(avagy hétvége van, a rencergazda hallgat - húzom kicsit a bizonytalanságtól terhes időt :-)
Ujjaival lazán összekulcsolt két tenyerét térdei között szorongatva ült G. a zsúfolt teraszon, a nyári melegben olvadozó fagylaltos kelyhe előtt, és álnok kis operett dalocskákat dúdolt Z. fülébe, aki a viszontlátás örömére meghívatta magát fagylaltozni. "Élt hajdanán egy hottentotta lány..." stb., stb., ezt az operett betétet dúdolta G.-vel együtt a habzsoló Z.is.
G. némi kétségbeeséssel további dalocskák után kutatott emlékezete Z.-vel közös szegmensében, hogy tovakergesse az életidő tehetetlenségre kárhoztatott, költségekkel terhes fikarcnyi szakaszát, és ekkor hirtelen megérintette a semmi.
G. lelassult a strófácska közepén.
- Te érzékeny lélek vagy, G., többre érdemes, mint ez az alak itten, mint ez a sok tortazabáló, élveteg, semmit hajhászó körötted. Mit óbégatsz itt hülyeségeket? Miért félsz csendben maradni, míg ez a leimoló alak a fagylaltodat bezabálja? Neked jár a semmi. Akarod?
És mire G. bólintott képzeletében, már el is vegyült ez a hang a júniusi áramlatokkal. Vákuumos lett a csekély távolság G. és Z. között. Ostobán hamis lett, majd elhalt az imént felidézett dallamfoszlány Z. fagylalttal bélelt garatában.
G. ponttá zsugorodva látta élettörténetét. Nem volt semmi formája, alakja, kiterjedése. Ez a Z. sem volt benne. Mintha semmi sem történt volna vele egész életében. Illetve azon az oldalán, ahol a fény érte, mégis valami: Valkó tanár úr, aki megint és megint kettest ad magyarból valakinek. Ezt jól ismerte, s eddig ügyes karcolatokkal, pamfletekkel és maga körül szerteszórt belterjes versikékkel mindig kivédte, de most csak egy kurva nagy zuhanást érzett, egy olcsó levitáció félét volt képes tételezni, amit a világot jelentő deszkák fölött ő performál s az élvhajhász, nassoló közönség megengedő vigyorral odalegyint egy pillanatra.
Z. is megakadt régiszépidőzős bugyborgásai közepén, (dalocskájával épp ezeknek remélte G. elejét venni) tekintete elnyílt és már inkább mégsem kért még egy fagylaltot. Látta, hogy G.-t idegen szoftverek rohanják meg, hogy G. egyre homályosul, hogy valami nagy baj van.
Gyorsan felállt, ő már itt sincs, itt sem volt, el sem jött, nem találkozott senkivel. G.-vel? Nem is ismerték egymást. Ő éppen most jött, szabad asztalt keres. Azt a másik kelyhet, meg az övét, ami az asztalon állt, alján színes fagylaltnyomokkal, valaki más, esetleg egy német turista hagyta ott.
A terasz távoli sarkában a zenész kissé fáradt ujjakkal a különbséget zongorázta semmi és valami között.
Megfoghatatlan fenomén gyanánt a pincér hangja lebegett Z. fagylaltos kelyhe fölé:
- Parancsoljon Uram, igen, két fagylalt, ha nem lesz még valami egyéb... - aztán a pincér maga is ott termett.
- Csak azt akartam... Itt az előbb volt még egy Gé. Nem látta?
- Semmit sem láttam, én itt ilyenkor dolgozom, Uram, hordom a lét, a fagyit a maga szolgálatára.
- Lét, ja, persze! És akkor megmondaná, hogy mit jelent, hova hat, például a kiáltás egyedül a puszta létben? ... teljesen egyesegyedül – tette hozzá Z. kétségbe esve, hogy kicsit húzza az időt, mert volt nála persze pénz, de nagyon-nagyon nem szeretett volna fizetni.
A pincér értetlenül hátra csapta állát.
- Semmit, semmit nem jelent - mondta aztán, és előre dőlve várakozott.
Z. kénytelen volt fizetni. A pincér elviharzott, s ő ott maradt egyes-egyedül. Illetve az asztal ketté hasadt, pont középen, túlsó fele eltávolodott. G. fagylaltos kelyhe előtt már egy fedéltelen ült, épp szálkát húzott ki a körme alól, hogy hézagolja az összefüggéseket, hogy azt ne higgye bárki már... hogy őt ez az olvadozó kehely...
G. a gimitablón.
Legalul jobbra Z.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése