné lesz, nulla értékűvé silányul. Hogy lehet ezt megúszni?

Ráadásul van ennél még rosszabb is, olyan helyzet, amikor az ember fényképezőgépével rácsimpaszkodik valaki más elméjének megnyilvánulásaira (lásd például tánc fotó meg ilyenek.) Jó esetben ráébred az ürge a maga alantas szerepére, és pillanatfázisok elkapkodása helyett megpróbál gondolatilag kitörni, megpróbálja figyelembe venni és formai leleményekbe konvertálni a fényképezőgép szerepéből adódó új viszonylatot. Ez azonban csupán a történés síkján és a nézőpont választásban érvényes. Az eleve adott esztétikai felszereltség (kosztümök, koloritás stb.) vagy a világítás terén, például, különösen annak jellegét illetően (ami pedig a fotográfikusan épített képnek igen fontos összetevője) nincs a fotósnak sok lehetősége.

Ilyenkor, a saját gondolkodás bevetésekor a kompromisszum-kényszer még hatalmasabbra növekedik, miközben meg nyomában maradni annak a gondolatnak, aminek külsőségein csimpaszkodunk - sőt, mi több, túltenni azon! - a másneműség okán csak akkor sikerülhet, ha az a fotografáló ember az ő elméjében, képzelgő ösztönében szuverén valaki, s új szellemi síneket fektetve elébe képes vágni annak, ami történik. Ha ez nem sikerül, mert a hozzá való tehetség nem adatott meg, az eredetit-gondolás vágya a történések farkán tipor, vagy ha tetszik, saját farkába harap: a kifejezés nemtelen lesz, utólagos magyarázkodásokra apellál, a befogadó részéről meg értetlenségbe torkollik (ezt most miért kellett lefényképezni?)

A mások értékeire csimpaszkodóknak két dolog tetszik nagyon. Olyasmi, ami történés, tehát telis-tele van egyedi pillanattal, ami aztán levadászható, illetve, amikor a más által alkotott, esztétikailag megformált -ab ovo értékreferenciákkal bíró - objektum bonyolult kontextusba van környezetével (Lenin szobor egy ódon tér közepén :-) és így puszta nézőszögi beavatkozással, saját hozzáadott értékként asszociációkat lehet kiváltani.

Portrét fotózni, ha a csimpaszkodás reményével is, már motiváltabb fotográfiai kaland, ám pszichológiai érzék nélkül ez sem ígéretes, mert a hidegen hagyott portréalany elkezdi a kirakati hazugságokat – például arra koncentrál, hogy ő szép, vagy egyéb hiú blődségeket sugároz magáról, vagy – felhagyva a maga történésével – leginkább unottan várakozik, hogy most akkor mi lesz. Várni pedig valamire emez oldalon is, hogy a modell elevenségének süppedése talán visszájára fordul – Szipál Mártonnal vallhatjuk – mindennél nagyobb ostobaság, mert nem fog történni semmi. A várakozásba süppedt alany lelki történését működésbe hozni, ez ugyancsak rátermettséget követel, ami nem attól adatik, hogy portrézásba fogtunk vagy drága volt a gépünk.

Pusztán építészeti fotót, épületek lényegéről referáló képet még ennél is kevésbé igyekszik kattintani az alkotásvágytól hajtott csimpaszkodó, azért, mert az épületnek aztán végképp nincs egyedi pillanata. Nincs mit levadászni, nincs kattintás-bravúr. Az épület egyik pillanata (leszámítva a háborúkat) épp olyan, mint a másik. Vizuálisan nem történik, nem fejlődik semmi.

Ha mi nem olyanok, nem olcsó vadászgatók vagyunk, s komolyan vesszük a kihívást, ami elé elménket az uniformizált eszközrendszer állítja, vagyis csakis sajátmagunkba vagyunk hajlandók csimpaszkodni, akkor legígéretesebb egy kettétört téglát vagy elrozsdásodott drótgubancot, esetleg árok fenekét stb. nézni - tehát valami esztétikai formátlanságot - míg eszünkbe nem jut róla valami, ami megformálásra érdemes, és garantáltan a mi kreatív képességeinkről fog referálni. Innen persze a jel-jelentés láncolatán át eljutni a jelentőségig, igen nehéz dolog. Ezért még a legjobbak is menekülnek innen.

Lehet, persze, ígéretek nélkül is éldegélni, örülni, hogy luk van gépünk hátulján, amin a fény, nem egészen úgy, ahogy amott bement, kijön.

Lehet aztán újabban fotóval más irányú kommunikációs célokat is szolgálni, például egy falra akasztott blőd kattintásunk, vizuális akármink jogán olyan társaságokba keveredni, ahol aztán tudunk majd ismerkedni, akármiféle szociális vagy szakmai háttérkörülményekről vagy egyéb szamárságokról sznobos fontoskodással fecsegni, aminek persze a fotográfusi egyéniség érlelődéséhez semmi de semmi köze.

Egy klasszikus csimpaszkodás, amikor a szegedi Biológiai Kutatóközpont előtti fénydinamikus szobor esztétikai értékeivel, mint idegen tollakkal ékeskedünk. (a szerző saját csimpaszkodása :-)