2012. április 1., vasárnap

egerészés a múltban

Ma vasárnap van és száguldanak a felhők. Kipucoltam Gazsi nagybátyám zakóját, bár őt soha meg nem ismertem, lévén, hogy a Tanácsköztársaság felfordulásai elől - vagy tán csak közepette - húzott innen a nála tizenöt évvel idősebb Laci bátyja után, aki akkor már sikeres női varrószalont vezetett Münchenben.
Nagyanyám, a méltóságteljes Szvitek lány álláról eltüntettem azt a szörnyű vágást, amit a fényképész ejtett az üveglemezzel való pancsolás során.
Rózsika nagynéném szemére közelítvén megtorpantam, amikor megpillantottam az ecset nyilvánvaló nyomait, melynek hála, virtuálisan életre keltek a kontaktolás pontatlanságai miatt vagy tán a belepislantás okán feloldódott szembogarak. Szemöldöke ívén is erősített a "mester" kicsit, ha már ecsetja arra járt.
Apám, a legkisebb fiú nyakkendőjével nem tudtam mit kezdeni, mert abba beleköltözött a történet igazsága: nem akadt senki, aki rászólt volna, hogy rántson egyet a gallérját félrebillentő csomón. Kis zöldfülű.
Nagyapám enyhe életlenségbe úszott a harmadrangú labortechnikának köszönhetően, de semmi kétség, tőle örököltem az enyhén zacskós, dülleteg szemeket. Hord valamit gyomor magasságban, a mellénye fölött, csak félig kandikál ki zakója hajtókája alól. Röstellem, de gőzöm sincs, mi lehet. Füles, akinek tárgykultúrája archaikus irányban messze felülmúlja az enyémet,  már mondaná, mi az, aztán vagy igaz vagy nem :-)
Laci nagybátyám talán nagyanyámra ütött. Mélyen ülő szemhéját megtámadta valami kosz, azt nagy tisztelettel eltüntettem. Az ő szikár, korosodó figurája láttán mindig a családépítésben beállt, innen már rejtélyesnek tűnő másfél évtizedes szünetről filózok. Pont tizenhéttel számlált többet apámnál, na, csak míg a háború végén apámat el nem érte a Sztálin számlájára írandó gyalázatos vég Gödöllőn valahol, egy vérhas járványtól letarolt téli menetben. A pesti nők által oly kedvelt női fodrászatát a Deák Ferenc utcában akkor már földig rombolta egy bomba. Mindezek okán alakult aztán úgy, hogy gyermekkoromat Szolnokon, az anyai rokonok körében töltöttem.
Jolánka néni szűzi gallérkáját is letisztogattam végül, némileg röstellkedve az ismeretlen - ha tetszik, vízjeltelen - fényképész aljas trehánysága miatt, mert mi az, ha nem trehányság, hogy vacak háttérdrapériája szakadozott szélét hagyta becsúszni az én akkor még bájos Juliska nagynéném szoknyája mögé ez az alighanem mátyásföldi illetőségű, kontraszelektálódott szörnyeteg.
Őt - már Jolánka nagynénémet -  1969-ben láttam, azt hiszem először és egészen bizonyosan utoljára, amikor felkeresett az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében.
- Téged már jó ideje várnak! Azt mondja, rokonod a hölgy - bökött mögém a titkárnő, amikor késő délelőtt bezúdultam.
Megpördülök, sosem látott arc. Vaktában leadtam egy lövést a valószínűség számlájára: Rózsika néni, kiáltottam karomat tárva.
Jolánka néni vagyok, Rózsika néni már nem él.
Hát ilyen rokon voltam én, apátlanul felnőtt, hm... proli féle gyerek.
Nézem most ezt a rossz bicskával körbekaszabolt, száznál több éves, vacak fényképet, amit vasárnapi nosztalgiával gondomba vettem. (Hoppá! Április elseje van, az sem zárható ki, hogy bolondítom magamat!
Micsoda rendetlen munka, és mégis, itt retusálgatom órák óta! Szinte hüppögök, egerészéseim közepette beindult tőle a nosztalgia! Miért van ez?
Na, csak költőileg kérdezem, mert költő volnék ám én valahol! :-))) 

   
A fotó meg a nyilvánvalóság
A majdani múlt hitelesítése, ez a fotografáló legbecsesebb tette a jelenben. A kép referál létviszonyainkról, amit a jövő alig észrevehető lassúsággal forgat ki sarkaiból. Nem csak a divat múlik, de életünk hajdan üdvösnek talált praktikumai, öröklött nyűgei és evidenciái is elváltoznak, eltűnnek idővel. És fotók által - létrejöttük objektív mozzanataiból kifolyólag - érzékletessé válik a legmegejtőbb csalás: ott vagyunk, holott mi már nem lehetünk ott. Átcsúszik valami ama nyilvánvalóságból, mely tanúival együtt tovatűnt.
Fotóink legjavában már a kattintás pillanatában benne van a nosztalgikus póz: a múlandóság emlékezésre méltó nézete. 
Jé, csakugyan, akkor még vödörrel jártunk a kútra! Jé, milyen tágasak a terek! Jé, hogy szerették az emberek, ha fényképezik őket! Jé, milyen kedves virágszál a nagyanyánk!
Lesz-e valaha is megejtőbb vonulata a fotográfiának, mint az efféle ott vagyunk varázslat?
Művészet? Hol van az ettől?! A forma, pontosabban az esztétikai látás emellett az "ott vagyunk" varázsolás mellett csupán másodlagos volt s lesz a fotografálásban mindig is.
Ah, múlandóság! Nem csak életünk! Mértékeink, eszméink és értékeink fölötti vélelmeink szánalmas múlandósága! Ettől érlelődik kesernyés nosztalgiánk minden elkapott fotóban.
E viszony pszichés alakzatán csak ronthat az esztétikai magamutogatás, a gyarló komponálgatás meg az érvényesülés iránti tülekedésben vagdosásra és pöffeszkedésre kínált kópiák.




Rózsika tovatűnt szembogarai avagy még egy ilyen vacak fényképész is képes manipulálni a képzeletemet :-)))

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése