féneri pillanat

Mi a pillanat az elmúlás mélységes örökkévalósága közepette?
Csakis az ember észlelésének tárgya, s mint felmagasztalt, csakis az élet nevű cirkusznak valamely elmúlásból kiragadni remélt mikrojelenete.
Az én csacska GÖELEVENem is a pillanat örökkévalóságba emelésén fáradozik, s néha talán nem is hiába.
Ím Féner Tamás egy emberi szemmel talán meg sem pillantható pillanata a tegnap estéből, midőn e deprimált mágus, ki cseppet sem tarolt kártyalapjait újabb keveréssel ismét kiterítette (ezúttal a Zsidó Múzeum kiállító termeiben) egyetlen szempillantásnyira fejet hajt közönsége előtt. Szinte hihetetlen, és mégis!
Milyen kár, hogy az én csacska barátom feje fölött is (nem Fénerre gondolok, hanem GÖELEVENre) az elmúlás, történetesen a digitális elmúlás keselyűi keringenek!

 A középső teremben Féner közéletünk bizonyos arcait vonultatta fel, olyasféle kompozíciós felfogással, mintha a társadalmi meg nem állapodottságnak állítana mementót. Számunkra ez valamiféle esztétikailag nemtelen átvágó ösvénynek tűnik  a művészet politikailag szerpentinessé hajszolt (hajdan nyílegyenes?) útjának kanyarulatai között. Ráadásul: What about igyet recs? Politikáról a művészet nyelvén nem igazán lehet értelmesen szólalni. Csak nem vizuális kommunikációhoz van szerencsénk? És akkor hol, mikor hangzott el a verbális expozé? Juhász Ferencé nem igazán ilyesmi volt.
    

Régi szokásomhoz híven lábra is mentem.
Egyelőre még Benkő Imre is a régi: ím hozta a Hemző kiállításon (és még hol mimindenütt) felvonultatott formáját.

Csak emlékeztetőül:
ez itt GÖELEVEN, aki minden alakoskodás nélkül vár a nagy pillanatokra,
történetesen épp a kinaiak bejövetelére :-)

Képregriport

Kiállításmegnyitón
avagy A Kékharisnya rövid története

Muslicák

Különös nyár volt az idei: megúsztuk szúnyog és légy nélkül. Bár amikor valamelyik vacsora közben teljesen fölöslegesen szóba hoztam ezt a másoknak is kézenfekvő tényt, hát nem az orromra szállt egy kis piaci légy? Mintha csak lejáratni akarna legfőbb riválisom, feleségem előtt, vagy csak leckéztetni próbálná a vaksi öreget. Nem dőltem kardomba, egy légy nem csinál nyarat.

November elején viszont, mikor már senki sem várta volna, muslicák bukkantak fel a konyhában. Kicsit bosszantott ez a fordulat, ahányat láttam, levadásztam. Reggel viszont vagy akár már fél órával a csapkodás után megint ott ült néhány az asztalt díszítő gyümölcsökön.

Ezeket is lecsaptam, persze, de mindhiába. Orrom előtt újabb és újabb muslicák köröztek.

Nem vagyok az a kunyerbáló típus, nem nyaggatom túl gyakran a teremtőt, de most mégis eleresztettem egy kérdés formájú fohászt. Mondja meg, ha egyáltalán szóba áll velem, hány muslica van még meglehetősen tágas konyhánkban.

És képzeljétek, válaszolt! Azt már úgysem találnátok ki, mit, ezért elárulom:

- Végtelen sok. – Magyarázatként még hozzátette: - A kozmoszban nincs konyha, teremtett kint és bent, ezek csupán emberi kényszerképzetek. Hogy faja fennmaradjon, születése pillanatától azon munkálkodik a muslica szakadatlan, s nem kevesebb joggal mint az ember.

Uram, teremtőm, logikusnak látszik, de azért agyonvertem még párat tárt ablakim mögött, hátha értenek a légycsapóból, és más irányt választanak kiteljesedésüknek ezek a velem egyenrangú kis semmirekellők.

Na, megmondom, ahogy volt: melegebb éghajlatra küldtem őket, és zömében értettek is a szóból. Ezt az egyet kivéve, amelyik még november végén is itt szemtelenkedett.

az elhurcoltak

Ma van az elhurcoltak napja. 47 éves volt apám, amikor elragadták az oroszok. Talán németesen hangzó neve miatt, talán csak, mert hadi szolgálatra alkalmatlanként a Zsitvai Leó utca egyik pincéjében bújkált a bombák elől családjával. Rövid út volt, még panaszkodni sem maradt ideje, mint sok szerencsés szerencsétlennek. Gödöllőig jutott a menet, ott vérhasban elpusztult csaknem mindenki, aki málenkij robotban reménykedett a januári hidegben. Úgy emlékszem, épp Lenin születése napján halt meg apám. Jeltelen tömegsírban nyugszik.
Az orvos hozta, suttogta anyámnak a hírt, két tágra nyílt szemű gyerek előtt. Anyám szemén láttam, hogy valami baj van. Csak meredtem ide-oda, rémülten, nem sokat értettem a világból.
Anyám, ki sírig hű maradt, lebegtette az igazságot: talán mégsem ő volt, akiről az orvos beszélt, talán még visszatér. Egyszer mintha megzörgette volna ablakunkat az éj közepén, Szolnokon.
Pár évtizeden át vártam, aztán elengedtem.
Érdekes lett volna, gyerekként egy apával.
Ma rá emlékezem.

Elszakadtunk a valóságtól

Már amikor a tűsarkúkat megpillantottam a Mercedes kerekek között, s még inkább, amikor  a tigrisrákba cukkintott norvég lazac steaket feltálalták, és aztán végképp, amikor a Száztagú csúcsrajáratta a Szép vagy Magyarországot, úgy éreztem, hogy az idei Erzsébet bálon elszakadtunk a valóságtól.
Én azóta visszaszakadtam. Nem tudom, a többiekkel, polgármesterünkkel például hogy van.

Sisi. Távolban a polgármester megnyitó beszéde

Dámapikcsör

Helyszín a Corinthia Hotel volt (Budapest - Európa - Föld - Naprendszer) , ahol a báltermet felújításakor egy ügyes képzeletű angol festő körbefestette történelmünk nagyjainak célfotóival. Később a legközépsőbbet ezek közül a hotel tulajdonosa kivágta, mint a macskasz... (talán éppen első nagy királyunkat) és a maga galapagoszi ábrázatát biggyesztette a helyébe. Onnan néz a legnagyobb máltai szeretettel a bálozók szolgálatára.

Férfiharc a nőért?

Emlékeztek régebbi postomra?
Most látom, hogy mintha azóta történt volna valami.

Szájtátás a MÜPÁban

Újfajta kulturális csodákat kínál a világ. A közönség kísérleti zeneprodukció kezdésére vár a MÜPÁban.
A koncert interaktív, a műfaja itt még ismeretlen: TELEMATIC. Bámulunk a vászonra, ahol a koncert egyik távoli közreműködőjét látjuk videoképen. Indianapolisban vár a kezdésre (délelőtt 9 és 10 között lehet ott az idő) reggelizik, ásítozik, mintha itt sem lennénk.

Fotóhaikuk

Szombaton is dolgozom. Sűrítem intermediális meglátásaimat.
Jelenleg ez a helyzet:

                                         Író muzsikál.

                                     Szegett kedve billen

                                        tyűktől ajzódik.

Csak nem?

Betiltotta a PSZÁF a bónusz besorolás megcinkelésére köthető biztosítási csomagot.

Nocsak! Szépség, okosság, tehetség már igen, közúti vétlenség még nem vásárolható?

Csorbítható az ember legfőbb becsvágya: pénzében rejlő hatalma, azaz, a törtetés pénzen vett szabadsága?

Csak nem javul a világ? Csak nem sejlett fel a morál illékony körvonala a törvénykezők vaksi szeme előtt?

kortársakrul

Az ArtMarketről hazafelé jövet szamárságokon filóztam.

Egyre gyakrabban hallja az ember, hogy „kortárs művészet”, s úgy, mintha e kifejezés mögött valami korszakos rejlene. Talán a művészetről gondolkodók paradigmaváltása az. Művészeti paradigma, mi fontos nézőszögből sarjad? Leginkább annak fontos, akinek - hogy, hogy nem - learatták előre lehetséges babérjait.

Mi kortárs művészek vagyunk, ti viszont csak jelenkoriak, hangoztatja egy nemzetközi távlatok felé tapintó szövetkezés.

A kultúra értéke viszonylagos dolog, bár állandónak látszik, amíg az ember alapjaiban ugyanaz, mint amilyennek teremtve lett. Mégis, ha a kultúra konkrét mibenléte egyféle változó, akkor a kulturális érték érvényessége konszenzus dolga. Tetű lassú és véletlenszerű ez az összebólintás, de sebesen híre kel, ha megtörtént.

Most tehát kortársra és jelenkorira hasadt a művészek hajdan sem egységes mineműsége. Bizonyára így van, ha ennyire mondják, hogy így van. Uraim, ez realitás! Hölgyeim, csak nyugodtan Önök is, mintha csak szintén Uraim lennének!

Miben áll a kortársság éppen érvényes voltának realitása? A kultúra terében közreható egyéni erők térben és időben kialakuló interferenciáiban, a divatba jött formaságok és közelítések szembeszökő hangsúlyaiban.

Ha leoldhatnánk művészmagunkról valamiféle oldószerrel a folyton termő és ránk kövülő kölcsönösködések összetartó ragacsát, és ha elkergethetnénk magunktól a folyvást köröttünk sűrűsödő sznobokat is, akkor ott állnánk műveinkkel egyesegyedül ajánlataink piacán, és a nem beavatott, a természettől természetesre fogékony közönség csak azon pihentetné meg tekintetét, aki az eredendő, még idomítatlan emberi érzékekhez és a romlatlan képzelethez szól, s a nem racionális szférákból vetít mesés értelmet a racionalitás zűrős dolgaira. Lehet, hogy összezavart agyával semmit nem értene, de látná, hogy mit volna jó érteni.

Az érzés nem is annyira, hanem sokkal leginkább a gondolat interferál manapság már nagyon-nagyon vadul, s mintha mára a túl sok történeti és más reflektív áttételeződés okán elzápult volna a gondolkodás. Nyomon követhetetlen áttételeződéseken és biznisz ajánlatokon kap gellertet, vált értelmet irányadó mivolta, s verődik összevissza. Számtalan lóugrásos következtetés gerjed újra és újra, olyannyira, hogy az agyalókat leszámítva mindannyiunk számára hiteltelen lett az okosság, belterjes az egymás szavait kiforgatók vitatkozása.

Ám az a fent említett oldószer nem létezik, és a sznobok sem kergethetők el, mert a vaksi kíváncsiság farvizén folyvást újrateremnek. Süketséget álcázva özönlenek a szólítás túlsó partjaira.

S mert azok a fránya interferenciák mindig erősek és dominánsak, mindig van s lesz is kiváltság-cirkusz, és éppen mindig nem illik leleplezni a bohócokat, sőt, nem is ajánlatos, mert interferálásban ( vagy ha tetszik: összeverődésben) van az erő.

Dobálják a virulensek és ambíciózusak vakon a mukkanás köveit szellemük állóvízébe.

A művészet történetét sokan már csak azért tanulmányozzák, hogy tudják, min kell túl lenniök, ha modernnek kívánnak látszani.

Ezeket a tök zagyvaságokat gondoltam útban hazafelé.

Teljes standfalat betöltő kortársi jelenlét

Farkasok ha összenéznek

Az ArtMarket csak négy napos, ám ha jó irányba tekint az ember, láthat ám ott érdekes dolgokat később is.

Egy kortárs pillanat:
séjp of dö teremőr

Az ArtMarketet éltető táp

Lábra is mentem:
egy kortárs látogató

fotókópiák csak úgy:
kunkortárs művészet















Hatalmas kiállítás, vagy negyvenöt galéria, közel ennyi más kiállító. Tengernyi látogató. Míly kár, hogy ilyen zsufiban a művészet sosincs jelen. Elillan, s csak a művek maradnak. De lehet bogarászni.
Sok blőd fotófélét látni, ám akadnak lelkesítő dolgok is. Detto a festészet terén. Kiosztottam egy aranyplecsnit Fátyol Violának Mama tésztaglóriával című fotójáért. Tóth Gyuri két fotója is tetszett nagyon, az Erdész Galériában. Ráadásul Andy Warhollal közös kiállítótérben. Azannyát!


Ez már az udvaron vót. Svéd beütés, ha jól láttam, Volvo

HEMZŐ elment

Sokunkat szíven ütött, hogy tegnap hajnalban eltávozott örökre Hemző Károly.
1928ban született Budapesten.15 éves korában kezdett fotózni.

1942 és 44 között a Hunnia filmgyárban fotólaborálást tanult, 1949 és 1951 között mélynyomó fényképész és retusőr szakképzésben részesült.

Az ifjúkori hasznos tanácsokért Inkey Tibor, Escher Károly és Komlós Tibor nevét említette mindig tisztelettel. A sok kiváló és általa tisztelt fotográfus között első helyen állt számára H. C. Bresson.

Első fényképezőgépe egy 6x9-es, lemezes, rollfilm kazettával felszerelt Zeiss Ikon gép volt. Leginkább azonban a Nikon gépeket szerette, a digitális világba meg egy Canon IXUS 800-zal lépett be.

Önmagát mindig fotográfusnak nevezte, pusztán azért, mert „…a fényképész kis hazánkban a Mosoly Albumát jelenti.”

Szakterület dolgában fotóriporternek, sajtófotósnak tartotta magát. Élete fő műveit a sportfotóban kattintotta, de a Hungarian Review riportereként is hazánk számtalan értékét örökítette meg. A Nadar csoport tagjaként a vizuális élmény közvetítését tekintette legfőbb feladatának, és számára a legfőbb formai momentum a legmegfelelőbb pillanat volt, de megérezte, mikor jött el az idő a váltásra (a II. Világháború alatt szerzett súlyos TBC-ből a Sterptomycinnek és még inkább a családjának köszönhetően kigyógyult, de ifjú korától veszélyeztetett egészségi állapottal kellett számolnia,) és így az utolsó három évtizedben főképp alkalmazott fotográfiával, közelebbről: a gasztronómiai fotózással  foglalkozott.

Munkálkodása mindig lelkes és egyben rapszodikus is volt, leadási határidőkhöz igazodott. Munkálkodásában visszacsengtek a nagy költőnktől oly sokszor idézett szavak: „dolgozni csak szépen…”

A szakmán belül mindenki szerette és becsülte, konkurensek sosem állták útját. Sosem áldozott be senkit és semmit a sikereiért.

A kérdésre, hogy ki volna az öt legfontosabb barátja, így válaszolt:

„Nem tudok csak öt legfontosabb barátot megjelölni, mert az évek során, nem csak szerelmek, de barátságok is elmúlhattak, ám ettől még a maguk idejében a legfontosabbak lehettek. Voltak, nagyon fontos iskolai barátaim, volt nagyon fontos betegtárs barátom, volt gazdálkodó, voltak sportolók, van orvos, jogász, újságíró, de kétségtelen a legtöbb barátom szakmabéli.”

Legjobban a könyvben való publikálás és a kiállítás lehetősége érdekelte.

Félszázat közelíti a Gust Art Studio Bt. által, feleségével, Lajos Marival közösen kiadott, általa fotografált könyvek száma.

Idős korára legfőbb becsvágya lett, hogy hátrahagyhassa életművét az utókornak (ez néhány éve megtörtént, életművét befogadta a Nemzeti Múzeum.)

Néhány éve még együtt játszadoztunk. Küldött e-meilben  fotókat és én arra asszociáltam valamit:

 

Játékos célzás arra, hogy a hajdani sportfotós ma az ételek között keresi a témát

Feltűnt nekem, hogy amikor az ételfotóra berendezett, hajlékony halogénlámpákkal felszerelt stúdióban  kevés játékot megenged magának, akkor képein szinte mindig felbukkan kékes fényben egy jókora kés.

Rá is játszottam erre:

Akkor még nem gondoltam, hogy ez a kép mennyire emblematikus:

 Hemző Károly egyik utolsó üzenete a világnak (egy gondolatai felől faggatózó kérdőívre válaszolt):
„A kés az munkaeszköz, semmi esetre sem fegyver.”

szinte

Most, hogy ismét
ősz húrja zsong,
némán kushadnak
a kukákban a

szinte ti ki sem tudjátok találni, micsodák,
az eldobható izék...
a szinte tiszta új hogyishívjákok.
Én is alig akartam hinni  a szememnek :-)

Boldog tökfej

A kis pumpkin a halloweennel érkezett. Alig telt el egy hét azóta, és már éveket öregedett. Hát igen, aki két végéről égeti a gyertyát...
Viszont rendületlen derűvel vigyorog. Vigyorog, mint az úritök, mondják a rosszmájúak. Hadd mondják! Én jókedvre derülök tőle. Mindig is ilyen boldog kis tökfej szerettem volna lenni. De hát az élet - köztetek, az egy komoly dolog.

X de mégsem döntetlen?

Nézem este, már jó későn, mire jutottak az ikszfaktoron. Hát ott áll a reflektorfényben Keresztes Ildikó az egész nyakán maradt fészekaljával. Egyet még továbbengedett a nép, az az esemesezős, a maradék kettőnek meg vívni kellett. Keresztes Ildikó szíve majdnem megszakadt, s amikor visszaült ítészi székébe, hogy négyesben döntsenek, már ha tudnak, eképpen kiáltott: 

„Az összes fanyalgónak, aki összevissza firkál, azt kívánom, hogy egyszer üljön itt.”

Mikor felhangzott a vívás, úgy éreztem, a két vívó a nép kegyéért való vívásába minden giccset belead. A mentorok meg, azt az egyet kivéve, pocskondiáztak. NagyFeró annyira be volt vadulva, hogy az elhangzott MátéPéter utánérzés-dagályt le neotonfamiliázta. Geszti meg csak undorgott.

Érdekes, hát a sokhetes, országra szóló, zenekultúránkat meghatározó felkészülés alatt a giccsről egy árva szó sem esett?

X, vagyis döntetlen aztán mégsem lett. Végül a kis Bea hullott ki. Szépen festett szeme olyan kerek lett, mint ki alól kihúzták az utolsó szál világot jelentő deszkát.

Most hogy ezeket firkálom itten összevissza, beugrik nekem a szégyen: ez az Ildikó talán nem is azokéra, hanem az én fanyalgásomra célzott, hogy bár én ülnék a helyében! Nocsak!

De már miért ne? Mennyi lehet ezeknek a gázsijuk?

e-szellemvasút

avagy a halhatatlanság widéke

A Facebook gyors kipusztulását jósolják egy még lehengerlőbb, még világfelforgatóbb kommunikációs ötlet felbukkanása okán.

Rá is bukkantam a minap. Az ötlet projektneve IWIW. Már látogatható.

Farkas Antal Jama. 1960.június 22. Családi állapot: kapcsolatban.

A tragikusan korán távozott unikális egyéniség ezek szerint, ím, mégis köztünk van. Fején megüdvözült háztartási gép burka.

9x12-es méretű diára fotózott műve, a Gipszlakás alatt a Botox legyőzte épp a ráncokat.

Odébb, a művészetértés bizonyságaként: „varázsolja újjá otthonát!” – kínálja pénzét a CIB.

Szóval, múlhatatlanul zajlik az élet, kérem szépen!

Bár a jelek szerint itt örökké élhetünk, egyetlen baj mégis van ezzel az IWIW-vel. Nem lehet összevissza locsogni, amit pedig mindenki úgy, de úgy szeret. Úgyhogy én mégsem jósolok hosszú jövőt neki.

Pedig Farkas Antal Jamát – IWIW éltesse! - bizisten szeretem.