Így kanyarítom most elébetek legfrissebb esti mesémet.
Az ufo lány meg az ősfestő
Elkészült az altamirai ősember a barlangrajzával. Nagy
híre kelt, mert a lányon, ahelyett hogy meztelenül kergette volna a
bölénybikát, volt valami furcsa öltözék. Akinek kevés láng akadt a keze ügyébe,
sietett megnézni.
Az ősfestő ott állt naphosszat műve előtt, hogy távol
tartsa a kormozókat. Ha nevüket kiáltotta, tisztelettel hátráltak a faltól, de
aztán egymástól bátorodva megint csak közelebb araszoltak, le nem tudták venni
szemüket arról a kiszögellésekkel teli gyűrűről, ami a bölényt lándzsázó lány
homlokát körülvette, mert ez a szájától induló gyűrű ezüstösen csillogott az
imbolygó fényben.
Bejön aztán valaki, csöpögő fáklyával odanyomakodik,
mindenki számára ismeretlen, és azt mondja: én ezt már láttam, Toulouse-tól
délre. A Niaux barlang mellett él egy ember, aki ugyanezt megfestette, arról
lett ez koppintva, csak hát ég és föld az meg ez, mert a tehetséget nem lehet
koppintani.
A festő ezen ugyancsak elcsodálkozott, már hogy jöhet
ilyesmi szóba? Próbált mellé beszélni.
- A vadászatot mindig ugyanúgy szoktuk ábrázolni.
- Nekem mondod? – szólt az idegen. - Ember, bölény mindig
ugyanúgy fut, persze, falsíkba fekvőn, a szarv meg szemből, kicsavarodva. Meg
se említem, hogy a niauxi festő, érdekes mód, épp a plasztika agyaggal való újszerű
kiemelésére törekszik, amivel itt te is próbálkozol. A földfestékkel való eddig
ismeretlen formakitöltést sem hozom szóba én, dehogy hozom, bár különös összecsengés ez is,
de nem említem, mert a perdöntő dolog a lány feje és ruhája. Ilyen véletlen
nincsen!
A Niaux barlang bölényvadászatát a tél kezdetén festették,
a rossz idő miatt még nem indult be az idegenforgalom, érthető volt, ha az
altamiraiak nem tudnak róla. Másrészt a niauxiak mezőgazdasággal foglalkoztak,
érthetetlen volt tehát a vadász életmódot folytató altamiraiaknak, miért
ábrázolnának azok ott bölényvadászatot.
- Ez meddig van nyitva? – kérdezte az idegen, miután erősen
lángoló botjával alaposan körbepásztázta a több csoportra bomló jelenetet.
Az ősfestő nem tudott válaszolni, nem is hallott még
ilyesmiről, hogy ha fest az ember valamit, az nyitva volna, aztán meg csukva.
- A miénket a toulousi területi törzsfőnök nyitotta meg.
Aha, miénket! Ezek szerint ez oda valósi. Rázúdultak volna
nyomban, mert altamirai a niauxit szívesen fogyasztja, de valahogy mégsem
mozdultak. Túl erős volt a fáklyája. Baj nélkül kihátrált hát az ember, csak
ott falta fel aztán a szabad lángra várakozó sokaság, mikor kikiáltott a bent
lévők közül valamelyik, hogy Niaux. Elég volt ennyit kiáltani.
Amikor megjött a tavasz, erős falkában útnak indult a
vadásznép jól felszerelt küldöttsége megnézni, mi van a Niauxi barlangban. Az
altamirai festő egész télen hergelte őket rendesen.
Három hét is eltelt, mire oda értek, Ariegen is túl, Toulouse
aljába.
Nem találtak semmit. Addigra már lesikálták a falat. Aludt
azonban a sötét boltozat alatt egy alak, azt amikor felverték, kiderült, hogy őrnek
hagyták itt, nehogy telehugyálják a niauxi fedéltelenek a kultúrának szentelt
helyet. Az altamiraiak nem éppen barátságos módszerekkel kiszedték ebből az őrből, hogy
legközelebb ősszel lesz itt kiállítás, és hogy maradnak a sikertémánál: ufo
lány bölényekkel.
- Mi az, hogy ufo? – kérdezte dühbe gurulva az altamirai
festő, úgy érezte, össze akarják őket zavarni.
- Csak rövidítés: ugyanúgy fog ordítani, ezt jelenti,
ennek a rövidítése: ufo. Ez lesz a kép lényege, mert ez tetszett az ittenieknek
legjobban, ahogy az ezüst ordítás kijön a lány fejéből.
- Aha! – mondták erre az altamiraiak. – Hol lakik ez a ti
festőtök?
- Nem lakik az sehol. Folyton az erdőkben kóborol, Toulouson
is messze túl, ahol azt a fényes festéket találta.
Na, akkor mifelénk kóborol, mert azt a fényes festéket én
dobtam el, már alig volt benne.
– Mi-fe-lénk? Hát ti honnan valók vagytok? Csak nem…
- De bizony!
Az altamiraiak, miután így lebuktak, megették a barlangőrt,
és friss erőre kapva indultak haza.
A festő már tudta, mit fog csinálni. Hatszor akkora képet
fest. Ám a törzsfőnököt meg kell nyernie. Nem csak annak, hogy az új kiállítást
ő vagy a fősámán nyissa majd meg, hanem hogy legyen támogatás. Ekkora
kompozíciót bevilágítani már kevés lesz a családja, oda már legalább száz fáklyás
ember kell, hogy el ne vétse az arányokat, miközben dolgozik. Faszén is kell
jócskán, márpedig, ha nincs tiltás alatt, azt mindenki lopkodja magának. Mióta
az altamirai gyerekek látták a barlangrajzot, valahányan firkálnak.
Ezüst festék. Na, az bizony, a legnagyobb gond! Maga sem
tudta, hogyan került az erdőbe az a fényes henger, amiből kifolyt. A niauxi
festő! Őt kéne elkapnia. Kiverni belőle, ha tud valamit. Aztán meg is enni,
persze, mert nem kedvez Altamira jó hírének a konkurencia.
Mi, hogy mi lett aztán ebből az egészből? Azt talán elmesélem később, hogy a következő jégkorszak utánra is maradjon valami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése