Felbontás és gondolat

Minden fotóábrázolat mögött van egy háttérvilág, egyfajta felbontás-hiányos vizuális kosz, ami a látható dolgok végtelen finom szövetének referenciái helyett dereng elő a tárgyi elemek körvonalai, a rajzolat mögül, amikor a kópiához túl bátran közelítünk. Valami látható ez, ami azonban képileg és gondolatilag sem nem valami, sem nem semmi.

Nem így a grafikánál vagy a festménynél, ahol a képépítő matéria, a tus, a grafit, a festék, midőn elfogy annak részleteiben a rábízott üzenet, végtelen részletességgel mond még sajátmagáról materiális igazságokat.

Érdekesen köztes helyzet áll elő az elektrogafikánál, ami minden látványfoszlányt képes kódolt vizuális elemekre konvertálni, és ahol így, amennyiben ez a konverzió szoftveresen lejátszódott csakugyan, legbelül nincs más, csak tónusértékkel és körvonallal bíró kódelemek, azután semmi, csak a puszta bizonyosság, hogy absztrakt a gondolat, hogy ennél többre nem gondolt az alkotó, vagyis, hogy az alkotó uralja a képét.

A rossz elektrogafikánál, amiből persze tengernyi sok van, ott marad a kiindulásul szolgáló fényinformációból felbontásbeli gyarlóságok okán keletkezett vizuális kosz, a sem valami sem semmi, ami sem mesterségileg, sem gondolatilag nem volt birtokba vehető, de amit eliminálni sem sikerült.

Egyesek úgy veszik fel a harcot a felbontásbeli gyarlóság fenyegetésével, hogy kiváló felbontásra képes technikával nyomulnak további részletek felé, olyan mélységig, ahová természetes élethelyzetekben a néző már nem képes odanyomulni, ahol már nem történhet meg a végesség leleplezése.

Ám míg manapság efféle teljesítményeken csodálkozunk, miközben bámulva állunk a felbontással hivalkodó, több négyzetméteres fotókópiák előtt, néha felfigyelünk tán arra, hogy némán hallgatnak esztétikai érzékeink, hogy nincs a képnek sem lelkivilága, sem formai különössége, nem sugárzik belőle felfedezés értékű gondolat sem. Első pillantásra persze ezek az először látott felbontás-bravúrok mindig lenyűgöznek bennünket, de aztán jön a második pillantás meg a többi. Mi lesz ezekkel a fotókkal, ezekkel a kolosszális képlepedőkkel, mondjuk, száz, talán csak ötven vagy akár csak öt év múlva? Egyáltalán, egészben élik-e túl a kiállításbontás viszontagságait?